Kemény György
Norman McLarentől a Simpson családig az animáció őrzi avantgárd jellegét – és felnőtt közönségét.
„Once upon a time” – írja egyik rajzfilmje elejére Tex Avery, az amerikai gyerekek népszerű rendezője, azaz, hogy „Hol volt, hol nem volt”. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren túl egy nagymúltú, nagyjelenű amerikai és kanadai animációs művészet is. Rajzfilm mázsaszám gyártódik fent említett helyeken – aki hallott már Walt Disneyről, Cartoon Networkről harangozni, tudja miről beszélek –, de igazán rangos, a szórakoztatás mellett művészi kvalitásokat is hordozó mű ezek töredéke csupán. Nos, épp ez utóbbiak bemutatását vállalta fel a nemzetközi hírű Varga Budapest Animációs Stúdió két hónapon át a váraljai Lucia Laura Caféban. A mindig színültig telt ház bizonyította, hogy a fiatalok körében is töretlen a rajzfilmekért való lelkesedés, ezt mind tizenhetedik évét taposó fiamon, mind hatvanötödiket nyüvő önmagamon is bizonyítva látom. Mindig izgatott a film formanyelvének tágítása, élő és animációs filmelemek keverése egy munkán belül, gyorsítás, lassítás, megsokszorozás, a filmszalag közvetlen karcolása és millió más (egyszer jómagam még álló téglalap alakú film tervét is dédelgettem); az az ív, ami Dziga Vertovtól, Fernard Légertől a mai legjobb videóklipekig terjed. És – vágjunk témánk közepébe – amely ív egyik kiemelkedő csúcspontja az először főiskolás koromban látott, és itt a Caféban most újra végigélvezett kanadai illetőségű Norman McLaren (1914–1987) életmű volt.
Csak néhány példát említek. Fantázia színekre (1949): Oscar Peterson zongorajátékának ritmusára karcolt, festett, folyatott, lefröcskölt film, maga a nyersanyag, a sokpercnyi, tehát sok-sokméteres filmcsík, amelynek végeredménye vetítéskor egy mozgalmas, izgalmas capriccio színekre. Szomszédok (1952): az előbbihez képest ez már játékfilm. Két élő szereplő két rajzolt házacska előtt összevész egy virágon, a „nékem szaglik”-on. („Péter és Pál tudjuk nyárban…”) Egyre irdatlanabb gyorsított bunyójuk során teljesen elvadulnak, azaz afrikai harci festéssel lesz tele mindkettőjük arca, házuk és a kerítés romhalmazzá válik, ők maguk is, az egymást szó szerinti agyonverésig. Pázsitos sírhalmukra a közben kettővé szaporodó virág szeretetteljesen felkúszik. Ismerős? Mindenesetre, ez a nyolcperces íziben Oscar-díjat kapott. Igen mulatságos viszont a Nyitó beszéd (1961): maga McLaren mester ünneplőben, színpadon, függöny előtt a közönséghez szeretne szólni, de nem tud. A mikrofon elhajlik, lebukik, a magasba szökken, mindenhol hajlandó lenni, csak a száj előtt nem, a segítségül hívott létra szintén fellázad, szolidáris a mikrofonnal. A tehetetlen szónok ekkor fogja magát, és egyszerűen beugrik nagybőgő híján a mögötte lévő filmvászonba, és jól teszi, az elmaradt mondandó („Üdvözlöm Önöket”) azon nyomban számos nyelven (többek között magyarul is) egyszerűen tipográfiával kiíródik e vászonra. Pas de deux (1968): tökfekete háttér előtti balett-kettős, ahol a mozdulatsorok emléke is tovább él a képen, mint két gyönyörűen mozgó Síva istennő; ahol a megsokszorozott karok, lábak, fenekek egy-egy sajátos ornamentikájú, lírai fekete-fehér grafikai kompozíciósor részeivé válnak.
Ezeknek a munkáknak és lengyel társaiknak akkoriban, tehát szocializmusunk idején, nálunk a „kísérleti” (vagyis nem a megkívánt „realista”) film címkéjét kellett viselniük, ami, már akkor is tudtam, teljes hülyeség: az a festmény, rajz, vers, zene, film, amelyet alkotója közönség elé enged, felvállal, már nem kísérlet, hanem kész, érett műalkotás, bármilyen szokatlan formanyelvűnek tűnik is. Ez fokozottan igaz Norman McLaren műveire.
