Karátson Gábor
Az animáció: szabad lebegés anima és tárgy között. Miként lehet meghatározni szabatos szigorral? Egy zsűritag tűnődései – fesztivál után.
A kárhozottak, gondolom éjjel-nappal zsűriznek. Egy átcivódott éj és délelőtt után ez a gondolat döngicsél a fejemben: rövid délutáni szieszta után az átforrósodott hotelszobában. Föladva régi, jól bevált kívülállásomat elfogadtam a nekem fölajánlott zsűritagság megtiszteltetését, és ezzel belekerültem abba az egyre szűkülő alagútba, amelyről tudhattam volna pedig, hogy ilyen lesz.
4. kecskeméti animációs filmfesztivál. 1. nemzetközi animációs játékfilmfesztivál.
A természetrombolók büntetése (az emberiségé, úgy, ahogy van), amelyben régesrég benne vagyunk, s amely ennek a fesztiválnak talán a fő témája lett, pontosan ilyen értékválasztásos kárhozat. Választásainkból további választások kényszerűségeibe csúszunk, s kisvártatva már olyan célokért kell küzdenünk, amikhez amúgy semmi közünk se volna.
Ezt meg is álmodtam, már itt a szállodában, a vetítések megkezdése előtti éjszakán, amolyan szereplők nélküli álomban, klausztrofóbiásan. Földmélyi gödör legmélyéről további mélységekbe nyíló sáros, szűk torokból szólt föl hozzám a hang, föltehetőleg a saját hangom, habár ott lent csak valami kis víz ringatózott:
– Én itt most leereszkedem, de ha cserbenhagysz, az Isten bocsásson meg neked!
Az álmodó önmagának csinál mozit. Ez az én animációs kisfilmem nemcsak a mai emberi helyzetet fejezte ki, hanem a zsűritag szorult helyzetét is, jóelőre. Ne legyenek nekem illúzióim. Eszembe se volna, hogy a Norstein úr temperamentumáról beszéljek, ha máshonnan is meg tudnám közelíteni a dolgot.
*
– Az emberek szeretik a halkoporsókat – mondja egy hal az egyik versenyfilmben, a tengerfenéken nyugvó hajóroncs halkonzervei láttán. Jurij Boriszovics Norstein, az elnök, Piotr Dumala, Janisch Attila, Nicole Salomon meg én: ott ültünk nap mint nap öten, a zsűri; s most már, ezen a kánikulába fúló délutánon ilyen értékkonzerveknek érzem szempontjainkat is.
Pedig hát milyen szépen indult minden az első délelőttön, a régi díjnyertes filmekből válogatott vetítésen.
– Édes néném – kezdtem magamban, gondolatban máris beszámolómat (mert hát az ember idegen terepen egy kicsit mindjárt modorossá válik) –, én nem is tudtam, hogy a magyar szellemnek ezen a téren is ennyire nagyszerű alkotásai vannak!
Ha egyrészüket már ismertem is; dehát így együtt is most nagyon meggyőzőek voltak.
Még közös is volt bennük valamely természetközelség és poézis. Boldogságban úsztam; egyik jobb, mint a másik.
De aztán jött a haddelhadd; bár ezt egy kicsit bonyolultabban kell elmondanom, nemzetileg és nemzetközileg.
*
Három napi szakadatlan nézés után már nem éreztem olyan jól magam, mint azon az első délelőttön. Amiről nyilván nem a díjnyertes filmek tehetnek (bár némelyik nagyon), s nem is okvetlenül a vesztesek (volt a vesztes kisfilmek közt egy, amelynek én nagydíjat szerettem volna adni). Inkább a mihez képest kavarodott nagyon össze. Mindenesetre fél hatkor, hajnalban, az ágyam felé tartva, a fürdőszoba-tükörben magamat is rajzfilm-figurának láttam, ami azért elég nagy büntetés; s a szemem még most is, ezen a lélegzetelállítóan meleg délutánon, animációs foszlányokkal van tele, ami megint csak nem jelent semmi jót.
