Kovács Marcell
A melodrámának hadat üzenő francia film farkasbőrbe bújt.
Guy Endore amerikai szépíró 1933-ban megjelent kulcsregényében, a
Párizsi farkasemberben a Szajna-partra álmodta kettős természetű hőse drámai kalandjait. A későbbiekben a történet a témában készült temérdek filmes feldolgozás elsőszámú mintájául szolgált, Endore-ból keresett hollywoodi forgatókönyvíró lett, de mozinéző Párizsban farkast csak jó hatvan évvel később, Anthony Waller Egy amerikai farkasember Párizsban című közepes műfajparódiájában láthatott.
A fantasztikum nem tartozik a francia film kedvenc témái közé. Az elsősorban elegáns melodrámákra, rabló-pandúr thrillerekre és komikus sztárok jutalomjátékaira szakosodott francia filmgyártás csak ritkán merészkedik a mesék titokzatos, szigorú narratíva helyett markáns képek sorozatából építkező világába. Ha születtek is nagyhatású, műfajteremtő filmek, mint például Louis Feuillade Vámpírok című némafilmje a hőskorból, vagy az őrült orvos-filmek prototípusa, a Georges Franju rendezte gyönyörű Szemek arc nélkül, ezek egymagukban álló remekművek. Az európai mozi nagyhatalma mindössze két olyan alkotóval büszkélkedhet, akinek pályáját a valóságtól való elvágyódás látomásos megfogalmazása következetesen, művészi programként kíséri végig. Egyikük a költői ihletettségű álom-filmjeiről is híres Jean Cocteau, a másik pedig az időben és megítélésben Cocteau-tól jókora távolságra eső, leszbikus vámpír-elégiákat készítő Jean Rollin.
Ebben a barátságtalan közegben két új film megjelenése – farkassal a főszerepben – kitüntetett pillanat. Még ha a farkasbőr csupán álruha is, és a mese felett végül győz a józan ész, a két fiatal rendező, megszabadulva a hagyomány koloncától, a képi varázslat nevében hadat üzen mindannak, amit hazája mozijában öregesnek és unalmasnak talál.
*
Lionel Delplanque a fiatalabb: a Mélyen az erdőben – két sikeres rövidfilm után – az első nagyjátékfilmje. Egyetlen helyszínen játszódó, kevés szereplős kamaradarab, műfaját tekintve pedig horrorfilm, – és rokonszenves karakánsággal nem is akar másnak, többnek látszani.
Az ismerősnek ható történet egy fiatalokból álló színjátszó csoport kegyetlen véget érő vendégjátékáról mesél. A vidéki kastély ura unokája szórakoztatására hívja meg a társulatot, ám Piroska történetének gonosz farkasa az előadás után véres vadászatra indul, és egy sor szörnyű halálesetnek kell bekövetkeznie, mire végül lehull a jelmez, és lelepleződik a beteg lelkületű gyilkos.
Delplanque filmjét siheder főszereplői láttán a Sikoly egy kissé kései leszármazottjának gondolná az ember, de az amerikás külső csak álca. A Mélyen az erdőben nem a Halloween- vagy a Péntek, tizenharmadika-sorozatok trükkjeit hasznosítja újra, hanem egy másik horror-tradíciót követ, ráadásul halálosan komoly arccal, a rajongó alázatos elkötelezettségével.
Az aktuális tinihorror-hullám kényelmes alkotói az egyszer már jól bevált horror-jelenetek kényszeres felemlegetéséhez általában beérik Hitchcocktól, Carpentertől vagy Sam Raimi-től vett idézetekkel, épp ideje volt hát, hogy valaki felfedezze magának a terrorfilmek nem kevésbé nemes európai hagyományát. Ugyan Delplanque is idéz a Psychóból, Raimi Gonosz halottakjából, de még Lynch-től is, jól látszik, hogy legtöbbet a műfaj olasz remekeiből tanult. Ezért merészebb és izgalmasabb is: nem szégyellős, ha szexről van szó, az erőszakot pedig már-már patologikus érdeklődéssel filmezi. Milyen kár, hogy Dario Argento nem tartozik az ismert filmművészek közé. A Mélyen az erdőben bevallottan Argento-hommage: az olasz formalista sokk-rendező thriller-korszakának jellegzetes stílusában készült.
A sárga borítóval megjelenő bűnügyi regények nyomán giallo-nak nevezett olasz thriller a hetvenes években élte virágkorát. A tettes utáni nyomozás klasszikus dramaturgiáját ez az új alműfaj az önzés mindent átható, beteges légkörével, sorozatos gyilkosságokkal és szabados, sokszor bizarr erotikával korszerűsítette. A stílus egyik csúcsteljesítménye Argento 1976-ban készült Mélyvöröse. Delplanque ezzel a filmmel játszik Brian de Palmaként: átemeli a gyilkost kísértő gyermekkori trauma motívumát, a végtelenül stilizált, haláltáncszerű gyilkosságokat, sőt az erős alapszínek uralta képi világot is. Már a nyitó jelenetben úgy köszön be, mint Argento: ahogy a fekete bőrkesztyűs gyilkos megfojtja a kisgyermekének mesét olvasó anyukát, az annyira eltúlzott, kegyetlen és a legapróbb részletig kidolgozott, hogy akár a Mélyvörösből végül kimaradt jelenet is lehetne.
