Muhi Klára
Almási Tamás: Alagsor, Varga Ágota: Eksön, Mundruczó Kornél: Afta – elhanyagolt tizenévesekről szóló filmek. Honnan jöttek, kik ők, mik az esélyeik? A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Arató László irodalomtanár, Erős Ferenc szociálpszichológus, Iván Norbert pszichiáter és Szlobodnyik Csaba pszichológus.
– Nem azonos műfajban – az Afta kisjátékfilm, a másik kettő dokumentum –, sőt, úgy vélem nem is azonos színvonalon, de mindhárom film ijesztő képet rajzol arról a tizenéves korosztályról, amely játéktermekben, alagsori mosókonyhákban, lepusztult lakótelepek sivár terein tölti az idejét; e filmek szerint a bűnözés határán. Szüleik a rendszerváltás hajótöröttei, sok közöttük a munkanélküli, az elvált.
Arató László: A három igen különböző film kapcsán, amelyek közül nekem az Afta tetszett leginkább, mindenekelőtt eszembe jutott, hol is tartunk azzal a jelenséggel, amit a hetvenes évek végén Hankiss Elemér úgy nevezett, hogy a közösségek válsága, illetve hiánya. A rendszerváltás óta a tinédzserek talán még inkább magukra hagyatottak, mint a hetvenes-nyolcvanas években.
Erős Ferenc: Szerintem a hetvenes-nyolcvanas években is rengeteg deviáns fiatal volt, gondoljunk a galeri-jelenségre, csak akkor a deviancia még nem ágyazódott bele egy ennyire a fejlett technikai környezetbe. Játéktermek, videójátékok és seregnyi más lehetőség létezik ma, ami a fiatalok deviáns vagy agresszív megnyilvánulásait kanalizálja, összpontosítja.
Szlobodnyik Csaba: A gyerekek szabadidejét eluralták ezek a könnyen emészthető dolgok, az ócska filmek, a videójátékok, a játéktermek, ahol egész délutánokat el lehet tölteni.
– A játéktermekről szóló Eksönből kiderül, hogy a gyerekek a moziból vagy a televízióból tanult szerepeket építik itt tovább. A rendező egyébként talán túlságosan direkt összefüggést sugall a gyerekkori deviancia, illetve a számítógépes játékok agresszivitása között…
Arató: Valóban, és a film végén, mintegy didaktikus utószóként, egy aranysárga fényben úszó képen megmutatják nekünk a napi játékból befolyt rengeteg pénzt. Mindez mintha azt mondaná: bizony, ez mozgatja a világot. Én azonban nem hiszem, hogy a játékterem a deviáns magatartások egyedüli kiváltó oka. A média, illetve a játékterem összekötésével viszont valóban jól megragadható a gyerekeinket körülvevő virtuális világ egységessége. Ezek a gyerekek az akciófilmek jeleneteit folytatják a játékteremben; a képernyőkön látható ábrák tulajdonképpen az akciófilmek parafrázisai. A gyerek itt aktívabb lehet, ő maga is mondjuk Mátrix-hőssé válhat. A játékterem eleve a médián szocializálódott gyerekeknek szól.
Erős: Ehhez azért hozzátenném, hogy mindez erősen osztály- és rétegspecifikus. A középosztálybeli kultúra bizonyára ma is teljesen más. Egy középosztálybeli gyerek nem nagyon jár játékterembe. Néz televíziót, de talán kevesebbet, és azért néha olvas is. Számomra meglepő, milyen kivételes sikere van például a Harry Potter-regényeknek.
Arató: A Harry Potterről egy kitűnő recenziójában Boldizsár Ildikó azt állítja, hogy tulajdonképpen már a „bit-agyú” gyerekeknek íródott. Eltérően a gyerekirodalom egyéb darabjaitól, olyan sebességű cselekmény-, illetve impulzusváltogatás jellemzi, mint ami a médiában tapasztalható. A Harry Potter-regények ezért csak a szabályt erősítő kivételek, hiszen az olvasásszociológusok sajnos nem erősítik meg primer benyomásainkat. A legfrissebb időmérleg szerint ma már a középosztálybeli tinédzsereknél is napi három óra a tipikus tévénézési idő, a felnőtteknek pedig már a fele évi egy könyvet sem olvas el. Egyébként a kereskedelmi csatornák belépése döntőnek bizonyult ezen a téren.
