Dobai Péter
„El sem indultam, már is megérkeztem. Anyám tűzhelyétől, a halállal mentem. Hideg, vad mezőkön, szomorú rét mellett, láttam ezer síró gyermeklelket. Elhagyott anyámat egyre mindig várom. Jön mama! – Ne sírjál – súgja a halálom. A végső ítélet napján meghal a halál is, nem lesz már a végső órák őre…”
(Hans Holbein – Lajos Ferenc: Haláltánc)
Az olasz nyelvben a maestro szó mestert és művészt egyaránt jelenthet. Vayer Tamás ebben a kettős értelemben volt mestere is, művésze is a szcenikának, a színpadtechnikának, a színpadi, filmi és televíziós díszlettervezésnek, látványtervezésnek. Most, hogy a rajzasztalra tűzött lap üres lett, a szcenikai vázlatok befejezetlenül hevernek a műteremben, most, hogy az eszközök, szerszámok – körzők, szögmérők, vonalzók, tűhegyes ceruzák, szögek, kalapácsok, ácskapcsok, ácsszekercék, festékes dobozok, ecsetek – immár letétettek, az építő kézből végleg kiüttettek: nehéz nekem szigorúan „szakmai” szempontból emlékeznem Vayer Tamásra, akinek nemcsak munkatársa lehettem lenni szerencsés számos filmben (pl. Csontváry, Circus Maximus etc.), sokkal több is volt annál: a barátom.
Vayer Tamás polgári családból származott, a lakást hatalmas könyvtár uralta, és a falakon Barabás Miklós festményei függtek: az ősök arcképeivel. Édesapja személye és munkássága, a Herder-díjas Vayer Lajos művészettörténész professzor, akadémikus – olyan könyvek írója, mint a Pázmány Péter ikonográfiája, Rembrandt, A rajzművészet mesterei, Masolino és Róma, Raffaello freskói a Vatikánban – döntően meghatározták a fiú későbbi pályáját, műveltségét, mély vonzódását a művészetek és az „Orbis sensualium pictus” iránt, mely vonzalom és tudás egész életművében kamatozott, érvényesült, éspedig virtuóz módon. Meg nem állhatom, hogy korán távozott barátom, a Mafilm, a Nemzeti Színház díszlettervezőjének és művészeti tanácsadójának sokoldalú munkásságából néhány főbb művét e búcsúzó írásban magam és mások emlékezetébe idézzem: Hogy szaladnak a fák, Egri csillagok, A tanú, Szerelmesfilm, Szindbád, 141 perc a Befejezetlen mondatból, Az ötödik pecsét, Fekete gyémántok, Egy erkölcsös éjszaka, Csontváry, Circus Maximus, Egymásra nézve, Te rongyos élet és még sok-sok filmet említhetnék, amelynek alkotótársa volt Vayer Tamás. A televízióban ő volt díszlet- és látványtervezője a Rózsa Sándornak, az Oszlopos Simeonnak, a Napraforgónak. Színházi díszlettervezőként Vayer Tamás alkotta meg a Tudós nők, a Szomorú vasárnap, a Gallilei élete, A Vihar, a Bűn és bűnhődés, a Szent Johanna, a Pillantás a hídról, a Peer Gynt színterét és látványvilágát. Leghosszabb ideig a Csontváry-filmben dolgoztunk együtt. Energiája, lelkesedése, készenléte, perfekcionizmusa, kitartása, helytállása, egyéniségének karizmája, mókakedvelő természete, humora, kritikus helyzetekben is csúcsminőséget célzó és azt is eredményező, rendkívüli munkabírása: mindvégig töretlen maradt ebben a nehezen megszületett filmben is, forgattunk bár a Felvidéken, bolyongva Késmárk és Galánta közt vagy a Balkánon, a szovjet Közép-Ázsiai sivatagokban, Buharában, Taskentben, Khivában vagy Szicíliában vagy a Lipari-szigetek kialudt vulkánkrátereinek mélyén vagy éppen honi tájban vagy filmgyári műtermekben. Tamás hajnalok hajnalán kelt, nemcsak megtervezte a díszleteket, hanem kétkezi munkásként – ha kellett ácsként, ha kellett festőként – együtt dolgozott a díszletépítőkkel. Vayer Tamás a Szcenikai Központ művészeti vezetőjeként tanárként is kiváló munkát végzett, igaz, volt is mit tanítania: nem középiskolás fokon… Adieu mon vieux Ami!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/09 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3423 |
