Reményi József Tamás
A tévé csupán betölti az űrt, mely bennünk keletkezett.
Megkezdtük az Olvasás Évét. Ez várható volt magunktól, hisz amivel baj van, ami döglődik avagy ki is múlt már, annak Éve, Hete, Napja hirdettetik, hátha életre támad. Az effajta kampányok a törzsi társadalmak hiedelemvilágát idézik: a meghívott szellemnek el kell jőnie. Ebből a szempontból pontos az elnevezés, véletlenül sem a Könyvnek van éve – abból a kelleténél jóval több is napvilágot lát, mintha a hagyományos könyv-kultúra torsluszpánikjában nekivadultak volna a kiadók –, és végképp nem az Írásnak, amely tudvalévőleg terapikus célokat szolgál, márpedig az ország betegállományban van. Könyvet gyártunk és veszegetünk (kicsit polgárosodván immár sikkes árunak tartjuk), írni írunk doszt – de nem olvasunk.
Somolyog az esztéta Radnóti Sándor a közszolgálati képernyőn, hogy lám, milyen kötelességtudóan kampányol ez ügyben a televízió is, az a televízió, amely köztudomásúlag a legtöbb embert tántorította el az olvasástól. Csakhogy nincs igaza neki sem, a köznek sem. Az egyébként sok mindenért joggal ócsárolható tévét végre föl kéne mentenünk a kollektív lelkiismeret megnyugtatására született vád alól, miszerint a készülék mintha valami istencsapásaként termett volna a szobánkban, s tartana fogva. Nem. A tévé csupán betölti a hiányt, az űrt, mely egyre nőtt bennünk azután, hogy tömegesen nem volt szükségünk többé az olvasásra. Olvasó Nép voltunk korábban, igen, elképesztő példányszámokra emlékezhetünk, mert emlékiratokat faltunk pofonegyszerű történelmi igazságok kimondása híján, útleírásokat utazás híján, verseket politikai agórák híján, Fekete bulát (Kolozsvári Grandpierre) nyilvános szubkultúra híján, Antik eclogát (Weöres) pornó híján. Az olvasás volt minden. Író-olvasó találkozók egykori meghívottjai, tegyétek a szívetekre a kezetek, hány irodalmi kérdést kaptatok az évtizedek során?
A nyitott társadalom kialakulásával nem az irodalom veszítette el a presztízsét és varázsát (akiknek a szemében megvolt, meg is maradt), hanem az olvasás. A nap huszonnégy órájában egyre több és több csatornán özönlő tévéműsor már fokozatosan légüressé vált teret töltött ki: minthogy az élet egyébként kínálja mindazt, ami korábban kényszerűen és virtuálisan az olvasáshoz kötődött, az emberek a puszta kikapcsol(ód)ásnak, a rohanás és robot kellős közepén a megpihenésnek természetesen a lehető legkevesebb erőfeszítéssel járó módon engedik át magukat. A sorból az útleírások példáját választva: az előző nemzedékek arra rendezkedtek be, hogy a világot időben is, térben is csak képzelet (olvasás) útján ismerhetik (a film önmagában ezt a beállítódást nem változtatta meg!), s nálunk a ‘45 utáni fejlemények a kötöttségeket abnormális mértékűvé fokozták; a ma embere viszont úgy gondolja, mindössze pénz kérdése, mit birtokolhat, azaz merre járhat s merre nem, ezért van, hogy a televíziók (túlnyomó részt idegenforgalmi indíttatású) úti-műsorai nem a megismerés, hanem az ottlevés vágyaira játszanak rá. A televízió tehát csupán megtalálta azt a közönséget, amelyiknek – úgy hiszi – többé nincsen szüksége szellemi és lelki áttétekre ahhoz, hogy az élményéhez hozzájusson.
Megfigyelhető, hogy az igazán tömegesen olvasott (képes) bulvárlapok ma már milyen mértékben élősködnek a tévék sorozatainak, magazin-műsorainak, „sztárjainak” témáin, ezek nélkül egyszerűen éhkoppon maradnának. A tévé nem elvonja az embereket az olvasástól, hanem más olvasmányokat teremt nekik. S ha egykor katasztrofálisnak minősíthettük a televízió „kultúrpolitikai” próbálkozásait a szépirodalom adaptálós népszerűsítésére, ma teljesen anakronisztikusnak érezhetjük a Nyitott könyv föltámasztásának mégoly nemes elképzeléseit.
A Discovery Channel nemrég kitűnő osztrák filmet sugárzott az írás történetéről, a suméroktól Gutenbergen át az Internetig. Napjaink vitáit illusztrálandó faggatták a digitális kultúra feltétlen híveit, akik lelkesen ecsetelték, mit kínál a világnak a tudás sosemvolt bőségszaruja sosemvolt demokratikus feltételeivel, illetve meghallgatták azokat, akik fenntartásaikat hangoztatták, egyebek közt a számítógép-analfabéták tömeges leszakadása miatt. A disputa igazán szemléletesen összefoglalta a legismertebb nézeteket, forgatták a dolgot az írás, a szó, a szöveg funkciói szerint, „csak” egy szempont maradt ki (jellemzően): a nyelvé. A magát kifejező képernyős ember nyelvi gazdagságának, illetve szegénységének, nyelvi életmódjának – szerintem – kardinális kérdéséé. Szerencsére a magyar változat munkatársai alkotó módon pótolták e hiányzó dimenziót, s a honi televíziózás nyelvi állapotával teljes összhangban fordították, feliratozták a kísérőszöveget: „az írás nem volt egy hirtelen feltalálás”, „Gutenberg bebukott”, „fizikai érintkezésbe közelítenek egymáshoz”, „a betűk jól megkülömböztethetők” stb., stb., stb.
Így olvashattuk, hol is tartunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3452 |
