Filmvilág

2001: tudomány és fikció

A tudomány-művészet felé

Szingularitáson innen, szingularitáson túl – jövőképek a C3 nemzetközi médiaművészeti rendezvénysorozatán.

„Kíséreld meg felmérni korod ostobaságát oly módon, hogy a pillanatnyi általános szemléleti szinten elképzelsz valamilyen jövőt: elképzelésed úgy fog arányulni a megvalósuláshoz, mint a régi elképzelések a megvalósult jelenhez” – idézi Erdély Miklóst a rendezvénysorozat két főszervezője, Peternák Miklós és Mélyi József.

Utópiák (2001) és disztópiák (1984): a legizgalmasabbak a közeli jövőt vázolják fel, jelen trendekből indulnak ki, jelen trendek alapján tévednek, miközben tudomány és fikció szent szintézisét célozzák meg. Képlékeny terepeket járnak be, összeegyeztetik az összeegyeztethetetleneket. Alkotóik hagyományos művészeteket (high tech) multi- és metamédiába konvergáló mérnök-tudósok.

Hogyan képzelünk el egy szórakozóhelyet 2060-ban? Július Gyula filmes és egyéb jövődokumentumokból, sci-fiből és cy-fiból kiinduló, ironikus projektje (Jövőbár) e témakört járja körül – táncok, zenék, ételek, dekorációk, kommunikáció a XXI. század második felében. A mindenkori mából előrevetítve: a „holnaplátogató honlap-látogató” menüpontok közül választ, interaktív étlapot böngész, örökös „extrapolációs gyakorlatokat” (Erdély) végez – a bár permanensen bővül és alakul át.

Győrfi Gábor Elatusa különös videóinstalláció. Csúcstechnológia helyett barbarizmusból és a rákövetkező spirituális ébredésből indul ki. A holnap nem az, ami kiszúrja a szemünket, hanem sokkal inkább az alig érzékelhető, szemszegletből éppen csak érzékelt elemekből, „vízből, levegőből, lebegésből, lassan folyó időből és kevés, rejtőzködő technológiából” áll össze. Linearitás utáni körkörösségből, mint a Zen-mesékben.

A jövő megismétlése (Zics Brigitta): „Az installáció egy elképzelt, örökérvényű jövőben – Dante Infernójában – való utazás, mely a gravitációs lencse-hatás tér-idő torzulásai során időutazássá válik.” A dantei pokol és a feketelyukak (szingularitások) alapján modellált, spirális szerkezetű virtuális térben járunk. Mozgásunk hatására változik a kép, a hang. Beljebb kerülünk, és az eleinte követhető társalgás zörejekké, gépi zajokká hullik szét. Torzult univerzumokat barangolunk be. De vajon mit értünk virtuális téren? Középkori látomásokat, élet-álmokat, szürreáliákat, vagy gibsoni, stephensoni cyberspace-eket? Esetleg mindezt együtt, Szingularitáson innen, Szingularitáson túl?

Milyen lények népesítik be az új univerzumot? Björn Melhus videójában (No Sunshine) piros emberkék, önszerető poszt-gender Narcissusok, mesterséges hajjal, testszínű dresszekben, Hollywood klón-mozijainak paródiájaként. Esetleg uploadok, azaz merevlemezre feltöltött/mentett, de a pornósztárokat még mindig nagy örömmel szemlélő létezők (a transzhumanista Till Attila fiktív öregkori önarcképén). Másutt láthatatlan, ám minden pillanatban érzékelhető megfigyelési hálók szenvedő alanyai, irányítói, kibernetikus űrhajós-rendszerek (Schneemeier Andrea – Szauder Dávid: Human Controlling System Projekt). A padlón videó-képek, a képeken járókelők, rajtuk lépkedünk, kapcsolatba lépünk velük, gondolataik hangokká válnak. Újabb variáció a megfigyelésre: Magali Desbazeille és Siegfried Canto művében (Gondolkodsz, tehát követlek) nemcsak leskelődünk, de közben minket is meglesnek. Visszatérünk a mába, monokróm kékbe, a televízió/képernyő/interface bűvkörébe, kezünkben a (satuba szorult) távirányítóval (KissPál Szabolcs: Vonzalom).

Atau Tanaka és Kasper Toeplitz interaktív installációja (Globális húr) több helyszínen (ezúttal Budapesten és Linzben), szimultán alakuló hálózati hangszobor. Egy tizenkét milliméter átmérőjű, tizenöt méter hosszú húr az Internetre kapcsolódik, rezgései hangszintetizáló rendszer segítségével, digitális jelekként jutnak el a virtuális térbe. Vizualizálódik a zene.

Ez történik Masaki Fujihata, Kiyoshi Furukawa és Wolfgang Münch Kis Haljával is. A számítógépes játék-installáció a formák mozgása és a hozzájuk kapcsolódó hangok interakciója. Mókásan, humorral, beleéléssel és távolságtartással, absztraktat és konkrétat arányosan vegyítve, randomszerűen, de nem a végtelenig ismételve. Egyszerre Schönberg, Kandinszkij, anime, szemiotika és ambient.

Ravasz András – tudományos kutatásokra támaszkodó, fikciós jellegüket hangsúlyozó – Színes zenéje és a kapcsolódó 3D-animáció a zajok konkrét szín-jegyeit (fehér, fekete, barna, rózsaszín), és az így keletkezett hangokat vizsgálja. Fordított alkotási folyamat megy végbe: már nem a szonikus, hanem a vizuális elemé az aláfestő funkció.

Sokadik variáció a konvergenciára – Sebastian Lütgert rolux.org/twenfm-je hacktivistákat, elektronikus terroristákat idéz, pedig tárgyát kellő távolságból és iróniával szemléli. Web TV, DJ live, kalózrádió; ki tudja, még mi (és mi nem) kapcsolódik egymáshoz a média-bacchanáliában.

A Goethe Intézet és a karlsruhei ZKM közös Update 2.0-ja az 1997 és 2000 közötti német (CD-ROM, DVD, videó, hálózati mű, installáció stb. formátumú) médiamunkákból ad ízelítőt. És visszatekint – a Media Art Action gyűjtemény az 1960 és 1980 közötti periódusra, a Media Art Interaction a nyolcvanas és a kilencvenes évekre, míg a készülő Media Art Net a jelenre és a közeljövőre fókuszál.

Médiatörténeti adalékként: Gróf Ferenc a televízió őskorába kalauzol, historikus gyűjteményében a „félénk óriás” magyar vonatkozású dokumentumait lajstromozza (Telehor), miközben – az Internet térhódításával párhuzamban – csökken a televízió-műsorok nézettsége. Új hálózat-stratégiákat dolgozunk ki. Rigoletti F. és Lotio M. úgy elemzik a nemlineáris narratívát, hogy ezerötszáz ablakot rendelnek egymáshoz. Hol a kezdet, és hol a vég? – tehetnénk fel a bugyuta kérdést.

Nincs vég, nincs kezdet. A 2001: tudomány és fikció viszont bizonyította, hogy a multimédia/intermédia bőven nagykorúvá érett, mint ahogy azt is, hogy a honi médiaművészetben errefelé keresendő a jövő.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3406