Iván Norbert: A szülők szerepe nagyon fontos ezekben a folyamatokban. Azok a gyerekek, akiket az Aftában, az Eksönben, az Alagsorban megismerünk, olyan környezetben nőnek fel, amely nem igen közvetít igazi értékeket feléjük. S ők passzívan sodródnak azzal az értékrenddel, ami ezt a közeget jellemzi. Sőt, az Eksönben van egy apuka, aki együtt játszik a gyerekkel, s megdicséri a fiát, hogy milyen sok embert sikerült lelőnie. Ez az agresszió pozitív megerősítése.
– De miért kárhoztatjuk a szülőt, ha elmegy a gyerekkel a játékterembe? Az Eksönben látunk egy anyukát, aki rendszerint a hajvágás után hozza ide a kisfiát, és nagyon értelmes dolgokat mond ezeknek a játékoknak a hatásmechanizmusáról.
Szlobodnyik: Ez önbecsapás, és ezt szerintem az anyuka is érezte. Csak volt erre egy jól hangzó kliséje.
– A médiapedagógia is arra bíztat szülőt és tanárt egyaránt, hogy tévézzünk, mozizzunk együtt a gyerekekkel, reagáljunk a média jelenségeire, s ezzel észrevétlenül megtanítjuk őket szelektálni is.
Szlobodnyik: A játékterem azonban semmilyen értéket nem közvetít, ettől nem lesz egy gyerek gazdagabb. A szülő itt a magyarázhatatlant magyarázza. S az is kiderül, hogy van olyan gyerek, aki naponta három órát is áll az óriási képernyők előtt, amin elég kifejező képek láthatók: fröccsen a vér, szakad a test, és a gyerekek mondják is, hogy mindez azért jó, mert sok bennük a vér.
Arató: Ehhez csak annyit, hogy nekem sajnos nem álltak rendelkezésemre ilyen gépek, amikor gyerek voltam, de én is rettentő sok embert megöltem a barátommal, és nem vagyok benne biztos, hogy az erőszakos fantáziálások olyan nagyon negatívan hatottak a személyiségünkre.
– Ezek a játéktermek, akárcsak minden játék, amire a fiúgyerekek rátalálnak, valószínűleg teljesen atavisztikus ösztönöket is kielégítenek. Az ólomkatonázás is erőszakos.
Iván: Egyáltalán nem mindegy, hogy stilizált, szimbolikus erőszakról van szó, vagy direktben szembesülünk az erőszakkal.
Erős: Régi vita a szociálpszichológiában, hogy az agresszió látványa növeli az agressziót, vagy éppen ellenkezőleg, levezeti.
Szlobodnyik: Számos kísérletet folytattak, ami egyértelműen bizonyítja, hogy növeli.
Arató: És ugyanannyit lehetne idézni, ami meg az ellenkezőjét bizonyítja… Szerintem nem szabad leegyszerűsített, közvetlen oksági kapcsolatokat konstruálnunk.
Erős: Van viszont egy olyan jelenség, amelyet úgy neveznek: előhangolás (priming). Ha az utolsó felvonásban elsül egy pisztoly, nem fog minket annyira készületlenül érni, hogyha már az elsőben is ott láthattuk az asztalon. Az embereket „elő lehet hangolni” az agresszióra. Ha ez megtörténik – és voltaképpen ezt szolgálja a médiában látott erőszak –, akkor kevésbé fognak ellenállni, részvétet érezni vagy felháborodni, s érzéketlenebbek lesznek az áldozat iránt. De önmagában attól még senki nem lesz erőszakosabb, hogy sok erőszakot lát, ennek van egy sor egyéb feltétele is: mi az agresszív történetek végkicsengése, az agresszív modell elnyeri-e méltó büntetését…
Szlobodnyik: Az is nagyon lényeges, hogy miféle problémamegoldó stratégiákat sajátít el a gyerek. Ha csak az agresszív modellt építi be, az nagy baj. A kereskedelmi televíziókban elsősorban agresszív modellekkel találkozik.
Arató: A szappanoperák viszont másfajta modellt mutatnak.
– Hogy mennyire óvakodni kell az általánosításoktól, arra megint az Eksönből hozható példa. Megismerünk egy súlyosan beszédhibás fiút, aki azonban játék közben tökéletesen beszél. Úgy tűnik, az ő számára terapikus hatású a játékterem.
