Schauschitz Attila
Königer Miklós kiállítása a berlini Magyar Házban.
Magyar filmsztárok Berlinben? A Königer Miklós által Fénylő csillagok címmel rendezett kiállítás látogatói közül sokan meglepetéssel értesültek arról, hogy a húszas-harmincas évek emlékezetes színészei közül hányan érkeztek Magyarországról Berlinbe. Miközben „Marika Rökk”-ről, a Németországban a „magyarost” (temperamentum, csárdás és paprika) alighanem az idők végezetéig jelképező, a közönség részéről egykor ünnepelt, a szakma által ugyanakkor „dragonyosszerű megjelenésével” és „ijesztő vitalitásával” jellemzett színésznőről ez köztudott, az már kevésbé ismert, hogy többek között Peter Lorre, Fritz Lang klasszikusának, az M – Egy város keresi a gyilkost főszereplőjének németesen, vagy a Varietében 1925-ben világsikert aratott Lya de Putti egzotikusan csengő neve szintén magyar származást takar.
A rendezvény kurátora, Königer Miklós – aki az elmúlt három évben hat kiállítást rendezett e témáról Berlinben és Budapesten – saját anyaga mellett ezúttal is olyan gazdag gyűjteményekre támaszkodhatott, mint a berlini – eredeti foglalkozására nézve szerszámkészítő – Werner Mohr százezer (!) pedánsan rendezett színészképeslapja és a Magyar Filmintézet egykorú filmplakátjainak archívuma.
Lehet, hogy a viszonylag rövid ideig, három hétig nyitva tartott bemutató elsősorban látványával, a bársonyt és brokátot idéző színes paravánbevonatok hátterére helyezett régi képekkel és műsorfüzetekkel, öreg gramofonjaival és lemezeivel, nippjeivel, csodás női kalapjaival, frakkjaival és cilinderjeivel, egyszóval nosztalgikus hangulatával csalogatta a nézőket (a mintegy ezer látogató ennyi idő alatt feltűnően soknak mondható Berlin páratlan kiállítás-kínálatához és a környék, vagyis a városközpont galériáinak számához viszonyítva), de aki vette a fáradságot némi elmélyülésre, többet láthatott egy letűnt kor vonzóan megfakult csillogásánál.
Ha a Frankfurter Allgemeine Zeitung a látottakkal amúgy elégedett kritikusa hiányolta is a politikai hangsúlyokat a Fénylő csillagok mellől, e jellegzetesen németes elvárás még a művészeti megközelítés kapcsán is – noha az anyag a weimari köztársaságtól a hitleri diktatúráig tartó időszakot érinti – nehezen lehetett a kiállítás feladata. Amellett a német látogató pontosan tudhatta, miről van szó: mire utalnak a kiállításon elhelyezett bőröndök és utazóládák, a képeket kísérő közel harminc színészi életrajzból pedig megérthette, hogy a magyar filmcsillagokat sem kímélték hivatásuk kockázatai, különösképpen pedig a történelmi kor tragédiái.
Kezdetben persze a siker valószerű lehetősége hívogatta a fiatal magyar dívák, naivák és szubrettek seregét a húszas évek Berlinébe; egy olyan korba, amely a háború pusztítása után elképesztő lendülettel habzsolta az életet, s amelyben hallatlan feszültség jött létre a világháborút követő nyomor és a város sokszínű ragyogása, a „máról-holnapra minden elveszett és a mégis minden azonnal lehetséges” érzése, az élet teljes reménytelensége és annak mohó akarása között. Talán éppen e feszültség hiánya miatt nem érhette el Berlin soha többé ennek az évtizednek a csillogását: a hasonló korszak, az újraegyesítés lázában égő kilencvenes évek fellendülésének hátterét már a békés polgári jólét biztosítja.
Amennyiben Berlin vonzása, úgy a tágasabb régió, Közép-Európa mobilitása is sajátos vonása volt e kornak; a kettő együttesen kölcsönzött egyedülállóan kozmopolita jelleget a városnak. Berlin most is az szeretne lenni, ami akkor volt: Közép-Európa fővárosa, metropolisza. Ehhez azonban túl sok minden hullott darabokra az utolsó hatvan évben, mindenekelőtt az német polgári kultúra, amely – nem utolsó sorban a zsidó polgárság közvetítésével – egybe kapcsolta Közép-Európát. Ez az összefüggés elsősorban a nyelven alapult, s ezért a magyar színészek berlini jelenléte a hangosfilm beköszönte után sem volt kevésbé magától értetődő.
A konkrét keresletet a német film ugyancsak páratlan időszaka hozta létre, amelyben nem tűnt képtelenségnek, hogy a berlini UFA-filmgyár Hollywood egyenrangú vetélytársának igényével lépjen fel. Még ha ennek nem sikerült is megfelelni, az elképzelés nem volt annyira illuzórikus, mint Volker Schlöndorffé, aki jó fél évszázaddal később, a kilencvenes évek első felében azért költözött az UFA elhagyatott, éppen újra működni kezdő babelsbergi filmgyárába, hogy megteremtse az amerikaival versengő európai film otthonát.
A húszas években magukkal hozott bőröndökbe néhány év, legfeljebb egy évtized múltán azonban sokan ismét pakolni kezdtek a színészek közül, akik a fotókon az évtized filmjének jellegzetes maszkjában, homlokba fésült hajjal, fehérre sminkelve, kihúzott, mély szemekkel áthatóan, szenvedélyesen, elbűvölően vagy álmodozóan tekintenek ránk. Lya de Puttit még szerződés hívta idejekorán Amerikába, de a legtöbbek sorsát az UFA, az új időket pontosan érzékelő, már 1933 márciusában megszületett elnökségi határozata pecsételte meg: „Tekintettel a nemzeti jellegű forradalmi átalakulásra, fel kell bontani a zsidó munkatársakkal kötött szerződéseket.”
Előbb vagy utóbb azoknak is menniük kellett, akiket nem kötött szerződés az UFA-hoz. Peter Lorre, született Löwenstein László, Alpár Gitta (Kalisch Regina) és a népszerű komikus Karl Huszar-Puffy (Huszár Károly) az elsők között, már 1933-ban elhagyta Berlint, de legkésőbb 1939-ben Gaal Franziska, eredeti nevén Silberstein Szidónia és Darvas Lili, férjével Molnár Ferenccel az oldalán, vagy Eggerth Márta, a híres német színész, Hans Albers gyakori partnere is a többnyire Amerikában végződő, tragikus sorsokba torkolló emigrációra kényszerült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3399 |
