Ardai Zoltán
A pszichopata-szerep, amerikai zászlóban ringatózó kislányka, most Keanu Reeves-t intette magához, hogy vele forduljon gyorsan. Reeves arca odaadóan megbuggyant, állnál táskaszerűen elszélesült, bőre féregfehér, néha fémesen fénylő, de kissé darás állagot öltött, szája mint löttyedt seb. Vele szemben a nagy párharcra provokált zsaru szerepében James Spader is szokatlant mutat eddigi játékfazonjához képest. Minden kézmozdulata, tekintetvetése a lelki nemesség, tiszta szigorúság atombiztos jelenlétéről tanúskodik; olykori bágyadt mosolyai és drogfüggő-mivolta csak méginkább kiemelik jellemerejét, amely idővel a drograbságból is kivezeti.
Máskülönben, mármint a szereposztási mókát nem számítva, A leskelődő híján van az olyan momentumoknak vagy viszonylatoknak, amelyek filmként egyénítenék. Ölésjelenetei metszően sivárak – ez valami lehetne, de köztük nem szerveződik atmoszféra, így mintha csupán ideragasztott kivágatok volnának a Hetedikből: rosszul esik nézni őket, ez minden, amit érnek. Az olykori, Wong Kar-wai-féle képi stílhatások szintén külsődlegesek, de kevésbé tolakodóak. A végső drámai csúcspont idétlen gyatrasága váratlan: A leskelődő idáig színvonalas (csak éppen fölösleges) terméknek mutatkozott.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 59. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3384 |