Bakács Tibor Settenkedő
Talán ez volt az első olyan fényíró-fesztivál, amikor a magyar filmesek is nyomot hagytak maguk után.
Game Over! A játéknak vége, a játszó embernek nincs helye, a XX. század a szemétkosárba került, inkább klikkelj a mátrix.hu.-ra. Game Over! Ezzel a több értelmű szlogennel gyújtották meg fáklyájukat 2001-ben a Mediawave-n összegyűlt fényírók. Tavaly még azon erőlködtek a fesztivál szervezői, hogy megállítsák az időt, tudatosan anakronisztikussá váljanak, és kultúrához való nosztalgikus viszonyukkal a mamutok szomorú sorsára jussanak. S bár sejthető, hogy a Mátrix-planétában az információ a nagy parázna, s a világháló az ő ágya, de pontosan emiatt (dialektika – ősi görög fogalom) még vadabb mulatozásba kezdtek Győrben, Dunaszerdahelyen, Nickelsdorfban a mozgókép szerelmesei. Dunavölgyi Dáridó, ahogy politikusék mindig is szerették volna. A Mediawave összművészeti fesztivál, ahol népzenészek keverednek jazzesekkel, cirkuszosok huszárokkal, filmesek filmesekkel, férfiak nőkkel, vagyis az összes kunstot tudják, de azért ennek a mutánsnak a gerincében mindig is a világon szabadon alkotó képírók és az ő filmtetteik álltak, állnak. A film továbbra is ünnep, közösségi gondolkodási forma, „képező művészet”, „a legfontosabb” és a „legélesebb”, sem a piac, sem a közízlés nem játszik egy pályán az élvezettel. A Mediawave a konzervatív-avantgarde ízlés terrorja az ízléstelenség szabadságával szemben, valódi XX. századi magatartás, ahol a katarzis együtt jár a belépőjeggyel. (Az idén borsosabb volt, igaz, a csereérték mindkét oldalán, hisz Big Lucky Cartert vagy James Blod Almert, David Murrayt nehéz pár ezer forintért bárhol is hallani e nyomorult földgolyón.)
A nemzetközi zsűri, amiben román, cseh, ukrán, szlovák és jugoszláv filmesek mellett az ízlésben elfogulatlanságot őrző magyar írók is helyet kaptak – Tolnai Ottó, Balázs Attila, Körösi Zoltán –, „nehéz helyzetben voltak”. A váratlan szófordulat helyén való, mert a Mediawave az elmúlt tizenegy év alatt mindig egy halom képszemetet lapátolt el a vászonról ahhoz, hogy egy tucat díjazott alkotással megállapítsa a trendet. A zsűri előválogatása némileg segít, hisz az ezer beküldött műből csak ötven-hatvan marad talpon, de ezekről tudható, hogy tértől és időtől függetlenül is vetíthetők, minden egyes darabja a kollektív gondolkodás kincse, közös hagyaték. Megfelelni ennek már jóval nehezebb, hiszen a trend követése helyett a trend megállapítása az eredetiség és a katarzis metszéspontjában általában rizikós, mindezt ráadásul úgy, hogy Magyarország Európába felvételizik.
A fesztiválon sodródó mozistáktól, például Kotnyek Istvántól, a budapesti Filmszemle különdíjasától hallottam, hogy kicsit szomorú, mert úgy érzi, a Mediawave is a trend szolgája lett, szórakoztatni akar, nevettetni, holott ez világdivat és szellemi alfa állapot, s erre itt közöttünk semmi szükség. Ő nem is akar ez ügyben versenybe szállni. Kétségtelenül igaz, az elő- és a főzsűri díját (Bus stop 99, Benzinkút) olyan munkák kapták, amiknek sem a nézése, sem az élvezése nem okoz gondot.
