Tatár György
Holocaust csak egy van. Ahogy Utolsó Ítélet is. Nem lehet ábrázolni, de tanúsítani igen.
1.
A Biblia tanítása szerint az lett volna jó, ha az első emberpár nem evett volna Jó és Rossz tudásának fájáról. De vajon tudjuk-e, hogy ez így van? Ha ugyanis ezt valóban tudjuk, akkor a tiltott gyümölcsevésnek legalább ezzel az egy eredményével dicsekedhetünk. Hogyan alakulhatott volna másképp az Édenkert-beli történet? Elképzelhető lett volna, hogy példának okáért Ádám így beszél a kígyóhoz: Igaz, sejtelmem sincs, miért tiltotta meg Isten, hogy együnk a tudás fájáról, ám hiszek abban, hogy Ő nagyon is jól tudja, és szeretnék is megmaradni ebben a hitemben. A kígyó erre elnevette volna magát, és azt válaszolta volna: Magad mondod, hogy sejtelmed sincs a tiltás okáról. Ha ennél róla, megszereznéd ezt a hiányzó tudást, és „olyanok lennétek, mint Isten”, aki ugyanis – te magad mondtad – nem hiszi, hanem tudja. Amire persze Ádám – feltéve, hogy elég értelmesnek teremtetett – ezt felelhette volna: Jelenlegi, bűnbeesés előtti állapotomban hiszek abban, hogy rossz volna ennem a fáról, vagyis ha mégis ennék a tudás fájáról, akkor csak azt tudnám meg, miért nem volt jó, hogy ettem róla.
De a történet nem így alakult, s az első emberpár tudásszomja bizonyult erősebbnek. A nyugati teológia figyelmét évezredeken át kötötte le – ellenállhatatlan tudásszomjjal – az a kérdés, mit vesztett az ember ezzel az első hitetlenséggel, vizsgálatlanul hagyva azt a másikat, hogy tudniillik mit nyert. Hiszen ha el is vétetett tőle a Paradicsom, a megszerzett tudás vele maradt. A bibliai történet folytatása során mindenesetre ennek a tudásnak nincs sok jele: szereplői egyaránt cselekszenek jót is, rosszat is. Vagy valahol elveszett időközben ez a tudás, vagy nem gyakorol számottevő befolyást az emberi tettekre. Ádám és Éva azonban mindkét esetben feleslegesen haragították magukra Istent: a tudás üres mítoszát fogyasztották el. A tilalom volt a tanítás.
A ma leggyakrabban hajtogatott közmeggyőződések egyike, hogy a múlt bűneivel való őszinte szembenézés, az azokkal kapcsolatos igazságok feltárása és kimondása igazabbá tesz, valamint visszatart e bűnök újbóli elkövetésétől. A fenti közmeggyőződés úgy tudja, hogy a múltban elkövetett bűn tényének igaz megismerése egyben bűn voltának is tényszerű megismerése lesz. Ha tudjuk, mi követtetett el, azt is tudni fogjuk, bűn volt-e. Mindenki, aki csak evett arról a bizonyos fáról, márpedig mind ettünk, le fogja tudni olvasni a gaztett látványáról, hogy az gaztett. Ha ez valóban így van, akkor ősünk mégiscsak hiába evett a tudás gyümölcséből: egyetlen tudást, de a legfontosabbat, nem sikerült megszereznünk. Miért volt tilos az a fa?
2.
A holocausttal foglalkozó filmek kapcsán vissza-visszatérő kérdésként merül fel: ábrázolható-e az ábrázolhatatlan? Az ezzel szigorúan párhuzamos filozófiai kérdést magában Szász János filmjében is felvetik: értelmezhető-e, megokolható-e, egyáltalán: megmagyarázható történelmi esemény volt-e? A kétféle kérdezésnek közös a gyökere.
Először is: természetesen minden ábrázolható, aminek ábrázolása nem kifejezetten tiltott. Hogy emberek által elkövetett leírhatatlan borzalmak vizuálisan ábrázolhatók-e valamely műalkotásban, ez a kérdés – amennyire tudom – a holocaust-filmeken kívül nemigen szokott felmerülni. Mi lehet ennek az oka? Semmiképp sem a megjelenítendő iszonyat maga, hiszen egyrészt a világ mai filmtermése tömegével ábrázol hasonlókat naponta, másrészt mindnyájan érezzük az abban a gondolatban rejlő kétszínűséget, hogy valami valóságosan megeshetett, de ábrázolása nem eshetik meg. Az ábrázolhatóság kérdése tehát nem a borzalomra vonatkozik. De akkor mire?