Így persze az ilyesmi inkább csak a zsűritagokat szokta sújtani: nagy mennyiségben, hónapok, évek során fölhalmozódva azonban hathat még rosszabbul is, például a gyerekekre.
Az egész estét betöltő filmekkel kezdődött a dolog. Könnyű lesz végezni a Walt Disney-stílusúakkal, a kommerciálisakkal, amikre állítólag közönségigény van; s ha volt, egykor, ha nem, régóta folyik már velük a gyerekek beetetése, nem sikertelenül, amint a gyerekek szavazatai mutatják, akik egy szerintem érdemtelent jutalmaztak díjukkal. A jószáradékú (környezetvédő, halkoporsós) Ness és Nessy díjat viszont nemcsak a zsűritől nem kapott, de a gyerekek sem említették (holott kedvessége, a maga őszinte naivitásában, nagyon is van). Jártak így mások is, trollok, vízesések. Igazán sérelmezni azonban nincs mit ebben, legföljebb az derül ki a dologból, hogy a spontán ízlés, ma már, a gyarlóból is a rosszabbat választja ki magának.
Ezek a zsűriből senkinek sem tetszettek, nem kellett vitatkozni se róluk.
De a látásomat, mondom, néhány napra tönkretették. Belekavartak a szemembe. Bennük egy hovatovább hatvan-hetven éves értéktelenség van konzerválva, pedig Tolsztoj grófnak igaza volt, midőn azt állította, hogy a gyerekeknek csak a legjobb művészetet (volna) szabad adni. De óriási erők állnak ezek mögött az átlagosan rossz filmek mögött. Haddelhaddnak az előbb ezeknek a vetítését neveztem.
Haddelhadd után jött a fekete leves.
*
Amelynek én magamban, önkénytelenül, a Fekete Péter címet adtam, noha az igazi címe: Hüvelyk Matyi titokzatos kalandjai: a mindenfelé díjakat arató The Secret Adventures of Tom Thumbról van szó, Dave Borthwick filmjéről, amelynek a mi zsűrink is első díjat adott, habár én semmiféle díjat nem adnék neki, csak mint az ördög művét tisztelettel megemlíteném. De én csak a zsűri tagja voltam, nem a zsűri.
Fekete Péter, amennyiben e film, úgy, ahogy van, merő szutyok; persze szándékosan.
Az ördög persze többé-kevésbé tehetséges, ezt balgaság volna kétségbe vonni. Hogy Borthwick úr műve az ördög műve, az éjszakai vitában azt kétségbe senki se vonta, bár hangoztatni csak én hangoztattam annyira. A zsűri animációval foglalkozó tagjai, Norstein úr és Dumala úr azonban bizonyos dermedt tisztelettel emlegették technikai tökélyét.
Engemet az animáció csodái önmagukban cseppet sem rendítenek meg.
Benyomásom szerint ez a fesztivál mesefilm-fesztivál volt, a mesének pedig filozófiai lényegénél fogva a jóról kell szólnia, ha nem is okvetlenül győzelméről a jónak. (A dolognak óriási gyakorlati jelentősége van, a világ televíziós állomásain éjjel-nappal animációs filmek mennek.)
De micsoda a jó?
*
Borthwick úr filmje nagyjából arról beszél, hová fog jutni az emberiség, ha a mostani pályáján halad tovább.
Például a génmanipulációén, amely a filmben egy iszonytató (és valóban megrendítő) laboratórium képében jelenik meg.
Borthwick úr, ha akarja, azzal védekezhet, hogy ő a negativitást negálja.
