Sipos Júlia
Hogyan csináljunk független rövidfilmfesztivált. Beszélgetés Palotai Jánossal Clermont-Ferrand-ról.
– Ezt a fesztivált civilek, egyetemi filmklubosok hozták létre. Milyen körülmények között?
– Mint minden egyetemi városban Clermont-Ferrand-ban is volt egy filmklub, amit helyi bölcsészek szerveztek, és egyszer kipróbálták, hogy a heti rendszeres vetítések mellett egy héten keresztül csak francia rövidfilmeket vetítsenek. Mivel az első alkalommal már több száz nézője volt ennek az egyhetes sorozatnak, fellelkesültek, és újra megrendezték. A harmadik évben létrehoztak egy non-profit egyesületet Menekülés a rövidfilmbe névvel. Ez volt a fesztivál alapja. Mindez valamikor a hetvenes évek közepén zajlott, a fesztivál 1978-tól létezik. Ez az az időszak, amikor Clermont-Ferrand a jobbközép politikai erők egyik legerősebb bástyája. Maga a vidék eléggé alulfejlett, gazdaságilag egyetlen húzóereje a Michelin-cég, mindaddig, amíg ők is el nem mennek a Távol-Keletre. A szervezők – az egyik „alapító atya” Christian Guinot szerint – a ’68 utóhullámain érkezett balliberális diákok voltak.
Ennek ellenére, mind a városi önkormányzat, mind pedig a megye vezetői leültek velük tárgyalni, és közpénzből támogatást adtak számukra. Akkoriban évi két-háromszáz rövidfilm készült Franciaországban.
– Tehát egy jobboldali politikai környezetben kaptak lehetőséget a hajdani ’68-as diákok, akik civilként kezdtek hozzá a szervezéshez…?
– Pontosan. Éppen az legitimálta őket, hogy a civil szervezetek közé tartoztak. Az eredeti céljukat, hogy rövidfilmeket, celluloidra készített alkotásokat játsszanak és megőrizzék az értelmiség kultúraközvetítő és közösségteremtő szerepét, soha nem adták fel. A szervezet mind a mai napig úgy működik, hogy nincs hierarchiája, nincs egyszemélyi vezetője, mindenki egyenrangú és ugyanannyi fizetést kap. Mindenki éppen azt a feladatot végzi, amire szükség, van és a döntéseik is közösek. Most tizenhárman dolgoznak: heten közülük a külföldi filmekre figyelnek, Európától Ázsiáig, hatan pedig a hazai anyagot nézik meg, hiszen folyamatos munkát igényel az, hogy a fesztivál befejeződésétől kezdve rögtön a következő szervezése kezdődik. Ez annyit jelent, hogy hat-nyolcszáz rövidfilmet kell megnézniük és válogatniuk, ugyanis az előzsűrizést is ők végzik.
– Feltételezem, hogy nemcsak ők válogatnak, hanem pályázni, nevezni is lehet…
– A szervezők mindenhová elküldik a pályázati anyagot, nálunk a csillaghegyi Banán-klubbal állnak kapcsolatban, akik három éve elhoztak egy válogatást a fesztivál anyagából, de a Francia Intézeten keresztül is felvehető a kapcsolat, már ott is volt vetítés, sőt a Puskin mozi is helyet adott a rövidfilmeknek. A pályázat nyilvános és hozzáférhető.
– A fesztivál katalógusa rendkívül nívós és gazdag kiállítású, a fődíj 100.000 frank, a fesztivál megrendezése sem két fillér, szóval milyen finanszírozási konstrukcióval tudják működtetni ezt a hatalmas gépezetet? Milyen források állnak az egyesület rendelkezésére?
– Az egyesület 10 millió frankkal gazdálkodik, de ebbe nemcsak ennek a fesztiválnak a megrendezése tartozik, mert az Oktatási Minisztériummal kialakult jó kapcsolatuk alapján filmes táborokat is szerveznek. A finanszírozásuk egyébként többcsatornás: a város, a megye is támogatja őket, valamint más civil szervezetek is segítenek a pénzügyi gondok megoldásában, sőt ma már EU pénzekre is sikerrel pályáznak. Természetesen a Francia Nemzeti Filmközpont is hozzájárul a fesztiválhoz, nemcsak a filmek elkészítésébe szállnak be, és ezekről az összegekről nyilvánosan elszámolnak. A fesztivál idején bármelyik pulton ott találjuk a kimutatást, hogy az előző évben hány rövidfilmet és milyen mértékben finanszírozott a Filmközpont. Ezen kívül a Francia Szerzői Jogvédőhivatal is támogató, a díjátadó ünnepségen elszámolt a közönségnek: tavaly 260 millió frank bevételük volt, ebből 25 %-ot fordítottak vissza a filmkészítésbe, amiből tulajdonképpen egy nagyjátékfilm is finanszírozható. Emellett még díjakat is adnak, a legjelentősebb díj a forgatókönyvért jár: 200 ezer frank. Szinte rivalizálnak a szponzorok, az állami cégek, a tévécsatornák és a médiavállalkozások egymásra licitálnak.