A filmen megjeleníthető tárgyak közt akad valami, ami távolról sem ilyen drámai és kimondott módon, de a gondolkodó nézőt igen hasonló problémával szokta szembesíteni. A bibliai tárgyú kosztümös filmekre gondolok. Mi is okozza feszengésünket, bárhogy szórakozzunk is közben? Miért megy az ember idegeire a Mózest játszó színész őszbe csavarodó szakállának finom lengése, miközben a miénkhez igen hasonló mutatóujjával ráparancsol a derűsen kéklő tengerre, hogy az nyíljék ketté? Miért nézünk körül kissé tanácstalanul, amikor Jézus halántékán jól láthatóan kidüllednek az erek, haragját jelezve? S a film után hazafelé tartva – már ismét oldott hangulatban –, mi teszi komikussá beszélgetésünket, amelyben azt taglaljuk, hogy a most látott színész jobban vagy rosszabbul játszotta-e Jézust vagy Mózest, mint a két hónapja látott filmen, vagy hogy az utóbbi rendező oldotta-e meg hitelesebben a fáraóra mért tíz csapást? Miért nem tudja feledtetni velünk ezekben a filmekben legjobb színész sem, hogy tulajdonképpen színész?
Leheletnyire a valóságos „történelmi” filmek esetében is érzünk ebből valamit, de ott jóval kevésbé zavaró. Caesart vagy Napóleont végül is akárki eljátszhatja, ha elég hitelesen játszik, és meg tud győzni arról, hogy ő valóban Caesar vagy Napóleon. De miért nem hiszem el végül is senkinek, hogy ő Mózes vagy Jézus? Miért nem hiszem el semmilyen digitális tengernek, hogy habjai „kétfelől falakként állnak”? Miért természetes az égzengés Isten alászállásakor a Szinájra, ha olvassuk, miközben nevetésben törünk ki, ha ezt az alászállást meglátjuk és meghalljuk?
A bibliai tárgyú filmek – akár hívő nézi, akár nem – olyan személyeket és történéseket akarnak ábrázolni, amelyeknek föltétlen egyszerisége ellenáll minden esetleges megjeleníthetőségnek. Kivételes egyszeriségük ugyanis nem egyszerűen a történelmi hősöké és tetteiké, amelyek a maguk jelenében esetlegesek voltak, s csupán múlttá válásuk teszi őket változhatatlanná. A bibliai alakokat és tetteiket elénk táró szó: a bibliai szöveg maga is – minden nyelvi fordulatával együtt – ugyanolyan abszolút egyszeri, mint ők maguk. Még az őket hordozó szövegnek is tulajdonneve van. Másképp elbeszélése sosem variáció, hanem hamisítás.
Minden művészi ábrázolás azzal az abszolút igénnyel lép fel, hogy a maga határai között csak ő van, és ő kimerítően az, amit megjelenít. Minden közömbös számára, ami a mű idő- és térbeli keretein kívül esik, beleértve azt a „valóságos történeti” szituációt is, amit ábrázol. A bibliai film azonban képtelen erre a – művészileg szükséges – közönyre. Ő is tudja egész idő alatt, amit a néző is: hogy ez nem az.
A holocaustról szóló filmek – jó esetben – valójában csaknem mindent képesek ábrázolni abból, ami ott és akkor történt. A „holocaust” ábrázolására nem képesek. Annak az abszolút egyszeriségnek az ábrázolására, amelynek – a többi, ember által elkövetett iszonyattól eltérően – saját tulajdonneve van. Az, hogy holocaust. Kivételes egyszerisége annyit jelent, hogy megismételhetetlen. Azaz, ha megismétlődnék, az nem egy ismétlő második volna, hanem ugyanaz. Nem lehet megismételni, nem lehet lemásolni vagy utánozni: egyedül folytatni lehet.
Nem az iszonyat az, ami ábrázolhatatlan, mert ami tudásunk tárgya, az ábrázolható. A tett egyszeri és visszavonhatatlan bűn-volta az, ami nem tudható, és ezért nem ábrázolható. Az ábrázolás bizonyítani akar, de ami nem tudható, az nem is bizonyítható. De hát akkor mit lehet kezdeni egy olyan ismerettel, amelynek továbbadása feltétlen szükség, ha fenn akarjuk tartani saját világunkat, és benne a nemzedékek közti összefüggést? Minden újra elmondása és ábrázolása definiálja, azaz besorolja az összes hasonló emberiszony többi példánya közé: olyan ez, mintha az Utolsó Ítéletet úgy határoznám meg, mint számtalan ítélet hosszú sorában a történetesen legutolsót.
Hogy egy történet nem a történetek egyike, hanem az a történet, azt nem lehet tudni, és így nem lehet ábrázolva bizonyítani sem. Egyedül tanúsítani lehet.