Szlobodnyik: Mert feloldódik a szorongása. De csak ha játszik! Ettől azonban még nem fog meggyógyulni. Mindez egyébként rímel az Afta befejezésére, amikor a főszereplő fiú – a feszültségeit levezetendő – felgyújtja az autó tulajdonosát.
Arató: Arról a beszédhibás fiúról az Eksönben váratlanul sokat megtudunk. A kamera egyszer csak kilép a játékteremből, s megismerjük Janó családját és gátlásainak forrását. Kiderül, hogy van egy féltestvére, akivel jó a kapcsolata. Hiányzik viszont mindkettőjük papája. Van ugyanakkor egy nagypapa, tekintélyes személy a családban, veri is időnként a gyerekeket. Egyébként munkásőr volt valaha, s elég ideges lesz, amikor a rendező a múltjáról kérdezi… Fura kettős kötésben él tehát ez a gyerek, mert a nagyapa átvállalta az apaszerepet: Janó alighanem hálás is neki, meg gyűlöli is. Egyébként ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy Varga Ágota sikeresen átlépett filmje prekoncepcióján.
– Ezzel kapcsolatban fontos, amit az osztályfőnök kérdez: ugye önbizalmat kapsz a játékteremben? Ezeket a gyerekeket lehangoló élmények érik nap mint nap, amit többek közt itt dolgoznak fel.
Szlobodnyik: Mindegyik gyereknek rossz a szociokulturális háttere. Az Alagsorban egy rendkívül sok betegséggel sújtott anyukát látunk, aki négy gyereket szült, s a fia gyerekét is ő neveli…
Arató: …s aki úgy tűnik, maga a csődtömeg, a végén mégis kiderül, hogy még leginkább ő áll helyt.
Szlobodnyik: Az Alagsorban félig-meddig egy pederaszta történetet is megismerünk. Megtudjuk, hogy Imre, aki szerintem enyhén értelmi fogyatékos, egyszer négy napra eltűnt, elcsalta egy férfi egy tornacipő ígéretével, s ki akarta vinni Németországba. Jó érzékkel ragadta meg a film, hogy a pedaraszták valóban kitűnő ösztönnel találnak rá az ilyen gyerekekre. Egyfolytában úgy éreztem, a saját munkánk köszön vissza ezekből a filmekből.
Erős: Az is érdekes, hogy a rendező az Alagsorban egy ponton a gyerekek kezébe adja a kamerát. Ez fontos dolog: talán nem tejesen reménytelen a sorsuk. Mintha éppen a kamera hatására sikerülne kilépniük a teljes passzivitásból. S ez akkor is igaz, ha durván beszélnek, ha kiderül, hogy az egyikük pénzért vásárolta az érettségijét. Bár lehet, hogy ez csak amolyan háryjános motívum.
Arató: Elképzelhetőnek tartom, ez a srác el tud ilyesmit intézni. Egyébként egy jóeszű, érzékeny gyerek, aki ezért megy le az alagsorba, mert nem akar úgy élni, mint a szülei – a papa brutális alkoholista volt – vagy a testvérei, akiknek szintén befuccsoltak a kapcsolataik. Laci 17 évesen ott tart, hogy semmiféle tartós férfi-nő kapcsolatot nem akar létesíteni. S ezen a ponton eszembe jutott, vajon hogyan hat a jelenlegi politikai diskurzus fetisizált családképe a magyar társadalom csonka családjaira, családtalanjaira. Az idealizált családkép, úgy, ahogyan ma nálunk, a közmédiában, illetve a politikában megjelenik, könnyen stigmatizálhatja ezeket a gyerekeket.
Erős: Mindez szorosan összefügg azzal, hogy növekszik a szakadék az alsóbb néprétegek, a társadalom alagsorában élők és a középosztály között, akiket a mostani politikai kurzus is inkább előnyben részesít. Miközben – és számomra ezek a filmek is ezt tanúsítják – a leszakadó rétegek helyzete romlott a rendszerváltás óta.
Arató: A felső vagy emelkedő középosztály pedig egyelőre nem túl nagy. A magyar társadalom rétegződésének képe még mindig egy terhes babapiskótára hasonlít. Nagyon sokan élnek, ha nem is ilyen szinten, mint ezekben a filmekben, de például a lakótelepeken ennek a közelében.