*
Ifjabb, szintén kanadai kollégája, Marv Newland filmjeit egy másik esten ismerhettük meg. Ő már cseppet sem lírai alkotó, az abszurd, sőt morbid humor, az ostorcsapásszerű csattanó, a harsány elrajzolás és a merész színek sokkal inkább jellemzőek rá. Felütése 1972-ből Bambi találkozása Godzillával, amely sajátos A Szépség és a Szörnyeteg-variáció egy perc stáblista után fél perc alatt – a törékeny kis őzgida, Bambi klasszikus romantikus zene kíséretében legelészget, hirtelen irtózatos földrengés-hang, és egy irgalmatlan, teljes mozit betöltő, ormótlan állatláb, Godzilláé, a földbe tapossa. Vége. Szegény Bambinak is. A vetítésen viharos sikert aratott Newland villám-Brehm tanulmánya arról, hogy egy eszelős jópofán megrajzolt, hangosan horkolva alvó kutya miről álmodik, amikor épp kirabolják a lakást: hát arról, hogy hangosan horkolva alszik. (Kutya agyvelő, 1987.) Nem volt kutya viszont az a háromperces szado-mazochista thriller (Lupo, a hentes, 1986), amely során az igen jó grafikával előadott mészáros fehér háttér, erős kontúrok, barna fej, rózsaszín, húsos (sic) száj, nemcsak a vágódeszkájára csapott hatalmas húsdarabot, hanem önmagát is miszlikbe vágja, sok-sok vérrel. Remek volt továbbá az a játékos vetélkedő (Pink Konkommer, 1991), amelynek során egy teázgató, továbbá papagájtulajdonos nenne kilencszer alszik el és álmodik, mindannyiszor ugyanazokat a hangokat, amikre Móricka is mindig gondol, ámde minden alkalommal más képsort: Marv Newland nyolc kollégájának fantasztikus fantáziájú variációit rajzfilmpornóra. A slusszpoén, magának ötletadó rendezőnknek kezemunkája. A hangok immár éber és valóságos megjelenítése: teaszürcsölés, boldog sóhajtások a finom teától, csoszogás a padlón, sepregetés, távol, nagyon távol a pornótól. Végül módunk volt látni az Interior plumbing címet viselő rajzfilm-minimal art hárompercest, egyetlen, fekete kontúrral előadott árva, csöpögő vízcsapot. Zseniális volt és izgalmas!
Ellentétben a kanadai filmhónap utolsó vetítettjével, a kétórás Heavy metal rajzfilmeposszal. Ez a mozi mindent tud, amit a tökéletesen reálisra, játékfilmszerűre csiszolt animációs filmgyártás valaha is összehozott az érettebb ifjúság szórakoztatására, „fantasybb”, romantikusabb, kegyetlenebb és pornóbb minden eddiginél. A szinte követhetetlen, rengeteg helyszínű és szereplőjű epizódfüzérnek egyetlen fix összekötő motívuma egy hatalmas, világítózöld fénygömb kezdő, záró, köztük pedig időnkénti megjelenése. Itt a csatákban, mészárlásokban ugyanúgy fröccsen a vér, szakad le véres fej vagy kar, mint bármely hasonló témájú halivúdi produktumban, a kivétel nélkül gyönyörű és hatalmas mellű hősnők ugyanúgy szeretkeznek aktuális izompasijaikkal, mint más kékkörlapos vagy pirosháromszöges filmekben, a mese, a fantázia tombolása, a grafika életszerűsége tökéletes, a „kameraállások” is, a „vágás” is. Mindezért megkérdeztem magamtól, hogy mitől is rajzfilm ez? Walt Disney-nek, sőt, a szovjet rajzfilmgyártásnak is volt ilyen szuperrealista, vagy még inkább szuper-szürrealista korszaka, de azután túlléptek rajta. Mint minden művészeti műfaj, az animációs film is visszatért eredeti forrásaihoz, eszközeihez, és az újabbak már nem akarnak játékfilmet mímelni, Simpsonékon át Ren és Stimpyhez, South Parkhoz vezet az út, melyek látszólagos primitívségében sokkal több a kifejezőerő, épp banális vagy expresszív elrajzoltságú grafikai stílusuk, mozgásuk, másfajta hangzásviláguk okán. A Heavy Metal címe ellenére jobbára a mozifilmek szimfonikus-romantikus kísérőzenéjét használja, mintsem a címben hangoztatott kemény rockot, ez utóbbi szinte csak a záró stáblista alatt hallható. Ez az egész „tökéletes” rajzfilmregény úgy akadémikus a progresszívebb irányzatokhoz képest, mint mondjuk a Müncheni Festőakadémia „tökéletes” képei (Benczúr Gyula: Buda visszafoglalása) a viharosan bezúduló impresszionizmus, kubizmus, Picasso, Kandinszkij és az absztrakt művészet fényében, csak ez utóbbi váltás az előző századforduló eseménye volt, a vázolt rajzfilm-művészetbeli paradigmaváltás pedig a mostanié. Nem baj, hogy láttam a Heavy metalt, de fátyolt rá.
