Bori Erzsébet
A Torzók olyan történet, amelyet egyedül Sopsits Árpád mesélhet el nekünk: személyes és egyszerű.
Elhagyott, magukra maradt gyerekek egy világtól elzárt nevelőotthonban az ötvenes évek végén: kész parabola, de jobb esetben is mikrokozmosz, a kinti társadalom modellje. Egy elhagyott, magára maradt országé, amelyet térdre kényszerítettek, bezártak, megbüntettek, visszalöktek a történelem süllyesztőjébe. Mély kussban legyen, ezt várja tőle az elnyomó hatalom, de a státus quóért aggódó nagyvilág is.
Az árvaházak lakói olyan gyerekek, akik rosszkor és rossz helyre születtek. A kilenc éves Soproni Áronnak és társainak annyival nehezebb a dolguk, hogy ez későn derült ki róluk; nem csecsemő- vagy kisgyerek korukban szakadtak ki a családból, így jobban megszenvedik az intézet rideg légkörét, militáns fegyelmét. A Torzók kisiskolásai a forradalmat követő megtorlás áldozatai, a nagyok fát vágtak, és ők lettek a forgács. A szüleik meghaltak, börtönbe kerültek, disszidáltak vagy csak elvesztették a munkájukat, az otthonukat, elválasztotta őket a szegénység és reménytelenség.
Áronról nem tud vagy nem akar többé gondoskodni az apja, állami kézre adja. Az anyja beteg, kórházban van, lehet, hogy megvakul. „Nem nyughat az, / ki oly kifosztott, mint te vagy… / hó lesz hamar – / jaj, akinek nincs otthona!” – mondja a film Nietzschétől vett mottója. És Áron nyughatatlan, szökdösős gyerek, legszebb emléke, a komor, sötét tónusú képek között színesben visszatérő álma egy családi sárkányröptetés az apjával és a nővérével (csak később derül ki, hogy az az apró gyereklányforma nem a testvére, hanem az anyja), a sárkány jó szelet fog, egyre magasabbra röpül, a gyerek fut, rohan vele, míg föl nem emelkedik maga is, előbb a sárkány szárnyán, aztán a magáén.
Az intézetben a fiúk szabályos kihallgatásnak vetik alá, megpokrócozzák, és csak a felavatás után kezdődhet el a befogadás és beilleszkedés lassú folyamata, amelynek végén hét fiúból összeáll egy baráti közösség, a banda. Közben folyik a tanítás és a szocialista nevelőmunka, nem túl változatos eszközökkel: súlyos testi fenyítésig elmenő büntetések, ritka és mindig pedagógia célzatú jutalmazás, a fenyegetéstől alig megkülönböztethető ígéret, zsarolás, megfélemlítés, manipuláció. A rendszeresen és kötelezően íratott leveleket információszerzésre használják, cenzúrázzák, de a biztonság kedvéért még besúgókat is alkalmaznak.
Nem sokkal a téli szünet előtt Áron hólabdázás közben betör egy ablakot. A kiszabott büntetés edzi a testet, acélozza az akaraterőt és emeli a közösségi érzületet: el kell húznia egy szénnel teli ládát, anélkül, hogy egy széndarab is kiesne; ha sikerül, a gyerekek hazamehetnek karácsonyra. A feladat teljesíthetetlen, Áron mozdítani is alig bírja a púposra megrakott ládát, milliméterenként húzza-vonja a hóban, a tanár háta mögött összekapkodja a kipotyogott brikettet, s mire végez, véres húscafat a tenyere. Jutalmul mindenki elutazhat a vakációra, aki amúgy is elment volna, és maradnak azok, akiknek eleve nem volt hová, kihez menniük: Áron és a banda. Karácsonykor a tégla beárulja az egyik fiút, aki minden tilalom és fenyítés ellenére, az első keresztények buzgóságával és fanatizmusával imádkozik. A védelmére kelő társaknak saját kezűleg kell megvesszőzniük. Ezek az események adják a végső lökést a szökés kiterveléséhez. Télvíz idején, hóban-fagyban, ismeretlen terepen vágnak neki a hazaútnak, még ha nem tudják is, hogy hol van, megvan-e még az a haza. Két napig mennek, sikerül kijátszaniuk az üldözőket, de a második este át kell kelniük a befagyott Tiszán. Jön a rianás, egyikük alatt beszakad a jég, a segítségére siető fiú is beleesik a lékbe, és Áron csak az egyiküket tudja kimenteni. Hátborzongatóan realista és mesterien felépített, érzelmekkel – elbizonytalanodás, szorongás, félelem, bátorság, gyávaság, hősiesség, kétségbeesés – telített jelenet. A tragikus baleset véget vet a vállalkozásnak, Áront mint főkolompost egy másik, még rosszabb intézetbe viszi a fapados vonat, de előtte még bezárják azzal az útravalóval, hogy mostantól egész életében gyilkosként tekinthet önmagára.
