Spiró György
A média a fecsegőket részesíti előnyben azokkal szemben, akik csináltak már valamit, és beszélni is tudnának erről.
Egyik koranyári este érdekesnek tetsző műsort ajánlott a Duna Tévé Sziget című műsora: sztárok nyilvánultak volna meg hatan, s mert közülük legalább négy érdekel is engem, a műsort végignéztem. Azaz végignéztem volna, de a műsorújságban közöltek közül csak hárman nyilvánultak meg – rajtuk kívül pedig, illetve őket elnyomva, őket a képernyőről a műsoridő felében lebeszélve ketten: egy szőke nő, meg egy nagy hasú, kopasz fecsegő.
A szőke nő meg a nagy hasú fecsegő uralták a képernyőt, háttérben a budai Vár, a szentendrei skanzen és az Operával szemközti volt Balettintézet váltakozott; utóbbit, mint rémlik nekem, eladták elegáns kupoldának vagy bankszékháznak, mindegy is, minek, hajdan ott sztárokat képeztek, de ott már nem képeznek többé sztárokat valamiért; nyomták a közhelyeket ők ketten böcsülettel, a nagy hasú fecsegő elokvensen, a szőke nő bután kérdezgetve, a kamerának modernül háttal sétálgatva ráérősen, noha ők soha semmiben nem tűntek ki, ők bizony nem sztárok, hanem csak a sztárokon élősködő valakik. Sikerült a fecsegésüket Marilyn Monroe, Brigitte Bardot, Karády Katalin álló- és mozgóképeivel feldúsítania az érdemdús rendezőnek, akinek a nevét nem közölték, minthogy a stáblista teljes egészében lemaradt.
Mégsem kapcsoltam ki a tévémet, mégsem nyomogattam a csatornaváltót, mert a hat megnevezett sztár közül négy engem kifejezetten érdekelt.
Leginkább Bereményi Géza szavaira voltam kíváncsi, akit 1966 óta igen kedvelek. Évfolyamtársam volt véletlenül, a Váci utcai kari könyvtár előterében elismerőn és irigykedve hallgattam pompás történeteit, amelyeket a megírásuk előtt rajtunk, ámuló hallgatóin próbált ki először. Tehetséges embernek tartom azóta is, folyamatosan, egy-két remekmívű novelláját egykor elemeztem a bölcsészkaron a tanítványaimnak; kaposvári dramaturg koromban nagyon drukkoltam egy kitűnő dramatizálásának, Gothár rendezte pompásan, mégis megbukott, amit igen fájlaltam; és azért is érdekelt, mit mond, mert az elmúlt hónapok mindenféle történései, vagyis hát az államilag előtérbe nyomott Széchenyi-film miatt őt most valószínűleg még többen utálják honunkban, mint engem, ami pedig nagy szó.
Nem csalódtam benne. A szőke nő kérdéseire mindvégig becsületesen, valóban elgondolkozva, őszintén válaszolgatott, ahogy eddig is szokott. Még az olyan tökhülye, a francia tévéből bevallottan átvett kérdésekre is, mint hogy „mi a kedvenc színe”, „melyik a legkedvesebb szava” és egyéb ökörségek. Ajkán most is ott volt a zavart, kamaszos félmosoly. Ráismertem a mindenkori Bereményire, amikor a „szabadság” fontosságáról beszélt.
A szőke nő persze nem kérdezett rá, hogy ugyan miként is áll a szabadság, amikor váratlanul, a szabadság kellős közepén államosítják az embert; de nem azért nem kérdezett rá, mert tudta, hogy erre államilag nem szabad rákérdeznie, dehogy: fogalma sem volt róla, hogy ilyen kérdés egyáltalán feltehető, s hogy még erre a nagyon kínos kérdésre is becsületesen, önmarcangolóan válaszolna a kérdezett.
„Nem vagyok sztár”, mondta Bereményi, igen pontosan és őszintén egy másik buta kérdésre. Valóban nem az. Óvatlanul belekavarodott egy rossz helyzetbe, amelyből csak egy kivételesen jó filmmel mászhatna ki. De mit is beszélek. Ebből a Hídemberből nem lehet jó film: ebből csak valamilyen pártok által hozsannázott és becsmérelt izé jöhet ki, egy napirendi pont itt meg ott, az esztétikai minőség kérdése soha nem fog felmerülni; lehet nagyon jó film is akár, mégis csak az lesz, amit Bereményi szépen elmondott: hogy mennyibe került, és mennyit kerestek vele az alkotók. Tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta: a kezdőt nálunk sokan segítik, aztán ha sikere volt, rögvest agyagba döngölik; a szőke nő festett szőkén hallgatta, és nem kérdezett rá, hogy is van ez voltaképpen.