*
Most pedig egy utazásnyi, a vetítéssorozatban egy hétnyi szünet Kanadából az USÁ-ba menet.
Közbevetőleg: amikor sok éve ugyanígy, ám igaziból és vasúton léptem át e két ország határát, alapos meglepetésben volt részem, ugyanis az izgatottan várt – számomra – első tősgyökeres amerikai, a kalauz, szakasztott olyan csavartbajszú, jókedvűen napsütötte, ráncos bácsi volt, mint amilyennel gyerekkoromban a szegedi személyvonaton találkoztam. Csupó Gábor viszont, aki 1975-ben disszidált, sokkal hosszabb úton, Jugoszlávián, Ausztrián, az egykori NSZK-n, Svédországon át jutott az Egyesült Államokba, és mindezt három év alatt realizálta. Ma feleségével, Arlene Klaskyval Los Angeles egyik legsikeresebb rajzfilmcégének, a Klasky-Csupo Incorporatednek alapító igazgatója. Az egész világ ismeri mindmáig legnépszerűbb sorozatuknak (The Simpsons) az afféle amerikai Szabó család-rajzfilmben előadott hétköznapjait. A grafikai stílus új pop, egyértelmű tubusszínek, csak semmi akvarellpimplizés, még a mindeddig így készített háttereken sem, maga a család pusztán azért sárgafejű, mert ez jól kiugrik mindenféle háttéren. Simpsonék további antropológiai sajátossága, hogy mindenkinek sokkal előbbre áll a felsőajka, mint az alsó, a fősztár fiúcska, Bart fejfazonja meg enyhén bauhaus-beütésű, frizurája az a néhány évvel ezelőtt, elsősorban ifjú afroamerikaiak által kultivált körben kopasz, fent meredező fűszerű, amelyet a gyermekem óvodista korabeli trikóján virított hatalmas Bart Simpson fejről egy életre megjegyeztem. Csavarintott poén az az epizód, melyben az eleve elrajzolt, torzfejű Simpson-gyerekek torzfejeket grimaszolnak, amiért a kis szobába toppanó anyukájuktól csúnyán kikapnak: a sok grimaszolástól mi lesz ideális, félméternyit előreálló felsőajkukból, például. A papa, Homér (mér?) egyébként szinte majomarcú, de náluk ez a normális, a minta. A pompás sorozat rövid, frappáns jelenetekből áll, animációs egypercesek. Fodrászjelenet: valamennyien átéltük már a szituációt, amikor az ollócsattogtatás végén Barthoz hasonlóan mi is legszívesebben zacskót húznánk a fejünkre. Vagy azok az időre, automatára állított családi fényképezkedések, amikor épp az exponálás pillanatában üvöltjük tele szájjal, hogy „ne mozogjon senki!” Az állatkerti majomcsalád pedig kiköpött úgy néz ki, mint az e kinézést kikacagó Simpsonék, ám Bartot mégiscsak elcserélik véletlenül a majomfiúcskával. Az is életből ellesett, amikor hugi és Bart „vigyáznak” járókában cumizó kishúgukra, aki országúton, New Yorkon, a fél világon átnégykézlábazva pontosan akkor ér vissza járókájába, amikor a „vigyázással” elégedett szülők hazaérkeznek. Szeretetteljes, megértő humor, fanyar grafikai stilizálás, fagylaltszínek teszik citromlével locsolt gyümölcssaláta ízűvé Csupóék minden egyes munkáját.
