Kriston László
A magyar származású Robert Halmi nevéhez fűződik a klasszikusok tévés forradalma: a világirodalom remekeit a közszolgálati televíziókból beküzdötte a kereskedelmi tévék világába. A Monte Carlo-i tévéfesztiválon életműdíjjal ismerték el munkásságát.
A televízió társadalmunk küzdőtere. Hevesen hullámzó aktuális hír- és információtenger, ahol értékek, hitek, bizalmas infók, botrányok vetélkednek egymással. Attention-economy ez a javából, ahol a nézettség, azaz a fokozott figyelem vezényli és vonzza a tőkét (a reklámbevételeket). Ebben a kőkemény világban csak az új, divatos, izgalmas és menő, hype dolgok rúghatnak labdába; a holnap hírei, a jövőt előrevetítő, progresszív trendek, olykor még a tegnapot más megvilágításba helyező (regresszív) botrányok is. A klasszikus irodalom ezzel szemben „köztudottan” unalmas, avítt, hideg emlékműve a múltnak. Menjen hát a magafajtájához: a közszolgálati televízióba, a tradíciók utolsó kártyavárába!
Mégsem ment oda. Mert egy makacs ember, Robert Halmi nem nyugodott ebbe bele. Leemelte a könyveket a polcról, lefújta róluk a port, és megvalósította a maga varázsformuláját: minden örökérvényű, klasszikussá nemesedett dolgot korszerű képkörnyezetben tálalt, és ily módon integrálta a szórakoztatóipar élvonalába. A kortalant korfüggő réteggel bevonva adja el az adott kor szellemi színvonalában élő befogadónak. Patinás tartalom találkozik a modern, digitális képi világgal. És láss csodát: a száműzött hősök életre keltek, az archetípusok vitalitással töltődtek fel, a fantázia birodalmának kapui kitárultak – mert a közönség figyelme feléjük fordul, s az ezt követő reklám-tőke is áramlani kezd. A régi korok értékei és példaképei egycsapásra beszivárognak a korszellembe, a társadalom vérkeringésébe. Halmi ma a kábel-bábel Spielbergje, vagy ahogy maga is sűrűn él a hasonlattal: a képernyő Cecil B. De Mille-je.
A mesélő meséje
Van abban valami szimbolikus, hogy egy európai – aki látszólag öreg korára érett meg arra, hogy Andersen, a Grimmek és Saint-Exupery szellemi testvérévé váljon – tanítja meg a nagy amerikai televíziós brandeket az elsöprő erejű mesélésre. Halmi lenne a „jó” európai, aki felemeli a „rossz” konzumkultúrába süllyedt kommersz tévét? Ez durva egyszerűsítés volna. A felszínen túllépve egy sokkal komplexebb és ellentmondásosabb személyiség élettörténete tárul elénk.
Az 1924-es születésű Halmi gyermekkorában, Budapesten kapott életre szóló leckét az irodalomból. Ha nem olvasott, apja – aki a Vatikán és a Habsburg család fényképésze volt – néhány jól irányzott ütéssel megfenyítette. A fiatal Halmi évei életveszélyes elkötelezettség jegyében teltek, amelynek fordulataitól még a napfényt ízlelő Sonnencheineknek is tátva maradna a szája. A történelem valahogy mindig úgy alakult, hogy az időközben szintén fotográfusként dolgozó Halmi folyton a rizikós, illegális oldalra került – egyes szóbeszédek szerint tevékenysége sem igazán arról szólt, hogy családi fotókat készített mosolygó arcokkal. A második világháborúban a földalatti anti-náci mozgalomban tevékenykedett, alig 20 éves, amikor fogságba került, és halálra ítélték. A háború után saját elmondása szerint a CIA elődszervezete számára dolgozott, így hát amikor a kommunisták bejöttek Magyarországra, ismét elfogták. 1947-ben eljárást indítottak ellene, hidak felrobbantásával vádolták, és újra halálra ítélték! A börtönben Orwell Állatfarmjának olvasása jelentette számára a szellemi túlélést. Végül apja segítette hozzá a szabadsághoz. Megszervezte fia szökését, egy biciklivel az osztrák határra juttatta, ahol Halmi egy krumpli-szállítmányban megbújva elhagyta az országot. Egy ideig Salzburgban folytatta tevékenységét az amerikai propaganda „terjesztőjeként”, és több utat tett Kelet-Európában (úti élményei később a Saturday Evening Postban jelentek meg, és mozifilm is született belőlük a Foxnál). 1950-ben érkezett az Egyesült Államokba, ahol 5 dollárral a zsebében, pelenka-ügynökként kezdte az ipart, majd itt is keresett fotográfus lett, főként a legendás Life-nak dolgozott. Fotóesszéit a világ minden tájáról szállította: három napig egy gleccserbe ragadt Alaszkában, három hónapig pedig egy pigmeus-törzzsel élt Afrikában. 50 éves volt, amikor ismét váltott: fotós kapcsolatait használva Kaliforniában próbált meg érvényesülni a filmgyártásban. Egy Hemingway-adaptációval kezdte. A televíziós producerré vált Halmi a nyolcvanas években Magyarországon is megfordult, Makk Károllyal készített egy blődlit (Játszani kell), de már másodvonalbeli korszakában is vezérelve volt: olyan történetek szállítani a globális piac számára, amelyek mindenhol ismertek, érthetők és ezért eladhatók. Végül odáig küzdötte magát, hogy 1994-ben a Robert Halmi Inc.-et eladta a tőzsdén jegyzett, 3,8 milliárd dolláros forgalmú képeslapgyártó Hallmark Cards-nak. A tranzakcióból létrejött Hallmark Entertainment – amelynek Halmi az elnöke – ma a legaktívabb független (médiakonszernbe nem betagozódó) amerikai gyártó cég, évi 55–60 tévéfilmet/mini-szériát tartalmazó menetrenddel. Annyi filmstúdió kapacitást foglal le Pinewoodtól Barrandovig, hogy nem talál elég stage-et a világban (még Orbán Viktornál is lobbizik Ben Kingsley és Geraldine Chaplin levelével, hogy hadd vásárolhassa meg a visszaállamosított Mafilmet). Alkotásai 126 Emmy-díjat nyertek az elmúlt években, közülük hat bekerült minden idők tíz legnézettebb tévéfilmje közé. A Hallmark tévés könyvtárára alapozva ma a világ 90 országában működik előfizetéses tévécsatorna. Nevéhez fűződik a tévéfilmek költségvetésének rekordja (70 millió dollár).