Snitt, Bereményit, akit hallgattam volna még fél órát legalább, elvágták, jött a következő riportalany.
Akire én személy szerint szintén kíváncsi voltam: Egerszegi Krisztina.
Nagyon-nagyon szimpatikus, őszinte és okos volt ő is, miközben a névtelen rendező a névtelen operatőrrel a kicsi – talán fél éves – Bálint nevű gyermekecskét mutatta, amint elvarázsoltan egy felnőtt papucsot rágcsál. És mutogatták Egerszegi Krisztina férjét is, egy szimpatikus, kopaszodó, szakállas fiatalembert, akinek engedélyeztek vagy három mondatot; okosan szólt a férj, akinek a nevét nem írták ki, és akinek több mondatot nem engedélyeztek. Pedig érdekelt volna engem, ki ez a jó humorú, okos pasas, aki vette magának a merészséget, hogy egy úszózseninek kezdjen udvarolni, ráadásul, mint mondta, egy esős napon. Nem akármilyen ember lehet ő sem. De nem tudhattam meg, mert elvágták. Azt hiszem, mondott ő is, meg a felesége, a világsztár Krisztina is sok mindent, amit őszintén gondoltak, ami engem nagyon is érdekelt volna, csak hát nem fért bele a műsorba, a nagy hasú fecsegő meg a szőke nő túlsúlya miatt, úgyhogy kivágták.
Következett Rost Andrea. Egy okosan, szépen, pontosan fogalmazó világsztár. Egy bölcs ember, aki még azt sem átallotta a kamera előtt megvallani, hogy tizenhat éves lánya van. Aki szinte feladta a labdát a kérdező szőke nőnek: beszélne ő arról, hogyan építhet egy családos nő énekesi karriert, de a szőke nő e felajánlkozásra süketnek bizonyult. Neki, a szőke nőnek, megvoltak előre a sztereotip kérdései, azoktól nem hagyhatta magát eltántorítani. Hallgattam volna Rost Andreát is egy-két órán át, ha valaki kérdezte volna, de nem kérdezte.
Bejátszottak aztán egy eszméletlenül rossz részt egy vacak, sőt ócska musicalból, a Jézus Krisztusról írottból, abban felismertem Sasvári Sándort, akivel nyilván szintén készült interjú – az engem mélységesen nem érdekel –, és aztán vége lett az egésznek; a műsorújságban bezengettek közül nem láttam Eperjes Károlyt, Miklós Tibort, letelt a műsoridő.
Majd persze nyilván levetítik valamikor a második részt is, de azt én már nem fogom megnézni.
Nem buta emberek találták ki ezt a műsort – nevüket nem tudom, nem volt stáblista, ugye –, és meggyőződésem, hogy nem akartak rosszat. Népfrontos műsort akartak csinálni olyan emberekről, akik ma éppen sikeresnek számítanak honunkban. Hogy vackot és jelentőset eleve kevertek, lelkük rajta; megint csak azt mondom: nem akartak rosszat. Csak éppen ma strukturálisan nincs idő arra, hogy egy ilyen bezengett műsor egyben lemenjen, és arra aztán végképp nincs sem érzékeny, tájékozott kérdező, sem szerény, háttérbe húzódó szakértő, sem műsoridő, hogy izgalmas emberekből azt hoznák ki, amit lehet.
A médiáról szólt ez a műsor is sajnos: az öntetszelgő, élősdi, idióta médiáról, amely a fecsegőket részesíti előnyben azokkal szemben, akik csináltak valamit és akik mondanának is valamit nekünk, akik éhesek vagyunk a szóra. Egy-egy komoly, alkotó szellem csak egy-egy bizsu ezeknek a szőke nőknek és nagy hasú fecsegőknek a fülében vagy a nyakláncában. Ez a megvagdalt, végső változatában is kettévágott, semmitmondó műsor pedig egy hiátust kitöltő egy órányi mozgókép egy olyan televízió műsorfolyamában, amelyet tizenötmillió magyar foghat elvileg, mert fent van az Eutelsaton.
Siralmas énnéköm Budapesten lakoznom, és bárhol a világban magyarnak lennöm.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3436 |