A továbbiakban az amerikai TV-animáció világából láttunk válogatást, például a nálunk nem ismert, tüneményes Family Dog néhány epizódját. Ez a helyes kutyuska, mint afféle Chaplin-tanítvány minduntalan megszívja, de végül is diadalmaskodik a gonoszokon, akik természetesen az ő „szerető” gazdijai. A háziasszony pocsék konzervvel eteti, a ronda, dagadt és szadista kislány hol lövöldöz rá, hol erőszakkal öltözteti, de ő megtalálja a megoldást: beleszarik a háziasszony papucsába, és menten kihajítják a házból. Odakint végre szabadon, boldogan felsóhajtva tekinthet a világra. Karácsonyi a történet, melynek során kutyusunk úgy teleeszi magát hússal, hogy amikor betörők rámolják ki az egész házat, még az ugatása is csak nyöszörgés, nemhogy mozdulni tudna házőrzés ügyben. Kőkemény kutyaiskolába viszik, ami oly eredményes, hogy ettől kezdve vadul megtámad minden rendőrt, és a rablóbanda legfőbb segítője lesz, az újságok címoldalon hozzák a „Dog Gang” kutyasztárjának fényképét. A Family Dogokat egyébként Steven Spielberg felkérésére egy 11 éves korától rajzfilmeket készítő fiatalember, Brad Bird jegyzi.
A Liquid Tv válogatás avantgárd felfogásával és végtelen technikai változatosságával tűnt ki, virtuális emberalakokat láttunk valódi tájban, iskolai kockás füzetbe rajzolt történetet és kutyaszerelmet csupán lábnyomaikkal elbeszélve, szadista bábok gyilkos küzdelmét, valamennyi kitűnő volt. Az Amerikában talán legnépszerűbb rajzfilmsorozat, a tudatosan Disney-édeskésség ellenében fellépő és fun-clubok százaival visszaigazolt Ren and Stimpy megálmodója, alkotója John Kricfalusi (noná, hogy ő is magyar). Elképesztően, eszelősen elrajzolja állatfiguráit, főszereplő párosát, egy chivavácskát és egy kékorrú épphogy macskát leginkább, továbbá a sztorikat sem lehet avval vádolni, hogy mézesmázosak lennének.
Döbbenetes és tanulságos, hogy a közfelkiáltással ráadásként vetített Legyen neked egy kis büdi karácsonyod című (nyersfordítás tőlem) milyen átéléssel, drámaian, líraian, könnyekkel és kacagással, vándorlással és hazatéréssel, nyárral és téllel beszéli el a kicsiny gyermekeknek azt a mesét, mely során az említett kékorrú Stimpson J. macska egy nagy púzás során elveszíti kedvenc jó büdös púját, és keresi otthon, New Yorkban, mindenütt (még a Mikulás fenekébe is beszimatol, hátha ajándékként onnan visszakapja), és zokogó üvöltözések közepette („Büdikém!…Büdikém!”) hazatérvén karácsony estéjén újra egymásra találnak, mármint a macska és a fing. Beethoven IX. , zárótétel, azaz Örömóda teljes hangerővel, vége. Mindez egy kisjátékfilmnyi időt, 25 percet vesz igénybe. Témaválasztás és feldolgozás itt már átnyúlik napjaink – itt nem vetített – South Parkjához, az amerikai, magyar stb. legfiatalabb rockzenéhez és társult szövegeikhez, a tizenévesek (másképp ejtjük a szót, másképp tapad a haj) mai világához, és épp ettől – az első felnőttes meghökkenéseken túl – igen élő, eleven, mai, ezredfordulós-paradigmaváltásos jelenség, aminek szinte valamennyi művészeti ágban megtaláljuk mostanában a megfelelőjét.