Erős: Kétségtelen, hogy az utóbbi évtizedekben megindult a lakótelepek elszlamosodása, de azért mégsem általánosítanék, mert lehet, hogy az a gyerek, aki a Rózsadombon szocializálódik, ugyancsak deviánssá válhat (gondoljunk a drogproblémára). Egyáltalán: hiányérzeteim vannak. A két dokumentumfilmre gondolok. A hetvenes-nyolcvanas években a Balázs Béla Stúdióban készült filmek alkotói, többek között Schiffer Pál, Gazdag Gyula vagy Szomjas György sokkal mélyebben utánajártak bizonyos jelenségeknek, sokkal reflektáltabb filmeket készítettek. Ezek az újabbak inkább csak bevillantanak dolgokat, sugallnak bizonyos összefüggéseket, például, hogy a játékterem felelős mindenért – s azért ez így nem feltétlenül igaz.
– A legmegrázóbb, hogy nincsenek jelen a szülők a gyerekeik életében, és a gyerekek sem tudnak semmit a szüleikről. Az Afta főszereplőjétől megkérdezi a haverja, hol vannak a szülei? Talán Bécsbe mentek. Biztosan vásárolnak – hangzik a válasz. Az Alagsorban Almási megkérdezi Krisztián apukájától, tudja-e, mit csinál a gyerek a diszkóban. A papa azt mondja, őt ez nem érdekli. Ennek a szakadásnak valahogyan az az eredője, hogy a szülők mintha ügyetlenek lennének abban, hogy átadják saját tapasztalataikat, gondolkodásmódjukat, tudásukat a világról. Hová lettek a Fekete Péter-típusú apukák, akik órákon át tudtak beszélni arról, hogy ők kicsodák, és mit várnak el csemetéjüktől? Akiknek – ha nevetségesek is –, de mégis elvei voltak?
Erős: Valószínűleg eltűntek, mert ebben a közegben már nincsenek ilyen stabil identitású apukák. Egy munkanélküli, aki kikerült a szakmájából, s aki régen esetleg vasesztergályos volt, az már nem nagyon tud mit átadni a gyerekeinek. Kit érdekel ma már az, amit egy régi vasesztergályos tudhatott. A korszerű technikákban viszont ma egy gyerek alkalmasint jártasabb, mint a szülei. Tudja használni a számítógépet, tud közlekedni az Interneten. De nem csak a szakmát nem tudják átadni a szülők, hanem az életstratégiát sem. Azok a tapasztalatok, amiket ők felhalmoztak, jobbára érvényüket vesztették. A szülő bizonytalansága pedig rávetül a gyerekek rossz és irányítás nélküli értékválasztására is.
Szlobodnyik: Pedig a munkahelyi identitás rendkívül fontos a felnőtt ember számára. Ha egy apa nem tudja értékelni önmagát, nem tudja példaként állítani a gyerek elé, akkor az nagyon erős frusztrációkat okoz.
Iván: Valószínűleg ezért van az, amit a napi praxisomban látok: a gyereknevelés leegyszerűsödött jutalmazásra és büntetésre.
Erős: Amerikában már a hatvanas-hetvenes években felbukkant az apa nélküli társadalom fogalma. Eltűntek az apák, felszívta őket a munkaerőpiac, de tulajdonképpen az anyák is, akiket az új, nárcisztikus szemléletű világban elsősorban az érdekelt, hol mit lehet vásárolni. Mindez pedig oda vezetett, hogy a család szerkezete átalakult, az érzelmi kötelékek meglazultak, a szülők a gyermekeikre sokkal kevésbé figyeltek oda, sokkal többet engedtek meg nekik, mint korábban, mivel sok esetben nem tudnak mit kezdeni velük.
