Láttuk még

Miss Julie

Kúnos László

Mike Figgis valamit félreértett. Strindberg 1888-ban írt Julie kisasszonya a drámatörténet klasszikusa, de nem klasszikus, hanem modern dráma, egyetlen konfliktusra, egyetlen, novella-terjedelemben megfogalmazható gondolatsorra épülő egyfelvonásos. Nem alkalmas alapanyag arra, hogy kitöltsön kilencvenhét percet a filmvásznon. Hiszen minden, ami történik benne – a grófkisasszony és a lakáj szerelmi jelenete és Julie kisasszony öngyilkossága –, a drámában, a színpadon nem látható. Az igazi „történés”, az úr és a szolga, a nő és a férfi kapcsolatának és a kapcsolat minden lehetséges árnyalatának finom megjelenítése és ádáz ütköztetése a dialógusban bomlik ki. A kosztümös és természeténél fogva naturális film a szerelmi jelenet, a lefejezett madár, a környezet, a tárgyak, az arcok közelre hozásával félreérti a dráma Strindberg által büszkén hangoztatott naturalizmusát, mely elsősorban a lélek pőreségét jelenti. Ezt a pőreséget, a szenvedélyek fellobbanását, a vonzódás és taszítás, a gyengédség és kegyetlenség villódzását a szavak hordozzák, amit filmen is csak kitűnő színészek tudnának megjeleníteni. A feladat meghaladta Saffron Burrows képességeit, aki a szépségén kívül szinte semmi mást nem mutat meg a szerep érzelmi gazdagságából, bármilyen közelről nézhetjük is arcát. A film még azt a pikáns adottságát sem használja ki rendesen, hogy fejjel magasabb a „szolgánál”, férfi partnerénél, akit a Nevem, Joe-ból ismert Peter Mullan alakít meggyőzően, bár kissé színtelenül.