*
Egy újabb estén számos mókás gyerekrajzfilm vetítésén korrigáltam sokéves tévhitemet, miszerint Fred Quimby, akinek neve a stáblistákon hatalmasban és középen látható, valamiféle nagy rendező. Hát nem, ő a producer, a sok-sok remek film rendezője az a Tex Avery, akinek neve icipicikében lent a jobb sarokban olvasható egy villanatig. Ez az este róla szólt, és mondhatom, életkortól függetlenül nagyon jól szórakoztunk. A börtönből megszökő rabruhás kutyán például, aki képtelen megszabadulni a negyedakkora sheriff-kutya üldözése elől. Hiába akár a filmszalagból kiszaladás, a plasztikai műtét oda, majd vissza, az oroszlán gyomrába menekülés, a nagykalapos üldöző mindenütt előbb van ott, mint ő. Inkább a börtön, mielőtt megőrül! És boldogan visszaszökik. Vagy Hamupipőke kissé megváltoztatott meséjén, aki ebben a változatban egy szuperbombázó bárénekes-táncosnő, és nem győzi elégszer megszívatni az őt szerelmével vadul (sic) üldöző, elegáns farkaskomát. Üdítő a két blőd vadász (kutya) és a belőlük hülyét csináló kis vadkacsa üldözéses versenye is, ahol a húrt épp addig tudja húzni a kis sárgacsőrű, amíg az éjszakai vadászati tilalom kezdete be nem üt, és amely pillanatban szinte varázsütésre tízmillió vadkacsa lepi el vadászainkat és az egész vásznat. „A kis büdös” görény szerelmi történetéből pedig az derül ki, hogy hiába udvarol a legkülönbözőbb állatfajták legszebb nőstényeinek a legkülönfélébb módokon, inkább előbb, mint később orrfacsaró illata miatt valamennyien kikosarazzák, már amennyire a kukábavágást így lehet nevezni, mindaddig, amíg végre visszhangzó szerelmi partnerre nem lel: egy nősténygörényre. A logika szerint helyből így kellett volna kezdenie, de akkor min mulattunk volna tíz percig? Tex Avery munkája továbbá a Gonosz Luck Blackie, egy hatalmas kutya, aki örömét leli a kiskutyájával való állandó kiszúrásban. Ennek vége, amikor a kicsi szövetségest talál egy vedlett, ám tapasztalt utcai macskában, varázsfütyülőt kap tőle, belefújhat bárhol, utc.macs. ott terem, elmegy a behemót dög előtt, akire ettől mindig valami rázuhan. Az üllő, asztal, zongora még oké, de amikor – én, szürrealizmus itt vagyok! – ló, mozdony, repülőgép, majd óceánjáró luxushajó hull rá az égből, egyértelművé válik veresége. A cirkusz hülye oroszlánjának történetét pedig egy egér meséli el: az úgy volt, hogy a dzsungelben még a legkisebbektől a legnagyobbakig minden állat félte, rettegte ezt a dússörényűt, ha csak elbődült, ő maga viszont egyvalakitől kapott frászt csupán: tőle, az egértől, aki ki is használta ezt rendesen, és szó szerint az őrületbe kergette az állatok – egykori – királyát. A történet befejezése után viszont az egér is sikoltozva menekülőre fogja, rémülete okozója: egy másik egér. Filozófiai film arról, hogy mindenki fél valakitől? Ilyen messzire azért talán ne menjünk, a jó dramaturgiával előadott, igencsak szórakoztató, állatszereplős rajzfilmszkeccseknek is megvan a maguk szerepe, varázsa, nem kell minduntalan La Fontaine babérjaira pályázni.
*
A Varga Stúdió ezzel a vetítéssorozattal, amelyet Varga Filmklub néven futtat, és ezúttal a kanadai és amerikai animációs filmtermésből mutatott be széles terítést, igen jó ügyet szolgál, hiányt pótol, tágítja horizontunkat e témában, és bizonyára növeli is a rajzfilmművészet híveinek táborát. Név szerint is meg kell dicsérnünk a főszervező és fő lebonyolító Tamás Dorkát, koncepciója szinte családias, több neves rajzfilmest is beszélgetőpartnernek hívó háziasszonykodása igazi, jó hangulatú klubesteket eredményezett a Lucia Laura Caféban. A Varga Stúdiónak magának meg másért is gratulálunk, a verebek csiripelése szerint remek munkába kezdhettek: Mr. Bean történeteinek rajzfilmes megalkotásába. Várjuk minél előbb a premier előtti vetítéseket Filmklubjukban!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3340 |