3.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a holocaust filozófiai körülírásai – Szász János filmjében is – egy negatív teológiává állnak össze: a holocaust tökéletesen irracionális, megmagyarázhatatlan, megokolhatatlan, érthetetlen, és kívül áll minden történelmen. A nyugati hagyományban ezek a csoda körülírásai. A tudható, és ezért bizonyítható eseménytömeg közepette ott áll valami, aminek jelentése van, mert jel. Esetünkben a Bűn jele. Hogy megtörtént valami, azt többnyire be lehet bizonyítani. Ha nekem nem sikerül, majd sikerül másnak. Galilei megtehette, lelkének károsodása nélkül, hogy kényszer alatt visszavonja felfedezéseit: a tudható és bizonyítható többnyire nem ér fel egy emberi élettel. A jelentés az, aminek szemtanúra van szüksége, aki pedig tanúk egymást követő lánca előtt tesz bizonyságot, ahol minden egyes szem tanúsítja a megelőző szavahihetőségét, vissza az elsőig.
A film feladata az volna, hogy tanúbizonyságot téve, nézőjét a tanúk láncának ebbe az összefüggésébe illessze be. Ezt hibázta el. Ami nem bizonyításra – mert az lehetetlen –, hanem tanúsításra szorult volna, az az, hogy történt valami a múltban, ami visszamenőleg is hat egész megelőző történetünk jelentésére, és ami mostantól fogva minden eljövendő jelennek a közelmúltja lesz, mert minden jelent közvetlenül érint. Egyetlen eljövendő jelen sem lesz többé ugyanennek a világnak a jelene, ha nem lép újra meg újra a tanúk elé, hogy eldöntse: hisz-e tanúbizonyságuknak, vagy megbotránkozik.
A holocaust szemei három rétegből lett egybeszerkesztve: a keretepizódból, a dokumentum-felvételekből és egy válogatásból a Soá Alapítvány interjúi közül.
A dokumentum-felvételek és az interjúk tengeréből való válogatás természetesen esetleges. De minden szemtanú tanú, tehát föltehetőleg csaknem bármilyen más válogatás szintén megfelelő lett volna. Ezzé a konkrét filmmé azonban a keret teszi, és ez teszi elhibázott filmmé. Nem csupán az vele a probléma, hogy szellemi mélysége nagyjából ugyanazon a színvonalon mozog, mint az immár megöregedett Ryan közlegény könnyeié a normandiai katona-temetőben, vagy mint a kötelező iskolai mozi-látogatásokkor látott elrévedő aggastyánarc, amely lassan áttűnik szemünk előtt megelevenedő emlékeivé.
Normális esetben jelenünk közös a hírhozó tanúéval. Ahogy megszólal, tudjuk, olyasmit tanúsít a vele közös közelmúltunkról, ami egész jelenünk értelmét megváltoztatja. Ha egy alkotás jelenbeli nézőivel egy sokkal régebbi esemény mindent megváltoztató jelentését akarja tudatni, azaz soha el nem enyésző közelmúlt jellegét szeretné tanúsítani, valamilyen fiktív kerettörténetre szorul. Olyan mesterséges indítékra, amely bármely tetszőleges jelent úgy bővít ki egy előzménnyel, hogy az jel voltánál fogva e jelen saját előzményévé lesz. A néző jelenének kérdőjellé kell görbülnie, hogy a jel válaszolhasson.
A kerettörténetként alkalmazott gyertyafényes kislányarcnak és az eső háttérzajában csengő ártatlan hangocskájának giccse már önmagában is elég volna ahhoz, hogy teljesen lerombolja a filmet. De az elgondolás legsúlyosabb hibája abban áll, hogy a tanúkat: a dokumentum-felvételeket és az interjúkban megszólalókat – vagyis: éppen a holocaust „szemeit” – illusztrációs szemléltető anyagként használja a holocaust kulcsfogalmait soroló lexikon „megelevenítésére”. A holocaust szemei így egy vak kerettörténetbe ágyazódnak, amely élősködik rajtuk Filmpéldával élve: olyanokká válnak, mint az Alien földalatti kazamatáinak kocsonya-fogságába ejtett élőhalottak, akik a kocsonya szaporodását hivatottak szolgálni. A kerettörténet meghatódási versengésbe kerül a „holocaust szemeivel”.
Nincs az az elrontott ízlésű jelen, amely le tudna telepedni az esőáztatta kislány mellé, hogy válla fölött vele együtt pillantson bele abba a könyvbe, és onnan lássa meg, amit a holocaust szemei látnak. A néző szomorú, de a kerettől szólítatlanul maradó jelenéből kinézve látjuk a tanúk tekintetét, de azok nem néznek ránk vissza, mert a múlt illusztrációivá lettek téve. Nem mi látunk a holocaust szemeivel, noha érezzük a tanúk láttató erejét.
Pedig van ilyen példa. Az Üzlet a korzón zárójelenetében fölcsapódnak a sötét kis üzlet ajtói, amelynek mélye az ügyefogyott kis asztalosnak és a zsidó öregasszonynak a holttestét rejti. A mindent elöntő hangtalan ragyogásban lassú, szálló léptekkel jönnek mindketten elő, esküvői ruhában, földöntúli boldogsággal az arcukon. Megfejthetetlen, hogy kinek a szemével látjuk ezt a jelenetet. Talán a holocaust szemeivel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3454 |