Arató: Hannah Arendt tanulmánya a tekintélyről, illetve az oktatás válságáról szól. A filozófusnő a különféle reformpedagógiákat bírálva azt állítja, hogy a nők, a munkások és a kisebbségek emancipálása után a modern társadalmakban a gyerekeket is emancipálták. Ám ez az egyenjogúsítás a gyerekeknek nem válik feltétlenül hasznára, mert más természetű folyamatról van szó. Ami a nők és a munkások számára felszabadulást hoz, elhagyatottságot és a cserbenhagyás érzését jelentheti a gyermeknek. Mert az ő számukra az élet és a növekedés egyszerű ténye még mindennél fontosabb. És Arendt összekapcsolja ezt a tendenciát a fiatalság fétisével. Talán ezekre a filmekre is elmondható, hogy a szülők azért sem mutatnak példát (a veseköves nagymamaszerű mamáktól eltekintve), mert fiatalok akarnak maradni. S ha a fiatalság a divat, akkor a mintaadás elve eleve sérül.
Erős: Ebben igaza van Arendtnek, de azt azért fontosnak tartom, hogy vannak gyermekjogok. Régebben – nem csak nálunk – a tanár gyakorlatilag bármit megtehetett a gyerekkel. De akár a szülő is. A világirodalom teli van brutális nevelőkkel Dickenstől Ottlikig. Fontos, hogy ma mégsem lehet akármit megtenni a gyerekekkel.
Szlobodnyik: Hogy a gyerek teljes emancipálása, véleményének folyamatos figyelembe vétele vissza tud ütni, azzal nagyon egyetértek. S talán ezzel függ össze, hogy a Rogers-féle és a különböző humanisztikus iskolák hatékonysága igen alacsony. Az Alagsorban Laci anyukája azt mondja: „Kértem a gyereket, hogy menjen be az iskolába, de hát nem ment be. Mit tudtam csinálni?”
– Ez a problémakör ugyanaz, mint amiről Neil Postman ír az elveszett gyerekkor kapcsán. A gyereket nemcsak a szülője, de a médiák is emancipálják azzal, hogy idejekorán szembesítik a felnőtt társadalom minden titkával, néhai tabujával, problémájával. Az ezredvégi gyerekek nem gyerekek, inkább kis felnőttek.
Arató: Ráadásul kicsit úgy jártak, mint Mrozek Tangójában: a szülők „ellázadták előlük a lázadást”. A gyerekeknek komoly szerepzavarokat okoz, hogy nem világosak azok a keretek, amivel szemben meghatározhatják önmagukat. De ha már az iskolánál tartunk, fontos, hogy ezekben a filmekben a gyerekek szakiskolákba járnak. Ahhoz harmadhoz tartoznak, amely a legelhanyagoltabb iskolatípusba jár. Valódi gond az is, hogy a szülők már nem vállalják és nem is tudják vállalni a szocializációs minták közvetítését, a mindennapi tapasztalatok reflektálását, egyszerűen azért, mert a mama a legtöbb helyütt dolgozik. Az iskola pedig mentálisan és financiálisan készületlen arra, hogy mindezzel foglakozzon. A tananyagok, sőt az egész iskolarendszer teljesen lemaradt egy sor szociokulturális változásról.
Erős: Az iskolarendszer ugyanakkor reprodukálja az egyenlőtlenségeket. Ezzel a témával már a hetvenes-nyolcvanas években sok szociológus foglalkozott. De természetesen ez nem csak magyar jelenség. Ha az utóbbi évek néhány nagyszerű angol játékfilmjére, az Alul semmire vagy a Patkányfogóra gondolunk, akkor kiderül, hogy a budapesti lakótelepek világa sem sivárabb, mint a sheffieldi vagy a glasgow-i munkáskerületeké.
Szlobodnyik: Ha már az angol filmek kapcsán megint visszatértünk az agresszióhoz, az Alagsor vagy az Eksön szereplőiben legalább megvan a társas igény. Az Afta főhőse viszont inkább a magányos agresszióra mutat példát, ami mindig veszélyesebb, abból sokkal nehezebb kikeveredni. Bár nekem ez a film nem igazán tetszett. Tulajdonképpen csak az operatőri munkát értékeltem benne.
Iván: Az Afta nekem sem tetszett. Klisészerűnek, közhelyesnek éreztem a történetét. Már az első jelenetben tudtam, hogy gyilkossággal fog véget érni. Túl sok ilyen filmet láttam már.
– Én viszont ellenkezőleg, nagyszerű, érett filmnek tartom. Éppen a befejezése egyáltalán nem egyértelmű, Mundruczó és operatőre ugyanis egy pillanatra sem foglalták egy képbe a tettest az áldozattal. Ráadásul hirtelen a barát is kitűnik a képből. S ettől az egész lehet belső vágyteljesítő kép, belső mozi, erőszakos fantáziálás, ami ezt a rémes napot lezárja.