– Ahhoz, hogy a reklámozók között ilyen népszerű legyen ez a filmfesztivál, nyilván az kell, hogy a fesztivál látogatott legyen és a rövidfilmeket műsorra tűzzék a különböző tévécsatornák.
– Így van. A Francia Nemzeti Filmközpont azt is támogatja, hogy az ARTE, a Canal+, vagy a France 2, France 3 sugározhassa a rövidfilmeket. A fesztivál számos alkalmat teremt a válogatáshoz, mert a versenyprogramot négyszer mutatják be, azonkívül külön retrospektív vetítéseket is tartanak. A fesztivált követő héten a párizsi mozikban levetítik a díjnyertes filmeket, és emellett ott a vásár. Ez rendkívül sokat számít egzisztenciális szempontból a filmkészítőknek, hiszen itt a külföldi forgalmazók, a különböző tv-csatornák képviselői, producerei is jelen vannak, és ott rögtön megvásárolhatják ezeket a filmeket, de a verseny mellett külön vetítéssorozat kínálja a forgalmazóknak szánt rövidfilmeket. Fontos adat, hogy tavaly a 8 napos rendezvényen mintegy 125 ezer néző vett részt, ilyenkor olcsóbb a belépőjegy: egyharmada a szokásos mozijegy árának, csak a záróünnepre emelik meg a belépődíjat, de itt nemcsak a győztes filmet láthatják a nézők, hanem mindenki részt vehet egy népünnepélyhez hasonlatos zárófogadáson.
– A költségvetési háttér tehát átlátható, de mi garantálja a művészi színvonal állandóságát?
– Elsősorban nagyfokú társadalmi érzékenység jellemzi az előzsűri szemléletét, de ez semmiképpen sem jelent direkt politizálást. Jóllehet a kilencvenes évek elején, amikor megnőtt az érdeklődés Kelet-Európa iránt, fokozottan figyeltek a térség filmjeire, de ezt nem hivatalos állami szerveken keresztül tették, hanem felkeresték a filmkészítő műhelyeket. Ugyanez a folyamat figyelhető meg a Távol-Kelet, az arab országok, Közel-Kelet esetében, és ott van Afrika, amivel szemben a frankofon világnak tartozása és lelkiismeret-furdalása van. Az ottani zsenge törekvéseket díjazva segítik a helyi filmipar talpra állását.
– Hogyan fogadják a filmnyelvi kísérleteket?
– Annyira kedvelik őket, hogy erre külön díjat is alapítottak: ez a Prix du Recherche. Ugyanakkor találkozhatunk olyan filmekkel is, amelyeket a magyarországi Mediawave-ről az előzsűrizések során kiselejteztek. A fesztivál egyszerre nyitott és ugyanakkor egyfajta fundamentalizmus is jellemzi. Ahogyan ők nevezik: a lumiere-i szellemet akarják tovább vinni. A rövidfilm félpercestől ötvenöt percig terjedhet, és celluloidra kell készíteni, de ebben is rugalmasak. Pár éve egy olyan film nyerte a hazai versenyt, amelynek producere az előselejtezés után nem járult hozzá a vetítéshez, ezért videóról vetítették le a filmet. A zsűri ugyanakkor éppen ezt a filmet ítélte a legjobbnak, és a szervezők elfogadták a döntést. Kényesen ügyelnek a zsűri függetlenségére, miként arra is, hogy őket se befolyásolja sem kereskedelmi, sem állami támogató.
– Netán voltak ilyen kísérletek?
– Valószínűleg voltak, mert Christian Guinot elmondta: természetesnek veszi, hogy aki pénzt ad, igyekszik rátenni a kezét a dologra, de ők ebben sohasem tettek engedményt. Úgy tűnt, a mi faggatózásunk, amikor arról kérdeztük, hogy hogyan térnek ki a pénzt adók feltételeik elől, számára teljesen idegennek és érthetetlennek tűnt…
– Térjünk a vissza a lumiere-i szellem megfogalmazásához!
