Bikácsy Gergely
A szürreális Bigas Luna az évszázados spanyol kulturális-szexuális hagyomány ellen lázad, akár Dalí, Buñuel vagy Almodóvar.
Ki hinné, de a nem oly könnyen érthető és mára feledett Saurát igen kedvelte nálunk a hetvenes évek művészmozi-közönsége: sokunk freudi indíttatású jancsói parabolát látott filmjeiben, a távoli diktatúra tiltásaiban a saját külső-belső tiltásait – nem is jogtalanul. Aztán vége lett a spanyol diktatúrának, Saura önismétlővé vált, fáradttá és modorossá. „Franco ellen jobb volt” – az ő filmjeire igazán illett a mondás, mi legalábbis itt Pesten és Szegeden, meg más egyetemi városokban meguntuk. Saura táncfilmre váltott: tehetségesen tette, nem illusztrált, hanem láttatott, de aztán a Carmen és a Vérnász sikere után lassan a közönsége is változott, öregedett, tán fásult is, végül teljesen elszivárgott. Évtizeddel később újabb táncfilmjeit már mások nézték és becsülték (ha becsülték), új nézőnemzedék.
Saura hanyatlása után Magyarországról nézve úgy látszott, nincs is spanyol film, itthon valóban nem is volt, egészen Almodóvar bejöveteléig. Egyetlen új spanyol film azonban mégis felszikrázott egy addig ismeretlen rendezőtől: sokan érdekesebbnek láttuk, mint a korai, alig ismert Almodóvart. Ez volt a Sonka, sonka, rendezője Bigas Luna.
Magam még előbb találkoztam emelkedő csillagával. Egy régi barcelonai fesztiválon az igazgató mindenáron Bigas Luna első katalán nyelvű filmjére (Angustia – Szorongás) kapacitálta vendégeit: a mozikban futott premierként, nem a fesztivál programján. Vonakodtam, mert sajnos, Bigas Luna egyik korábbi fesztivál-filmjével (Reborn – Újjászületés) nagyon nem volt szerencsém: a misztikumot, blöfföt szurkáló, és láthatólag kicsit ironikusan kezelni vágyó opusa maga is nagyhangú misztikus blöff lett, kevés iróniával és igazi spiritualitással, viszont vastag álmisztikai keverccsel tálalva. Máig nehezen viselem el ezt a gyakori filmtípust.
Az Újjászületés vásznán üstökös közelgett, a rosszabb, intellektuális fajtából, nyomában pusztulás fenyegette a világot, üzent a misztikus Gonosz, susogva üzent a jeges űrből, ráadásul értelmiségi hangja volt, nem ám a tömegfilm nézőinek szólt – én meg a kijáratot kerestem, későn értesülve a helyi szokásról, hogy ugyanis San Sebastian ódon színház-vetítőjében a film utáni hosszú tapsra zárva tartják a lépcső-lejáratot. Mivel nem mentem ki elég korán, most nézhettem szitkozódva az álmisztikum üstökösét, aztán a bravózásra színpadon hajlongó blöff-rendezőt. A katalán származású Bigas Luna akkor, húsz éve, angol nyelvű misztikus opusa után épp Amerikából tért haza. Úgy sejtettem, szemfényvesztő adottsága majd ott is, meg hazájában is a leghamisabb utakra vezeti.
*
Ki is ez a Bigas Luna? – kérdeztem csodálkozva, mikor tíz év multán azon kaptam magam a Bem Moziban, hogy vadul tapsolok a Sonka, sonka meghökkentő befejezésekor. „A dráma és melodráma, a filozofikus fantasztikum posztmodern vegyítője” – írja róla jogosan és találóan az új (magyar) Filmlexikon. Ennek addig csak szándékát tapasztaltam, művészi ötvözet nem jött létre a rendező nevét harsányan piacra dobó Újjászületésben. Efféle „posztmodern vegyítés” egyébként a legújabb, már Almodóvar után jött fiatal spanyol rendezőknek is fő törekvése. Így Alejandro Amnebar filmjei, a Halálos tézis, meg főként második, még pimaszabbul halandzsázó filmje, a Nyisd ki a szemed!, mely kirobbanó sikert aratott az ilyen hangra-színre éhező, és „az újszülöttnek minden új” szemléletű fiatal nézők között, még itthon is. Nem vállalom az újszülöttek státusát. E filmtípus nem oly távoli rokonaként magam, fiatalon-öregen, sokkal többre becsülöm Julio Medem Az Északi sarkkör szerelmesei című finomabban játékos, a szó nemes értelmében ravaszul megmunkált labirintus-jellegű opusát.