A Bus stop 99 egy nyolc perces klip Svájcból. Reto Caffi rendező nem csinált eredeti dolgot – sok hasonlóra élveztünk már –, de azt tökéletesen. Hétfő reggel, munkába menet várakoznak az utasok, s persze nem jön a 99-es busz. A közelben munkások dolgoznak, a város zajos, mint egy behangolatlan koncertterem, szól az autóduda, a mobil, a jegyautomata. Ebbe a hangzavarba a munka ritmusa viszi az ütemet, amely végül is mindenkire átragad, s a kezében lévő tárgyakkal közös zenélésbe kezd. Bolerósan építi föl a harmóniákat, megszólalnak a kalapácsok, a kaparók, valaki a zipzárjával szkreccsel rá, a mobil szintetizátor, az utasok örömzenészek, verik a kukát, fiesta van, hétfő reggeli, munka előtti örömünnep. S aztán jön a busz, csend lesz, az emberek elvesztik arcukat, utasok lesznek, game over.
S hát, igen, végig lehet röhögni az egészet, de azért itt sem arról az önfeledt, a személyiség méltóságát elvesztő dáridóról van szó, amivel a szórakoztatóipar tökéletesen elhülyült gyermekkorba akarja taszítani nézőit. Sőt, a közös zenélés öröme az a sensus communis, amibe belefér a katarzis és a szellemi kockázat. Hisz’ egyetlen játék alatt sem tudjuk megmondani, ha valóban a homo ludensről van szó, hogy ki nevet a végén. A zsűri fődíját is ilyen „szórakoztató” film kapta. A huszonnyolc perces, 35 milliméterre készült Benzinkút a neves holland képíró, Jos Stelling remeke. Váróterem című, az erotikától égetően forró ötlete tavaly is díjat kapott. Van egy hihetetlen jó színésze, Gene Bervoets, akinek arcjátéka, kamera előtti hangtalan szólójátékai a némafilm fantasztikus mimikájú sztárjait juttatja eszünkbe. Dugó van a sztrádán, koccanások, anyázások ideje. Hősünk araszolgat, egészen addig, míg hátulról meg nem löki azt a hölgyet, illetve autóját, akinek melléről és faráról szívesen mesélnék hideg téli napokon. Hősünknek is tetszik a vad angyal, követni is kezdi, s erről akkor sem tesz le, amikor észreveszi az anyós ülésen alvó, kopasz, fülbevalós, állat méretű barátját. Végül egy benzinkúthoz érkeznek, a hölgy marokra kapja a csövet, bedugja a tank lyukába, a fenekével köröz, folyik a benzin. Persze, provokálja hősünket ez a fajta kokettálás, s ilyenkor nincs az a veszély, amit egy rendes polgári életet élő akár élete árán is ne vállalna, legalább is kukkolás szinten, amíg a sós csepp homlokán le nem gördül. Jos Stelling mestere a szituációs játéknak, a mozdulatokba sűrített erotikának. Ehhez kifejezetten filmes eszközöket használ, vágást, szuperközelit és totált, a kamera mozgása azonos a szexuális settenkedéssel, montázst és szekvenciákat látunk, mintha a film élne, s ami mögött a szexuális frusztráció és győztes libidó áll producerként. Stelling megkívánja a nézőtől azt a kukucskálást, amit az ő tipikusan házasságban élő, enyhén pocakos hőse is óhatatlanul végez. Emiatt vagy nevetünk, vagy belepirulunk a szituáció kísértésébe, ahogy az öltönyös Szent Antal az ő Volvójában is hasonlóan bénázik. A helyzet különleges – tisztes machónk végül is a fiatal pár mögötti hátsó ülésen bújik meg –, csak a karakter tipikus. A tipikus és a különleges ütközési mezeje a film, s ebben Stelling pszichoanalitikus jártassággal használja a mimézist. Fődíjas kisfilmjével az összes frusztrált férfi tiszteleg a vágy titokzatos tárgya előtt.