Azt hiszem, mondanom se kell, az emberiségről úgy általában nekem sincs valami jó véleményem, ugyanazokért a dolgokért, amikért Borthwick úr mintha levette volna a kezét mirólunk. Csakhogy a Hüvelyk Matyiban minden ember (egyenletesen) zsíros, szurkos, ocsmány (rothadék), a rútság kultusza Borthwick úrnál valóban lenyűgöző.
Borthwick úr moralizál, csak éppen a másik oldalról; „akármit tesztek, vesznetek kell”, mondja ő is, mint Goethe Mefisztofelésze. Eszem ágában sincs tehát valamiféle esztétizálásba belemenni, értékmentes tárgyiasságról fecsegni és így tovább; Borthwick úr moralizál, de az ördög oldaláról, s így műve eleve, morálisan elutasítandó. Borthwick úr műve fekete giccs. Amikor mindenkit gonosztevőnek vagy idiótának ábrázol, az ellenállásra való erőnktől akar megfosztani; a gazságok ellenpólusa pedig, az ártatlan-gügye Hüvelyk Matyi, a szélsőséges szentimentalizmusnak az efféle fekete mágiával többnyire együtt föllépő inkarnációja.
*
Norstein urat, a Süni a ködben alkotóját merengő, visszafogott, költői kedélynek képzeltem volna el, ha egyáltalán elképzeltem volna (gyönyörű rajzfilm az a Süni a ködben); de nem képzeltem el, mint általában is a költőről azt képzelné az ember (tévesen), hogy szinte nem is létezik. Én sem létezem, Norstein úr sem létezik, bizonyára jól meg fogjuk majd érteni egymást.
Ha tudom, hogy nem így lesz, hogy is merhettem volna a zsűrizésbe belevágni?
– Gondolom, engem mint szemet hívtak meg – válaszoltam finom mélyértelműséggel azoknak, akik a nagyon is jogos kérdést fölvetették, mióta foglalkozom én animációval. – Nézőnek vagyok itt.
Anélkül, hogy valaha is törtem volna a fejemet az animáció meghatározásán, olyasféleképp képzeltem el, mint Jan Poą írja Jan ©vankmajer Faust-leckéjéről egy műsorfüzetben: hogy egybefonódnak benne „a játék- és a bábfilm, az animáció és a trükk, az újszerű elemek és a vásári marionettek romantikája, a költészet szimbolikája”. Ha nagyon rákérdezett volna valaki, talán azt válaszolom, az animációnak per definitionem nincs definíciója. (Elég jó válasznak tartottam volna ezt.) Szabad lebegésről van szó anima és tárgy között. Miként lehetne meghatározást adni az átkelésről?
Ki hitte volna, hogy Norstein úr ilyen határozott?
A baj ritkán jár egyedül; díjaztuk a Hüvelyk Matyit, a Faust-leckét meg kizsűriztük. S milyen könnyen ment a dolog! Mivel azonban a film, pláne az animációs film több szempontból is a tudatalatti képe, bizonyos jelentőséget tulajdonítok a dolognak. És pláne hogy Norstein úr és ©vankmajer úr egymás megfelelőinek és ellentéteinek tekinthetők, (az animációs lehetőségek két pólusának), a kecskeméti események okkult jellegét bajos volna elvitatni.
A fesztivál külföldi szereplői kezdenek szimbolikus alakokká válni. Borthwick úr arra tanít, hogy az átkelés nem fog sikerülni. – ©vankmajer filmjeiben viszont minden csupa átkelés.
*
Norstein csak oroszul beszél; oroszul, kissé hangosan; azonkívül ő volt a zsűri elnöke, és nemzetközi szaktekintély; s csak ritkán bizonyult (mint magyarul mondani szokták) kommunikatívnak.
Így hát, amikor a nagyfilmekhez értünk, és Norstein úr ©vankmajer úrnak az előzsűrin természetesen túljutott Faust-leckéjét (Lekce Faust, csehül, ez jobban hangzik, szerintem) ellentmondást nem tűrő hangon mint a kiírásnak természetesen meg nem felelőt ec-pec kizsűrizte, Janisch Attila meg én, akik amúgy mindvégig egy húron pendültünk, ©vankmajert védtük volna persze, csak néztünk, mint a moziban (egyformán viselkedtünk, végül is, megint), és nem nagyon tettünk ellenvetést.