Bigas Luna értéktelenségét illetően azonban tévedtem. Tévedtem, még ha minden okom megvolt is a gyanakvásra. „Inspiration paillarde”– írta filmjeinek ihletéséről a spanyol és latin-amerikai filmet legjobban értő francia kritikus. Vagyis: „a bujaság inspirálja”, és e fogalmazásban némi iróniát érzek. Vagy csak én vetítem rá? Nem a pornófilmek pőre bujasága ez, hanem a pornó provokatív hangulatát megteremteni vágyó, eszközeit ravaszabbul használó intellektuális bujaság. Elegyes öröm: majdnem marquis de Sade vagy Bunuel hangja – de Bigas Lunának még sincs sok köze hozzájuk. Ez az inspiráció valóban teremthet eredeti és erős művet, de gyakrabban művi és felszínes, a harsány látványra, naivabb közönség tetszésére vágyik, közben meg mindenféle ravaszul elrejtett publicisztikus utalásokkal a társadalomról, a „helyzetről” is mondani akar, lehetőleg nagyot, meg ravaszul többrétegű filozofikumot is adagol. Nem sok, nem felszínes ez?
A Sonka, sonka mégis kiváló, gazdag jelentésű alkotás: hars melodrámát vegyít akciófilmmel, bűnfilmmel és jelképiséggel: kisrészt blöff, nagyrészt tehetséges és friss alkotás, amely egyaránt tud élni a történet-elmondás minden modern trükkjével, szemérmetlen hatásvadászattal és annak ironikus idézőjeleivel. Sikere lett, nagyobb, jogosabb, mint addig. Természetes, hogy Bigas Luna újult ügyességgel lendült előre most megtalált útján: gyorsan még két rokonfilmet forgatott e modorban.
Az Aranytojás építész-vállalkozó hőse csak két nővel érzi jól magát ágyban és hivatásában egyaránt. Hősünk Dalí-rajongó, a katalán mester extremitását véli önmagában is felfedezni: machóságára („aranytojásaira”) a legbüszkébb. Sikereit a szerelemnek és érdekei könyörtelen érvényesítésének köszönheti. Érdek és szex? Vegyíthetetlen minőségek, vagy épp nagyon is vegyíthetőek? Erről is szól az Aranytojás: kulturális meg lélektani paradoxonok villognak benne, s közben még szórakoztató mozinak is elfogadható. Szürrealizmus-utalások, Dalí meg Freud elemi iskolásan, és mégsem szellemtelenül. Utánozhatatlan, vagy csak maga Bigas Luna tudja utánozni.
A csecs és a Holdban (mert inkább Csecsnek, s nem Kebelnek fordítanám a „teta” szót) naiv, mégis „romlott” kisgyerek mesél vágyairól. Vágyainak tárgya az anyamell, melyet újszülött öccse sajátít ki. Szerelme, a szép fiatal artistanő büdös férfiláb-ujjakat szopik csillapíthatatlan izgalommal, s még csak azt sem tudjuk róla, látta-e Bunuel Aranykor című klasszikusát. Akár látta, akár magától szopik a képzelet artistanője, ugyanezt (az évszázados spanyol kulturális-szexuális hagyomány felbontását, provokatív széttrancsírozását) Almodóvarhoz hasonló svádával tudja Bigas Luna. A kisfiú tehát féltékeny csecsemő öccsére, anyja nem őt szereti. Nagy keblek szerelmese és rabja lesz: már a dagadó teliholdat is elérhetetlen női mellnek látja. Barátaival kóborol: a női mellet ostromló kamaszok hárman vannak. A huszonéves legfelnőttebb meghal, a középső, egy tizenhét éves forma suhanc megszerzi a csodaszép vándorcirkuszos francia artistanőt. Hősünk, a legkisebb csak elmesélheti, kisinas marad a nagyok szerelmi életében. A filmben sok olyan spanyol-katalán nemzeti, politikai konfliktusokra utaló célzás és jelenet van, mely a spanyol, főként a barcelonai nézőt megérinti, a külföldinek viszont semmit nem jelent. Az egész opus szexfilm meg annak paródiája, gyerekmese és példázat – a tehetség és az ügyeskedés, a felszínesség és a képi fantázia meg a valódi elbeszélői tehetség ötvözete.
*
A Sonka, sonka után e két ikerfilmjét nem vetítették Magyarországon. Vetítették viszont a tavaszi spanyol filmhéten egy későbbi filmjét, a Szobalány a Titanicrólt. Egy szép szélhámosnő cselédlány-maszkban még a világhajó indulása előtt kifosztja a derék kohászt, aki szinte véletlenül, gazdái jutalmaként kerülne a Titanic fedélzetére. Hősünk egy ideig azt hiszi, gonosz szerelme ott veszett a jéghegyek között, de akkor is szereti még, amikor mindenre fény derül. „Cseléd és munkás” – ebben a szerelemben épp úgy nincs az amerikai Titanic-féle „osztálykülönbség”, mint ugyanennek a szerelemnek a „szélhámosnő-munkás” változatában. A két film mindenféle más vélt párhuzama – számomra legalább is – teljesen téves. Nem bujkál sem tudatos, sem akaratlan kapcsolat Cameron amerikai Oscaros Titanicja és a szellemes szövésű spanyol film között, annál is kevésbé, mert Bigas Luna egy, az Oscar-Titanic előtt megjelent francia regény nyomán forgatott.