– Képet adni a világról, nemcsak a mindennapi életet bemutatva, hanem szélesebb értelemben, különböző kultúrákat elénk tárva, egzotikusnak tűnő vizuális információk, sokszínű képek és élethelyzetek segítségével. Ebben benne rejlik, hogy a multinacionális szuperprodukciók világában a kisfilmekre hárul a helyi, lokális kultúrkör leképezése. Például egy egyiptomi filmes csak egy rövidfilmben tudja megmutatni, mekkora problémát jelent, ha valaki az iszlám fundamentalizmusa alapján szeretne élni. A Lili című film főszereplője egy frissen végzett müezzin, aki megpróbálja a Korán elveit érvényesíteni a környezetében, de rá kell jönnie, hogy ezek az elvek ma már így nem működnek. Mindenütt ott van a Sátán megkísértése, aki egy gyönyörű nő formájában jelenik meg, és persze őt is megkísérti, ami elől nem tud elzárkózni. Egyébként ez a film nyerte a közönségdíjat.
– Mi lehet a titka annak, hogy ez a rövidfilm-fesztivál talpon maradhatott az elmúlt évtizedek során?
– Miközben fokozta a nehézségeket, hogy jött a videó, jöttek a szuperprodukciók, mindig az árral szemben úsztak... Rövidfilmbe általában csak egy epizód fér bele, egy kihívás, amelyre az ember valahogyan reagál. Az Örkény-egypercesek leképezéséhez hasonlíthatnám; volt is egy olasz rövidfilm, amely egy Örkény-novella alapján készült. Ennek a fesztiválnak is megvoltak a krízis-pillanatai, s végül is most sincs könnyű helyzetben, mert itt az Internet, a Wanadoo. Már on-line különdíjat is alapítottak: az alkotás egy perctől tíz percig terjedhet, de a szervezők szoronganak, mi lesz, ha mega-fesztivállá nő az eseménysorozat…? Hogyan tartható a kisvárosi meghittség, a személyes kapcsolatok varázsa? Szerencsére a mai egyetemisták, a szervezők kései utódai, ugyanúgy részt vesznek a fesztivál lebonyolításában. A hátteret az biztosítja, hogy saját környezetébe viszik a filmeket, mert a három mozi és a város kulturális központja mellett egyetemi előadó termekben folynak a vetítések. Ráadásul a diákok nem egyetemistaként találkoznak a rövidfilmekkel, folyik egy gyerekeknek szóló vetítéssorozat: a központi előadóteremben 2500 óvodás néz Buster Keatont, mai rajzfilmet, klasszikus francia burleszket és másfél órán keresztül türelmesen végigüli a programot.
– Tudatos nézői nevelés?
– Igen, ez lehet az alapja annak, aminek mi csak a csúcsát látjuk: egy közel hatvanmilliós országban tavaly 150 millió mozinéző volt és 2500 vetítőhely működik. A lényeg, hogy az eszme, miszerint az oktatásba kerüljön be a média, a film, a mozgókép, Franciaországban nem vált politikai csatározások áldozatává. Ahogy az elmúlt huszonhárom év bizonyítja, ez a fesztivál sem vált azzá. Nálunk sajnos a filmoktatás csak a kerettantervbe szorult be, fakultatív módon. A minisztérium ugyan akkreditált filmes továbbképzéseket a pedagógusok számára. A Műegyetem Filozófia Tanszéke – ahol tanítok – szintén beadott tanári továbbképzésre pályázatot, de egyelőre várjuk a jelentkezőket. Hiszen elsősorban olyan tanárokra van szükség, akik miután megszerették a filmet, képesek megszerettetni a gyerekekkel is. Sajnálatos módon itthon a filmklub-mozgalom éppen akkor kezdett sorvadni, amikor a clermont-ferrand-iak lendületbe jöttek, olyan szélesre tárták a kapukat, hogy belefér a natúrfilm, a dokumentumfilm, a riportfilm, az animációs film, a bábfilm… Franciaországban ezeknek a munkáknak egyaránt felvevői a közszolgálati és a kereskedelmi tévék, valamint az ARTE-filmcsatorna, ami német-francia közös vállalkozás.
– Visszatérve a fesztiválra, milyen a zsűri összetétele?
– Részben azok közül választanak, akik az előző évben még versenyzőként jelentkeztek. Szerepelnek benne rendezők, képzőművészek, operatőrök, hogy minél többoldalú lehessen az értékelés. A tagok egyébként az ellátáson kívül nem kapnak tiszteletdíjat, pedig kilenc napot kell keményen végigülniük ahhoz, hogy az összes filmet megnézhessék. A végén pedig kiállnak a színpadra, és személyesen vállalják a felelősséget döntéseikért, megtapsolhatóak vagy kifütyülhetőek. A zsűri nem egy arctalan társaság, a vászon másik oldalán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 49-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3373 |
