Köves Gábor
Robert De Niro újfent megmentett egy filmet, pedig a papírforma szerint unnunk kéne. Mostanában akármerre nézünk, őt látjuk: vígjátékban grimaszol, igaz történetben ráncolja a homlokát, mesefilmben adja a gonoszt. Még bosszantóbb, hogy filmjei – melyeknek egyre többször producere is – nem átallnak boldog véget érni. John Herzfeld (a jó-emlékű Két nagy a völgyben direktora) filmjében De Nirón kívül minden mellékes. Laposra koptatott a média-kritika, halovány a krimi-szál, a furcsa pár – a tapasztalt rendőr és a fiatal tűzoltó – túl hamar és túl simán érik össze, New York-ot fényképezni pedig már egy ideje turistáknak való feladat, plusz pont nem jár érte. A rendező sem állt a helyzet magaslatán; úgy fest, maga sem tudta mit forgat: krimit vagy szatírát? Mindez a néző számára is rejtély marad, mint ahogy az is, hogy ki a film igazi főszereplője és mi a vezérfonala. Second-hand ebben a filmben minden, kivéve De Nirót, aki mintha megelégelte volna a saját gyártásban készülő középszert, és játszani kezdett: áll egy tükör előtt és elpróbálja, milyen szavakkal fogja megkérni kedvese kezét. Csak ő van, egy fürdőszoba-tükör és az arcjátéka. Alig néhány perces átvezetés egy rutinszerűen grandiózus robbantás és egy forgalmi dugóban lezavart üldözés között. De Niro helyzetgyakorlatot ad elő, egy középkorú férfi kamaszos zavarát. Tökéletesen. Egy mesterember gondosságával bánik az eszközeivel, nem rendez nagyjelenetet, mintha csak magának játszana, gyakorlásképpen. A színész magánszáma kirívó, túl jó ehhez a mozihoz. De Niro egyébként a film utolsó negyedére eltűnik a vászonról, s vele együtt maradék reményeink is szertefoszlanak. Maradnak a szokásos pózok, a tanítható mozdulatok, a petárdák és a poénok. Ha producer lennék, én is így csinálnám.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3349 |