Jól megcsinált, kerek film, mégis némi csalódott gondolatokra indít: legnagyobb erénye a történetkezelés, az alapjául szolgált regény cselekményének ügyes és gyakorlott film-cselekménnyé adaptálása. Bigas Luna új filmjének vajmi csekély képi ereje és eredetisége van. Korrekt elbeszélés-módja, jó szerkezete is becsülendő, de hát nem Bigas Luna volt még nemrég is a spanyol film Almodóvarral vetélkedő, szabálytalan képi-vizuális szemfényvesztésekkel gazdag új mestere? (Legalábbis így reklámozták, s hitte, aki hisz a reklámoknak.)
A rendező igénye talán a régi: egyszerre akar írni és festeni a vászonra. A történet-elbeszélés ravasz fogásaival azonban tehetségesebben boldogul, mint a képek erejével. A Szobalány a Titanicról akkor érdekes, ha posztmodernként olvassuk-nézzük, fölerősítjük magunkban iróniáját, és nem vesszük túl komolyan. A hoppon maradt munkás addig-addig mesélgeti egyéjszakás kalandját az ál-szobalánnyal, hogy egyre nagyobb közönsége támad, a kocsmában már különteremnyien hallgatják. Végül cirkuszi előadóvá válik ezzel a számmal, vándorcirkuszának hallgatósága könnyezve vagy zokogva fogadja. Egy nap aztán, sikerei csúcsán összetalálkozik az ál-szobalánnyal, de már nem lehet abbahagyni, végül még az ámuló szélhámosnő is elhiszi az ő tragikus halálával végződő soha-nem-volt szerelmüket. Az elbeszélés, a kaland megfogalmazása ugyanis fontosabb és érdekesebb a valóságnál.
Hogyan győzi le a valóságot a mese? Hódolat a mese, de az elmondott mese, a szöveg előtt. Az emlékezés itt a szövegben él tovább, emlékképek nincsenek, fölitta őket a szöveg, az elbeszélés. A film nézője hallgató lehet csupán. Ez a történet nem a képekről szól, nem a látott, hanem a hallott élményét hirdeti, hogy e kiemelésekkel Roland Barthes nyomába eredjünk. Filmen paradox vállalkozás: szavaknak, az elbeszélés, a mese erejének dicsérete, s éppen képekben megfogalmazva? A paradoxon persze nagyerejű filmet is megszülhetne, de mindehhez szellemes és eredeti képi világra lett volna szükség. Ehelyett stílusos és korrekt képi fogalmazványt kapunk. Olyan „idekívánkozót”, olyan „elképzelhetőt”, még azt is ráfoghatnám: „reálisat”. Bigas Luna ráfest még egy finoman halvány ironikus mázt, de igazán nem akar, nem tud elrugaszkodni a történet illusztrálásától. Afféle „korrekt munkát”, fogyasztható, igényes, ízléstelenséget nem ismerő, félig művészi-, félig szórakoztató filmet látunk, minőségi konfekciót.
Megint lefelé lejt az ösvény. Bigas Luna igazán kínos kudarca a nálunk nemrég moziba került Meztelen Maya. Ez a kudarc talán törvényszerű: a zseni örvény-közelségébe érve Bigas Luna ugyanis némi józan helyzetértékeléssel meg sem próbál „eredeti” lenni, a kisebbik rosszat választva unalmasan semmitmondó. Afféle kulturált mesteremberré vált, s ez az önismeretre valló szerény szerep talán méltánylandó lenne. Főleg, ha arra gondolunk, Bunuel nem forgatta le a maga Goya-filmjét. Igen, de azért épp Goyáról és modelljéről egy ízléssel csomagolt méretes semmit elővezetni? Kulturáltan unalmas bűnügyi sejtelmességet? Ez azért kínos és gyötrelmes: kiderült, a kisebbik rossz is nagyon rossz. Tán ha mégis vadul blöffölt volna?
*
A Sonka, sonka vadságában nevetséges, teatralitásában filmszerű, kimódoltságában öntörvényű, fekete humorba csomagolt világa messze tűnt már. Dalí nemcsak az Aranytojások macho-érdekmacho hősének példaképe, de tán magának a rendezőnek is az volt (úgy érzem, sokkal inkább, mint Bunuel). Dalínak azonban persze minden – blöff és valódi stílusteremtés, provokáció és újítás – jobban sikerült: nemcsak tehetségesebb, ügyesebb is. Bigas Luna színeváltozása kétes eredménnyel járt. Megszabadult ugyan a kínosan hamis misztikus blöfftől, de közben elvesztette minden eredetiségét.
Civilizált kultúremberként néz a dagadó teliholdra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3367 |
