Dániel Ferenc
Simplon, Újbuda, Alfa, Szabadság, Bartók – öt név, egy mozi. Történeti kiállítás az Ernst Múzeumban.
Ha a világ valamelyik szupermúzeumában meglátok egy tökéletesen rekonstruált, mindentudó dinoszauruszt, amint élethűen egy másik dinót fogyaszt, már ott sem vagyok, mint ahogy semmi kedvem egy dollárért virtuálisan leereszkedni a Holdra. Viszont felballagván az Ernst Múzeum emeletére, hogy kicsit megmártózzam A budapesti mozi 100 éve kamara kiállításának hangulatában, egyből szíven üt a látvány. Hiszen itt engem is installáltak! Mozibolond volnék magam is, ennek az úgymond évszázadnak a felét az itt felidézett kisbüdösökben és filmpalotákban töltöttem. Hát, mit tudtam én arról, kicsoda Mándy Iván, amikor kölyökhaverjaimmal a Bodográfba jártunk Tom Mix meg Tom Tiller kovbojfilmeket nézni? Anyám még ismerte a Décsiéket, volt is protekciója náluk, engem, mint a többi mozifaló srácot, csak és kizárólag az éppen esedékes bejutás érdekelt. Volt egy Konzella nevű profi jegyüzér barátom (nekem alapáron adott az első sorba!), annyira nagyban űzte az ipart a Vörös Csillag meg a Május 1. előtt, hogy két évre kitiltották a fővárosból. A jegyüzérkedés komoly, jövedelmező szakma volt!
Szerény a kiállítás, mégis ékesen bizonyítja, hogy a magyar mozi története (építészet, filmgyártás, közönség), különféle (politikai, tulajdonlási, ízlésbeli) kacskaringók dacára, egyik legsikeresebb ága volt újkori művelődéstörténetünknek. Jó így egyben látni, olvasni: hányan, hányféleképp dolgoztak a hazai kinematográfiáért. Hiszen ez egy nagy, népes „tábor”. Épp ezért nem gondolnám, hogy a televízió és a multiplex kétfelőli szendvics-szorításában a mozi-hús örökre kiveszne. Mit tudjuk mi, miféle lázongások, forradalmak jönnek még az örök film kedvéért?
Karinthyék, Babitsék kezdeti nagy mámora lohadt a szörnyűséges tömegfilm-dömping láttán, honnét sejthették volna az érett filmművészet későbbi hullámíveit? Ma könnyedén szidalmazzák Révai Józsefék sztálinista filmpolitikáját (joggal), de én emlékszem, hogy a szovjet filmdömpingben számtalan korszakos remekművet is vetítettek (becsúsztak?), s az olasz neorealizmus megrendítő opusait is tűrték. „SUSA” – „fiúk a rács mögött” – mond valamit? A kisbüdös csőmozik telente melegedőül szolgáltak. A Kopár sziget ment valamelyikben. Egy villamoskalauznő végigcsókolózta a filmet, oké. De náthás volt, és két smár között hangosan szürcsölt az orrán át. Ölni tudtam volna. A Duna/Lloyd/Duna mozgóban „nézhető műsor” – kánikulában nyitott tető –, fentről egy dilettáns zongorista visszhangos klimpírozása. A nézők kórusban üvöltöttek, hiába, persze.
Saját, különbejáratú mozitörténetemből nem tudom kifelejteni az Országútont, bemutatója után alig egy héttel, 40-ed magunkkal néztük a Puskinban. Nem győztem magam a nézőtéren prolongálni. A mozinak akkor még nem volt olyan rejtélyes, kifertőtleníthetetlen dögszaga. Egyébiránt nálunk Fellini kultusza az Édes élettel kezdődött (lásd: hard pornó), és befogadása enyhén szólva fokozatos volt.
Nagy mozi, sokszázas nézőtér, zsúfoltság. A szokásrendben olyan cucilista anarchia honolt. A Vörös Csillagban kérlelhetetlenül levetkőztették a nézőt (vetítés után ménkű hosszú sorok a ruhatár előtt), bezzeg az Alfában mindenki úgy gyűrte, gyömöszölte felöltőjét, cókmókját, ahogy bírta. Tudni kellett, hol árulnak rendes sósperecet, hol vajasat, néhol még kétfélét is. Híradó, kísérőfilm, rajzfilm – mire a főfilmhez (gong, függöny, kék fény kialvása) értünk: a ropogtatással rendes mozinéző már felhagyott. Engem, személy szerint, üldöztek az alkalmi narrátorok. Többnyire mögöttem ült két nő, az egyik már látta a filmet és félhangosan sutyorogva magyarázta a másiknak: mi jön?! Mi lesz a poén! Hová rejtették a hullát?! Tízből hatszor viszont kifogtam az előttem ülő kalaposat, aki sokszoros ösztökélésre, nagy nehezen szabadult meg tollas fövegétől. Holott ezt régi rendelet is előírta. Némelyik mozgóképszínház jegyszedőnőjét rendezői kvalitásokkal vert meg a sors: ráment a film főcíme, eleje, míg minden későnjövőt, önkényeskedőt – zseblámpájával hadonászva – helyre ültetett. S ott volt még a pénztári játszma is. Kezdés előtt, mi, makacs filmbuzik, lestük, hány előre rendelt, félbe hajtott mozijegy maradt? S vajon megjönnek-e a telefonos nyomoroncok a híradó utáni rövid szünetig? Hogy aztán, ha nem: leperkálni a pénzt, és uzsgyi, be.
Ha valaki azt hinné, nosztalgiázom: téved. A nyugati nagyvárosokban honos: „sorba állsz kezdés előtt, fizetsz, bejutsz, nézel, jól látsz, az üleped kényelemben, az ájer kellemesen hűtött” –, azaz a multiplex demokratikus elvét, gyakorlatát könnyű megszokni. A vetített hideglelős baromságokat nem lehet megszokni. Erről azonban az Ernst Múzeumbeli kiállítás nem szól. Aki látta, jól járt, mert a figyelmeztető jegyeket „kiolvashatta”.
Ernst Múzeum. A kiállítást rendezte: Lencsó László.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3397 |