Magyarország 1960 – olvassuk a Torzók főcíme után. Sopsits Árpád filmje az ötvenes évek Magyarországán játszódik. A hatvanas évek majd csak 1963-ban kezdődnek, miután április 4-re amnesztiát hirdetnek, és lassan beindul az, amit Kádár-korszaknak nevezünk. 1960-ban még dugig vannak a börtönök '56-os elítéltekkel és a még korábbi politikai foglyokkal, az ENSZ-ben napirenden tartják a magyar kérdést, és az amerikai dokkmunkások megtagadják a Kádár vezetésével a közgyűlésre érkező küldöttségünk poggyászának kirakodását. 1960-ban is adnak ugyan részleges amnesztiát, egyéni kegyelemmel kiszabadul pár kivételezett (Déry Tibor, Donáth Ferenc mellett Farkas Mihály és az ő Vladimir fia, papíron a fű alatt már egy éve kiengedett volt ÁVH-főnök, Péter Gábor), az '53 előtt elítélt és minimum 10 évet lehúzott politikaiak és a „kisidős”, vagyis 6 évnél kevesebbre ítélt ötvenhatosok. A szűkkörű kirakat-amnesztia miatt börtönlázadás tör ki Vácott, a hatalom pedig új összeesküvési perre készül, a belügy lankadatlanul kajtatja a belső ellenséget és zavartalanul üzemelteti a megtorló gépezetet: ha halálbüntetést már nem is, de 13 éveket még simán lehet kapni. (Forrás: Beszélő évek, 1960)
Az intézet igazgatója (Fodor Tamás) a szocialista embertípus megtestesítője: igazi patkány, akit az ötvenes években kondicionáltak, de a nyolcvanas évekig őrizte és adta tovább sajátságait. Pedig már 1960-ban sem tudta, hogy valójában mitől retteg, mi félni- és veszítenivalója lehet egy isten háta mögötti, jelentéktelen kis intézetben. Szintén tipikus figura a tantestület másik két tagja, Csapó, a rossz tanár és Nyitrai, a jó tanár. Csapó – nem lehetetlen, hogy a régi rendszerben paptanár volt – elvből kegyetlen, meg van győződve arról, hogy kollégája puha módszereivel nem lehet felkészíteni a gyerekeket a kinti zord világra. Nem tudom, hogyan férhetnek meg egy emberben a szadista és a pedofil hajlamok, nagy szerencse, hogy Mácsai Pál nem akadt fenn ezen az ellentmondáson. A Gálffi László játszotta Nyitrai maga is büntetését tölti az intézetben. Csillagász volt, börtönbe került, elszakadt a családjától és szabadulása után itt kapott még egy esélyt a népi hatalomtól. Ő vezeti be Áront a csillagábrák rejtelmeibe, az ő távcsövén át és csillagtérképével fedezi fel az Andromédát, a Göncöl-szekeret, az Esthajnalt. Nyitrai nem tudja elfogadni a sorsát, a tragikus kimenetelű szökés után öngyilkos lesz. Az anyai szeretet hiánya és az ébredező kiskamasz vágyak mind Marikára (Létay Dóra), az egyetlen női alkalmazottra zúdulnak, aki kétségbeesetten próbálja állni az ostromot. Még szép és fiatal, de fáradt vonásai, űzött tekintete, a gyerekek iránt érzett szánalma, az igazgatóval folytatott titkos és örömtelen viszonya korai hervadást jósolnak.
A profi színészek jó megválasztásánál is nagyobb érdeme Sopsitsnak a gyerekszereplők megtalálása. Úgy hírlik, évekig tartott a válogatás, 100 ezernél is több fiút néztek meg (lehetséges ez?), ebből került ki az otthon ötven lakója és közülük a hét tagú banda, a főszereplők. A pénzszűke miatt kötött szokásos kompromisszumok tehették ilyen kicsivé az intézetet háromfős nevelőtestülettel, két főnyi személyzettel. De a gyerekek dolgában nem alkudott meg Sopsits. Tudta, hogy végül is nekik kell hitelessé tenniük, elvinniük a filmet. És elviszik.