*
Taxandria, Taxandria, akár egy régi női név; természetesen a Taxandria sorsa is megzavart. Valójában ugyanis ez a Taxandria egy belga film, amelyen rendezője, Raoul Servais állítólag tíz évig dolgozott.
Ezt, hogy Servais a Taxandrián tíz évig dolgozott, Dumala úrtól hallottam. Elmegy a kilenc órai vetítésre, mert érdekli, milyen film lehet az, amelyen tíz évig dolgozott a rendezője.
Dumala úr azután mégsem állt mellém, amikor elkezdtem a Taxandriáért küzdeni; pedig én jókora késéssel érkeztem csak a moziba, reggel, Dumala úr meg már pontosan ott ült.
Norstein úr viszont belenézni sem volt hajlandó a zsűrizés éjszakáján. Tény, hogy a Taxandriát versenyen kívül vetítették, Servais nem nevezett be vele, maga sem tartja animációs filmnek, állítólag. Mikulás Ferenc, a fesztivál igazgatója kérte meg Servais-t küldje el legalább információs vetítésre. Mindjárt láttam, a Taxandria hozhatja létre itt Kecskeméten azt az értékrendet, amelyen belül a Hüvelyk Matyi magától besorolódik a krampusz szerepébe.
Megkérdeztem Mikulás Ferencet: szerinte a zsűri valahogyan megtalálhatja a módját, díjazni a Taxandriát, ha akarja. Egy ilyen intellektuális-allegorikus film, külön animációs rendezővel, nekem épp elég animációval. (Hallottam később olyan véleményt, az számít, hány százalék animáció van a filmben.) A kevés itteni film egyike, amely intellektuális szempontból is jelent valamit (úgy értem, lehet gondolkodni rajta). Festett díszletek, élő színészek, animált felhők; némely tárgyak, például egy régi fényképezőgép mágikus szerepe; a levegőben úszó, kézitekerővel hajtható csónak a szerelmeseknek. Mindenféle trükkök: a magaskalapos gondolatrendőrség (élő színészek) perspektivikusan távolodó sora festett tengeröbölben. Belebiciklizünk a festett tájba. Ilyesmik. Hűvös, elegáns, de végül is nem félelmetes hangulat.
Ekkor kellett volna fölállnom, kirúgni magam alól a széket, és kimenni. Mi az, hogy Norstein úr belenézni sem hajlandó a Taxandriába? (Ő hisz Dumala úrnak, aki szerint a Taxandria nem animációs film.) De sajnos, annyi minden visszatartott. Főleg az úri modor, amelyet annyiszor tartottam pedig, tévesen, jelentéktelennek vagy szóra sem érdemesnek. (Meg aztán: tényleg nem volt világos, köteles volna-e belenézni, ha egyszer nincsen versenyben a film. Aligha köteles. Csak éppen egy művészeti zsűri nem kötelességek szerint dolgozik.) De nem lehet megúszni semmit; valamikor másnap délelőtt én emeltem föl a hangomat, meglepve ezzel elsősorban saját magamat (azzal, hogy „én is tudok ordítani, és most három percig ordítani fogok”), és ezzel elértem annyit, hogy a zsűri a Taxandriát mint példaértékű (?) alkotást megemlítette.
Így élünk itt a Földön, Kelet–Kelet-Középen, és valahogy még mindig nem tudtam beleszokni ebbe.
Igen ám, de közben ©vankmajer úr kiúszott a képből.
