Tamás Amaryllis
Gyorsbüfék, gyors nők, hosszú-lassú utóhatású, keserédes „vigalom” – Amos Kollek trilógiává sikeredett (Sue, Fiona) filmjeinek harmadik darabját tavaly Cannes-ban az Ökonomikus Zsűri díjra méltatta.
Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be, avagy értekezés arról, hogy ami a legkönnyebb, az a legnehezebb… élni – kölcsönözhetnénk a film alcíméül akár a klasszikus mondást. S azt is meg kell jegyeznünk, látva a boldogságkergető megnyomorítottak, a kegyetlen hüllőérzékiségben/érzéketlenségben vegetálók – Bella (Anna Thomson), a pincérnő és vonzáskörében élők – sorsának szinte dokumentumélességű föltérképezését, hogy Kollek filozófiai, pszichológiai előképzettsége vagy könyve (Ne kérdezd, szeretek-e) mintha előtanulmánya volna a kegyetlen-illúziótlan, lehangoló bonc-műveknek.
Kollek az elrontott emberről értekezik, akiben még megvan a normális ember. A mérték, a szenvedély devalvációjáról szól, hiú, kevély, megalázható, didergő nőkről és férfiakról. A mindenáron boldogságot akarókról, hűtlen „boldogokról”, komisz egoizmusról, bakfis öregasszonyokról. Brunóról (Jannie Harris), a meghunyászkodás és hetykeség taxis-bajnokáról, aki mintha elfelejtette volna észrevenni, hogy kétgyermekes családapává „cseperedett”; Belláról – akit ide-oda ráncigál cinizmus és frivolitás, az egyedüllét rémülete, mikor tíz éve ragaszkodik értelmetlenül, érdemtelen Broadway-rendező, nős szeretőjéhez. Kapcsolatuknak a boldogsághoz semmi köze, annál inkább a szenvedéshez. Kibúvónak, védekezésnek, hazugságnak épp megfelel. De: senkit nem lehet önmagától megmenteni. Így élni mindhalálig – a szeretetlenség mint betegség, melynek kórokozóját a tudomány még nem ismeri.
Kollek hősei minél többet tudnak a perspektívátlan kapcsolatokról – ahol a valódi dialógus tilos művelet –, úgy tűnik, annál kevésbé képesek változtatni rajta. Mielőtt elviselhetetlenül nyomasztóvá válna a gyorsbüfé beltenyészete, egyetlen, felragyogó pillanatban kitüntetett ponttá sűrűsödik a szeretet. Egy négy év körüli kislány szólal meg, őszinte természetességgel és igaz tekintettel. A kulisszahasogató felnőtt (emberi és színészi) maszkok – minden, ami fals, szemet-fület sértő – azonnal lelepleződnek. Kollek még egy ilyen pillanatot engedélyez: amikor az agg gavallér könnyed eleganciával fölsegíti a lengyel emigráns örömlány kiskabátját. A benne élő kiskamasz még valódi nyelven beszél.
Emma fantáziátlan szenvedése ott ér véget, mikor Miskin és Aljosa félkegyelműségét, az „ostoba ártatlanságot” követve, ösztönösen megment egy ismeretlen, idős nőt. Azaz, a lényébe kódolt parancsot teljesíti: „A jót először tenni kell, és csak azután akarni és gondolni”.
Mit is honorálhatott a zsűri a – végül befejezetlen tündérmesévé kerekített – Gyorsbüfék, gyors nőkben? Talán, hogy nem az irónia bosszúja mozgatja a kamerát, talán, hogy Amos Kollek története nem fullad bele a vigyorgásba – az aljasságon, a gyarlóságon, a generálőrületen. Talán, hogy hírt ad a lélek finomabb hangoltságáról, ha csak néhány pillanat erejéig is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3416 |