Sopsits Árpád maga írta a forgatókönyvet, saját életéből. Ez a negyedik nagyjátékfilmje. Már az 1990-es Céllövölde elárulta erős tehetségét, és noha a Videoblues és a Derengő halványabb képet mutatott, vagy egyenesen csalódást keltett, mégsem lepődtem meg a Torzók érettségén és formai biztonságán. Azon viszont elgondolkoztam, hogy miért várt tíz évig azzal a témával (az önéletrajzival), amivel inkább a pályát szokás indítani.
A film visszatérő tárgyi motívumai (térkép, meteoritkő) között különleges szerephez jut egy forgóhinta. Jelzi az idő múlását, összefogja az epizódokból építkező történetet, átvezet a valóságból a képzeletbe. Korfestő funkciója is van, hiszen a hinta vagy a libikóka töretlen népszerűségnek örvend, de a forgók eltűntek a játszóterekről. Az intézet udvarán álló rozsdás alkotmányt ezer éve nem festették, nem olajozták, kopott és fülsértően nyikorog. Áron már az első napon megismerkedik vele: a gyerekek ezt használják kínzóeszköznek, beleültetik és a rosszullétig pörgetik az új fiút. Később ezzel tájolja be magát, amikor tiszta éjszakákon a csillagos égen barangol Nyitrai térképével. De ez a banda kerekasztala is, itt tárgyalják ki a szökés haditervét, és ezt látja Áron a zárkájából, amikor naphosszat bámul ki a rácsos ablakon, ennek a csikorgását hallja álmában és a halott fiút, Attilát látja forogni benne zaklatott rémképeiben.
Sopsits Árpád mintha csak ezzel a forgóval hajtotta volna végre pályáján a kopernikuszi fordulatot. Felfedezte, hogy ez a korhoz, valósághoz kötődő tárgy sokkal több terhet bír el, mint a legmívesebb elméleti konstrukció, több jelentést tud magába sűríteni, mint a bonyolult jelképek. A film természete szerint menthetetlenül konkrét, amit tarthatunk áldásnak vagy átoknak, de nem tudunk megkerülni. Csak ezzel számot vetve lehet elrugaszkodni a tárgy puszta képétől a metafora felé. És milyen ritkán sikerül a nagy ugrás…
Sopsits Árpád komor világú szerzői filmeket csinál, vonzódik a szélsőséges szituációkhoz, a tragikus végkifejlethez. A Videoblues és a Derengő kimódoltsága, a helyenként erőltetettnek tűnő aktualizálás és trendkövetés után most radikális lépésre szánta el magát: az egyszerűségre. Döntései első látásra stíluselemeket érintenek, valójában a lényegbe vágnak. A legmeghatározóbb választás, hogy a Torzók korhű film. Nem pusztán az ábrázolt világ hiteles benne, hanem szándékoltan a korszak mozgóképeit kívánja megidézni. De nem a retró módján, artisztikusan, stílusutánzatként, hanem látás- és szemléletmódjában. Így fér össze Szatmári Péter érzékeny, konzervatív fényképezése és az After Crying mértéktartó és kifejező, eredeti zenéje. Így kerülte el a rendező mostani nézeteink szerint természetesen adódó, a gyerek (vagy gyerekek) nézőpontjából történő ábrázolást, és vállalta a túlhaladottnak tartott objektív szemlélő, mindentudó elbeszélő szerepét. Így mondhatott le a mai alapjáraton leginkább elfogadható műfajról, a tragikomédiáról, mellőzhette a komikus, humoros ellenpontokat. Vitán fölül áll a szürke, sivár világ barna és sötétkék uralkodó színének, a nagy sötét és fehér foltok kontrasztjának szembeállítása az álombeli repülés boldogságának meleg színeivel.
Kérdezhetnénk éppen, mi újat tud Sopsits, mit ad hozzá a zárt közösségekről, 6-os számú kórtermekről és internátusokról idáig szerzett, bőséges tudásunkhoz. De a Torzók nem is a bentlakás természetrajza akar lenni, hanem Soproni Áron története. Amit egyedül Sopsits Árpád mondhatott el nekünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3458 |