*
Frame by frame, kockáról kockára fényképezni, egyesével. E fogalom abban az éjszakai percben, a Norstein úr komor erővel előadott mondataiban olyan kritériumnak tetszett, szakmai minimumnak, amelynek a Lekce Faust még a Valami Alice-nál a ©vankmajer úr korábbi filmjénél is kevésbé felelt meg. A technika ily csekély mértéke a Lekce Faustot természetesen diszkvalifikálja.
Nagy volt a hőség.
Mert hát a Lekcénél még a Taxandriában is több volt az animáció.
Jól van hát, gondoltam akkor, díszpinty-versenyen nem indulhat oroszlán.
Nekem bizonyos értelemben csalódás volt a Lekce Faust is. Ott vannak benne az ördögök, a krampusz-bábuk, semmi kétség (és nagyszerű az egyszer emberördög, egyszer bábu-ördög futkorászás, és gyönyörű a portugál király kerti ünnepélye, meg az Auerbach kerthelyisége); dekát a Goethe-Faust széles metafizikai háttere ki lett spórolva a dologból; kicsit sok benne talán a Marlowe. ©vankmajertól sem kaptuk meg azt az értékrendet, amely a világban is segítene eligazodni, nemcsak a kecskeméti fesztiválon. S ha nincs értékrend, akkor nincsen díjazás sem.
Csak amikor a közönség a végén a Lekce Faustnak a közönség-díjat megszavazta, s a fesztivál rendezői nem vétózták meg a dolgot (amit meg kellett volna tenniök, ha a szabály – szabály), akkor értettem meg hirtelen elképedéssel, mit történt: a zsűri a fesztivál valószínűleg legjobb filmjét meg sem említette.
Már csak Norstein úr renoméjának érdekében is ki kellett volna rúgnom magam alól a széket akkor éjjel.
Az, ami történt, botrány volna, ha számítanának még a szellemi dolgok, s ha volnának még botrányok hazánkban.
Lehet, hogy van ilyen szabály, de át lehetett volna hágni.
*
Ez volt a ©vankmajer úr véleménye is, amikor megkerestem a szomszédos kerthelyiségben; ott vacsorázott a prágai stáb, egész jó hangulatban.
Van ilyen szabály, mondja ©vankmajer úr, de ő hülyeségnek tartja.
Vegyük csak a John Cage esetét, fejtegetem ©vankmajer úrnak. Mégis, a XX. század végén, magyarázom. A zene szabályrendszere kissé öregebb, mint az animációs filmé, és ez a Cage mégis be tudta vinni a zörejeket a hangversenytermekbe. – De hiszen már Liszt h-moll szonátája is: egy tételes!
Belekeveredtem, fogom mondani ezentúl, ha élek, mint ’96-ban az animációs fesztiválba.
Lassan, mégis, talán, változnak majd a dolgok. Olyan lesz talán majd a kiírás, hogy értelme lesz igazodni hozzá. Nem arra lesz jó, elhárítani a legjobb műveket. (Norsteinnak akkor mégis igaza volt, de facto?) Mégiscsak ezek a kevert műfajú művek az igazán érdekesek. Amik igazából nem is „kevertek”, hanem: normálisak. A klasszikus japán bábszínház feszültségét is az adja, hogy együtt látjuk a színpadon a bábukat s az őket mozgató színészeket. Az ezt meg az azt, akárminek nevezzük is: jelenségnek és lényegnek vagy tudatnak és tudattalannak.
A tudattalan színháza lesz az éj folyamán a kerthelyiség is. Egy sorban két deszkaasztal. Az egyiknél ©vankmajer úr iszogat és vacsorázgat a prágai stábbal, a másiknál Norstein úr a maradék zsűrivel. S a véletlen, a nagy rendező ugyanúgy is ülteti őket, az asztal innenső végére, a kert felől. Akkor én már csak néző vagyok. Szó sincs róla, hogy átintegetnének egymásnak a világ két végéről. Ami így érthető is. Nincs miről integessenek. Művészet még talán van, de zsűrik nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/08 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=335 |