Arató: Számomra is egy csomó gyönyörűség volt ebben a filmben, így például ahogyan szimbolikus térré válik a valós tér. Ahogy a garázssor labirintussá lesz, vagy amikor tengózás közben a labda egy csomó anya nélküli macskakölyökre esik. És ezek a macskakölykök meg a gyerekek nyilván egymást jelentik, de nem tolakodóan, nem szájbarágósan. Vagy amikor a nagydarab fiúk a (valóságban alighanem Rákos-pataknak hívott) szűkös betonvályúban gázolnak, az árokban, amibe Gyémánt, a főszereplő már a film elején véletlenül belecsúszik. Szép képzőművészeti allúzió a focipályás jelenet a félmeztelen fiúval: Ferenczy Károly A kavicsot dobáló fiúk című festményére emlékeztet. És ugyanaz az életérzés: a gyakran alsó kameraállásból mutatott srácok nagynak, erősnek látszanak, de ugyanakkor bizonytalanul bámulnak a jövőbe... Az is érdekes, hogy mindkét szeretkezési jelenetben zenét hallgat az egyik fél. Az elsőben a lány valami heavymetalost hallgat, akusztikusan külön térben a fiútól. Később, amikor a főszereplő barátja magatehetetlen részeg anyukájával szerelmeskedne, akin szintén fülhallgató van, a fiú átveszi a hallgatót, de hirtelen elmegy a kedve az egésztől: megnyílik ugyanis köztük egy kulturális szakadék: a magnóból az Abba szól. S a film tempóváltásai is nagyszerűek.
Szlobodnyik: Kétségtelenül jól megmutatja ez a film, hogy milyen apró nüánszokon múlik ezeknek a fiataloknak a további sorsa. Nagyon sok ilyen gyerek van a praxisomban, akik súlyos dolgokat követtek el, akár gyilkosságokat, de valójában csak pár meggondolatlan másodpercen múlt minden.
Arató: Én megfordítanám… Nekem a film azért tetszett, mert akár megtörténik ez a gyilkosság, akár nem, a fiú agressziója viszontagresszió. A jól öltözött autótulajdonos köt beléjük, három garázzsal odábbról, akit a fiúk nem zavartak. Az Eksön és az Alagsor csak a frusztrációt mutatta. Az Aftában viszont szépen felépül a folyamat: hova is vezet ez a frusztráció.
– S mit mondhatnánk arról, amiről egyáltalán nem készül film: vajon a középosztálybeli családok sikeresebben adják-e át saját kulturális tapasztalataikat?
Erős: Talán igen. De őket is érinti az a jelenség, amellyel mostanában több kutatás foglalkozott, vagyis hogy mennyire eltűnt nálunk az embereket körülvevő társas hálózat. Amikor azt kérdezték az emberektől, hány barátjuk van, hány társukra számíthatnak, ha bajba kerülnek, kiderült, hogy ez a network szétesőben van, a gyerekek magukra maradtak.
Arató: Nagyon sok érzelmileg elhanyagolt, magányos gyereket ismerek, akikkel magas beosztású, magasan kvalifikált, művelt szüleik egyáltalán nem foglalkoznak. A fiatalok viszont elkezdtek kiépíteni egy új network-öt maguknak. Az új család a chat-site, az Internet beszélgető oldala, illetve a mobil. Az írásbeli érettségin 15 gyerek közül 13-an tették ki a mobiljukat az asztalra.
Szlobodnyik: Épp ebből az iskolából sajnos nagyon sok gyereket ismerünk. A felsőközéposztályban a szülők perfekcionizmusa gyakran tökéletesen beépül a gyerekbe, aki aztán olyan mércét állít fel magának, amelynek képtelen megfelelni. És gyakran sem pozitív, sem negatív elismerést nem kap semmiért. Minden téren tökéletesnek kell lennem – sugallja a család és a média egyaránt. Szépnek kell lennem, osztályelsőnek kell lennem. S egyszercsak minden összeomlik, mert ennyit ember nem tud megcsinálni. A szülő, a felnőtt társadalom pedig elfelejtette őt erre figyelmeztetni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/07 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3359 |