Halmi tehát öregkorára jó amerikai szokás szerint „kitalálta magát”. Olyannyira, hogy üzlettárs-fia már hívő baptistaként adja el a seniort az amerikai sajtónak. De hát a pénz beszél: „Ő megszerzi, én elköltöm” – mondja az idősebb Halmi. Ma ő a „hálózatok utolsó nagy impresszáriója”, a „maradandó televíziózás királya”, aki a Gulliver utazásai ötletét tíz (!) kemény éven át próbálta eladni a nagy amerikai kereskedelmi tévéknek. Mindenki azt hitte, elment az esze. Mikor a NBC végre igent mondott az adaptációra, a költséges és látványos produkció minden idők legnézettebb mini-szériáinak egyike lett, és számos Emmy-díjjal jutalmazták. Ezután már mindenki úgy közelített hozzá: „Csináld meg nekem a következő Gullivert.”
Mikor és miért jött el a sugallatos pillanat? Volt-e egyáltalán megvilágosodás? Rejtély. A Gulliverért folytatott küzdelem azonban őszinte mesélői szándékot sejtet, nemcsak egy új trend felszínes kihasználását…
Biztos és bevált
Missziója szinte lehetetlen vállalkozás: nagy dolgokat akar becsempészni kis dobozba. Tágítja a műfaj határait, vagy inkább a főműsoridő nevű küzdőtér kereteit. Az emberiség történetének alapvető, archetipikus meséit terjeszti a beavatatlanok körében. Családi célközönségnek szánt filmjei szocializálnak, segítenek elsajátítani a közös kulturális örökséget.
E filmek kritikus pontja, hogy sokszor csak imitálják, mímelik a kulturális identitásunkat éltető nagy horderejű eseményeket (Mária látomása a fogantatáskor, Merlin kihúzza a kardot a kőből), hiszen e pillanatok mi(sz)tikussá nőtt jelentősége még megközelítőleg sem jeleníthető meg a képernyőn. Szimpatikus, érdekes próbálkozásokat látunk, amelyek azonban sokszor csak markírozni képesek a katarzist. Tagadhatatlan a kapkodó, esetleges, pragmatikus tévés felsnittelés (amikor például azért van a kamera a szoba a sarkában, mert onnan belátható az egész tér, és nem azért, mert annak képi jelentése van).
A Halmi-produkciók dramaturgiájában a hétköznapi valóság és a valóságfeletti sík gyakran konfrontálódik egymással. Sokszor „vetélkedni” kényszerül, hogy a hétköznapi ember megértse mibenlétét, mert a vetélkedés igazából saját elméjében folyik: csodátlanított élete hétköznapi tudattal párosul (a keretjátékban Gulliver kételkedik egész kalandjának valóságosságában, a New York-ból érkező üzletember pedig A kobold mágikus története című sorozatban nem akarja elhinni, hogy mitikus ír manók közé csöppent). Ez az első fázisa a közösségteremtésnek. A modern ember vonakodása is részévé válik az archetipikus mesének.
Érthetőségre törekvés mindenekfelett. Halmi nem titkolja, hogy nem ragaszkodik a rigorózus adaptáláshoz. Ilyenkor győzedelmeskedik a fogyasztói kultúra emberének felszínessége: ezért vegyül Noé történetébe az Ószövetség összes drámai fordulópontja, Szodomától Izsák történetéig. Pedig a többórás, négy részes mini-szériák műfaja megfelelőbb formaként kínálkozna a több száz oldalas irodalmi művek hűséges mozgóképes átültetésére, mint a kilencven-százperces mozifilm terjedelem.
Halmi – munkatársai szerint „dinamikus úriember” – leginkább a Gulliver egyik szereplőjéhez hasonlítható: ő az elmúlt korok nagyjainak szellemét megidéző mágus. Ez a mágus, hogy palotájában tartsa Gullivert, kábítószerekkel itatja, és minden nap ugyanazzal a mondattal kezdi a napot. A megtartás érdekében ismétel. Az ördög ebben a részletben bújik meg: a nézettség fenntartása fontosabb lesz, mint a merész kísérletezés, a közös mítoszok túlontúl ismerőssé kop(hat)nak. Beáll(hat) a status quo.
„Az élet ünnep” – így szól Halmi missziójának nagy PR-körültekintéssel kiválasztott szlogenje. Az ő érdeme, hogy a hétvégi, esti főműsoridő is az lett. Halmi korszerű üzenetei visszahatnak a „korszerűtlenné” vált könyvek sorsára: a nagy múltú Simon and Schuster kiadó szerint a Gulliver tévés premiere után több példány fogyott el a regényből, mint az azt megelőző tíz év során. És mint tudjuk, „habent sua fata libelli”, minden könyvnek megvan a maga sorsa. Most már a könyvek tévés adaptációjának is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 51-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3374 |