Ehhez igazán közel áll Oláh Lehel tizenhat perces műfaji filmje, az Öt után, hat előtt. A francia újhullám stílusjegyeivel megrajzolt etűdben is hasonlókról, féltékenységről, vágyról, szexualitásról van szó, csak itt a férfi helyett a női lélek különössége a döntő. Kétségkívül lenyűgöző a dologtalan nő szépsége és egész napra szóló, tárgy nélküli semmittevése. Közel áll a költészet műfajához, az alanyi lírához ez a női létezési forma, ami miatt péniszirigység és melankólia fogja el a férfiembert unos-untalan.
S már most ex cathedra kijelentem, hogy talán ez volt az első olyan Mediawave, amikor a magyar filmesek is jelen voltak, nyomot hagytak maguk után. A korábbi években is volt rá precedens, hogy egy-egy alkotás, filmes beverekedte magát a világot jelentő gyöngyvászonra. Csáky László, Kotnyek István, a Domokos–Dömötör tandem vagy Szolnoki József együtt indult a versenyben a hongkongiakkal, hollandokkal, kínaiakkal. De pár fecske még nem fürdőruha divat, hanem ornitológiai kérdés. A 2001-es esztendőben viszont ennél többről volt szó. Oláh Lehel mellett, előtt, mindegy, de szólni kell a szegedi Pölczökről, Róbertről és Boglárkáról, akik már a Budapesti Független Filmszemlén is elkápráztatták a zsűrit. Dokumentumfilmjük nem is hasonlít a beszélő fejes tévés-, vagy az Almási-féle dokumentarizmushoz. A kép színezettsége, artisztikussága, a szereplők archaikus mintázása régi, tengeren túlról, hajóládákban utazó filmtekercseket jutatnak eszünkbe. A hely, a genius loci szabadon marad, ugyanúgy vagyunk Indiában, mint Magyarországon, Közép-Európában vagy Távol-Keleten, a filmben semmi sem lehetetlen a hiteltelenségen kívül (a felvétel a mindkettőnek megfelelő Erdélyben forgott), s ugyanúgy a lét és a munka észrevétlen szépségét fogalmazza meg, mint Bukovszkij orosz földön vagy Helmer nyugaton. Pölczék Szafari című, ismerd meg hazád típusú ironikus dokumentarizmusa és költészete parallel a világ képi feldolgozásmódjával és esztétikájával. A jószerivel előélet nélküli fiatalokat a legnagyobb rajongással fogadták a magyar pitére kiéhezett kritikusok. Körülbelül olyan ez, mint mikor a Fradi bejutott a Bajnokok Ligájába, s ilyenkor fölrémlik a múlt: hiszen ezt mi tudjuk, valaha tanítottuk, bomba gól.
A Szafariban cigány gyerekek kószálnak a mezőn, a szülők vályogot vetnek, vízibivalyok sárban dagonyáznak, béke van, s déli tizenkét órakor harangszót visz a szél. Ha ezt a filmet nézem, mélyen szégyellem magam a kitántorgott romák miatt, mert azonnal megérzem, hogy a szemszöget a szeretet, az altruizmuson túljutó szemlélődő szeretet nyitja meg. Örülök, hogy ez a Szafari a miénk, hogy ebben ilyen gyerekarcokat s szoknyájukat szélcibálta cigányasszonyokat látok. A lelki feltételeken túl semmilyen megoldás, ötlet, ideológia, politika nem kap szerepet, mégis paradigma azoknak, akik ebből élnek. Illetve kéne, hogy legyen. Attól félek, semmiféle formában nem fogják Magyarországon forgalmazni, vagyis nézője nem lesz, így hatása sem. Kétségtelenül felveti ez a Marcel Duchamp-i alaphelyzetet, miszerint a mű akkor is van, ha nem látják. (Duchamp miután abbahagyta a művészetet, s elment versenysakkozónak a francia válogatottba, egy befalazott szobában élete végéig dolgozott egy objecten, ami csak halála után vált ismertté.) A másik díjazottnak, Mundruczó Kornélnak talán valamivel kedvezőbb a helyzete. Profi filmes (én is röcögök a jelzőn, hisz nálunk a profi azonos a tehetségtelennel és a pénzéhessel, mindegy, nem fogok a magyar szemantikába beleőrülni), s a Filmszemlés sikere után (Nincsen nekem vágyam semmi című filmje a legjobb első film díját kapta) újra tízest (vagy legalább nyolcast) lőtt. Az Afta névtelen kamaszhősei indulási helyzetből leszedált áldozatok, egy elfaragott társadalom gyermekei, ahol a szülők mentális és szellemi szétesése olyan autizmus, amin nincs is már min csodálkozni, rövid reklám, s visszajönnek ugyanúgy. Garázsok közé szorított játéktérről van szó, amibe belesűrűsödik a tinédzser szerelem, annak minden romantikája nélkül, beleszikkad a játékösztön (game over, na ja), s a labdázást szótlanul felváltja a gyilkosság. Mundruczó nem hiba nélkül dolgozó filmes – szerintem a gyilkossági jelenet túlságosan stilizált, jelszerű –, de aki itt él, s látja a pénzen marakodó, a közönséget megszólítani képtelen magyar filmeseket, érti, mekkora dicséret ez. Mundruczó Kornélban van valami Camus-féle kegyetlenség és tiszta filozófia, amely a tett mögötti létet és lelket nyitogatja. Különös az ő valósághoz való viszonya, esztétikán kívülinek tetszik, ami ugye, butaság, hisz filmeket vagyis formát alkot. Ezzel szemben Káldy Laci bá, az öregkorára kőavantgarde gesztusokat használó független filmes jelenti az alternatívát. Ő mindig a személyes jelenlétet exponálja, művészete gesztusokon nyugszik, de ezeket nem a formára pazarolja, hanem a közösségi életterekre. Kocsmatévéje ugyanúgy a szegénység esztétikájából magyarázható, mint Jancsó–Grunwalsky filmjei. Szeretett volna létrehozni falun egy kábeltévét, de a vállalkozói réteg még nem érzi magát a Mediciek örökösének, nem ad pénzt semmire, így Káldy egyszerűsít. A falu életét videón rögzíti, riportokat csinál, manipulál, rekonstruál, belelép a kompozícióba. S aztán fogja magát, a kazettát beteszi a kocsma éteri magasságában felfüggesztett videóba, sör és kisfröccs hangicsál, az adás szereplői azonnal interaktívak, megbeszélik egymás között egymást. Valaha Bódy Gábor gondolkodott azon, milyen is lehet az ember arcú videó és elektronikus kommunikáció. Káldy magányossága és életkorából fakadó emberszeretete fura módon a magyar avantgarde pápájához, Bódy Gáborhoz köti, az más kérdés, hogy amit az Infermentálon keresztül Bódy Európában próbált megvalósítani, az ma már egy falu kocsmájának a tévéjére szűkült.
A kissé hosszúra nyúlt fesztiválon számos kategóriában osztottak díjat, hisz a kipusztult televíziós fesztiválok helyére is készek a fényírók belépni. Ráadásul ez volt az első év, amikor tőkeerős médiumok is beszálltak a költségvetésében megszokottan sanyarú sorsú jamboreeba. A Magyar Televízió (valaha királyi) mint szponzor ígéretet tett arra, hogy a díjnyertes munkákat levetíti. Olyannyira hihetetlen ez az állítás – gondoljunk bele, tíz éven keresztül egyetlen televíziós társaság sem érdeklődött a világ kisfilmjeinek krémjét jelentő produkciók iránt, hiába a profiljuk –, hogy csak akkor hiszem, ha közülük egyet is látok. De legalább van arra remény, hogy két szappanopera, három talk-show és négy survival után az a világ is megjelenik a tévéképernyőn, aminek képe és arca van, s közben nem lehet nyerni semmit. Talán csak valamit vissza önmagunkból. Mielőtt a játéknak tényleg vége lenne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3371 |