Feszes és izgalmas film a Mélyen az erdőben, egy technikailag igen felkészült rendező munkája, tele jól megkomponált képekkel, szellemes kameramozgásokkal és egyfajta megkapó, morbid játékossággal. Argento világa az ódon kastély klasszikus horrordíszletében elevenedik meg, olyan jól ismert szereplőkkel, mint a környéket rettegésben tartó sorozatgyilkos, az őrült tudós és deformált asszisztense, no meg a koktélnak némi hazai ízt is kölcsönző trampli nyomozó. Hogy saját kútfőből mire telik Delplanque-nak, az remélhetőleg már a következő alkalommal elválik. Ám addig mindenképp érdemes a bizalomra, mert okos, szerény, és ha lop is, kifinomult ízléssel választja meg, honnan.
*
A Farkasok szövetsége egészen más típusú mozi. Hatalmas költségvetéssel készült kosztümös kalandfilm vágtató lovasokkal, fűzőbe préselt dámákkal, király ellenes összeesküvéssel és sok-sok kung-fuval. Christophe Gans rendező a francia film e tekintélyes múlttal rendelkező és nagy becsben tartott műfaját képregényes felfogásban, távol-keleti színekkel formálja saját képére.
A XVIII. században vagyunk. Szörnyű fenevad járja a francia vidéket és szedi áldozatait elsősorban a védtelen asszonyok és gyermekek soraiból. Nagy a riadalom nemcsak az egyszerű nép, de az arisztokrácia körében is. Az udvar a király természettudósát küldi az eset kivizsgálására, aki indián segítőjével igyekszik végére járni a rejtélynek. A tudomány elkötelezettjeként kétségbe vonja a vérengző óriásfarkas létezését, és számos akadály és sötét fondorlat ellenére két és fél óra elteltével meg is találja a megfejtést. A haladó eszméket támogató királyi hatalom megdöntésére szervezkedő klerikális csoport öltözteti ijesztő maskarába az idomított farkast, hogy a pusztítást tehetetlenül szemlélő hatalom ellen hangolja a népet.
Mi másról is szólhatna a felvilágosodás korában játszódó történet, mint a babonák és a ráció, illetve a hit és a tudomány harcáról? Természetesen győz a józan ész, a néző pedig csodálkozik: a sokszor lélegzetelállító jelenetekben elbeszélt előkészítés alapján valamivel több furfangra számított a megoldásban.
Kisebb a meglepetés, ha ismeri Gans eddigi pályafutását. A francia módi szerint filmkritikusból lett rendező első munkája a három H. P. Lovecraft-történetet elmesélő, tévéízű és említésre alig érdemes Necronomicon egyik gyengébb epizódja volt, majd a manga-átirat Könnyező harcos következett. Itt Gans művészi elképzelései már a maguk teljességében mutatkoztak meg. A jellemrajz és a cselekményvezetés képregényes banalitásával megelégedő rendező minden energiájával a formára koncentrál. Az elegáns, ugyanakkor roppant látványos képi világ megteremtésére irányuló igyekezetében hajlamos a túlrendezésre, sokszor hivalkodó beállításai, fényesen csillogó képei és beteges vonzódása a lassított felvételekhez a videóklip-esztétikához kevésbé edződött szem számára ízléstelennek tűnhetnek, ám ötletekben tobzódó hozzáértése és lehengerlő dinamikája vitathatatlan.
Gans a Könnyező harcos kung-fu világbajnokból lett főszereplőjét, Mark Dacascost jakuza bérgyilkosból mohikán fegyverhordozóvá változtatja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy színésze kivételes képességeit ezúttal is kamatoztassa a vásznon. A kiszámítható történetbe izgalmat csempésző keleti harc-jelenetek mátrixos koreográfiát idéznek, de Gans mentségére szolgál, hogy már a Könnyező harcosban is igen szakszerűen alkalmazta ezt a valójában Tsui Harktól ellesett hong-kongi akció-akrobatikát.
Nincs új a nap alatt. A Farkasok szövetsége bizony a Sátán kutyájának története, még akkor is, ha Conan Doyle nevét hiába keressük a stáblistán. Sherlock Holmes-ból jóvágású udvari tisztviselő lett, Dr. Watsonból az utolsó mohikán, de Gans van olyan ügyes, hogy végül a klasszikus krimi is csak egy a legváratlanabb helyekről gyűjtött építőkockák közül: jelentősége éppen annyi, mint a cooper-i indián-romantikának, a bravúros akcióknak, a hangulatosan párás–sáros képeknek vagy az X–Men-csapat Rozsomákjának karmaival verekedő harcosoknak, hogy a pimasz Alien-idézetről ne is beszéljünk.
Kár, hogy a digitalizált fenevad végtelenül ügyetlen, és a téma-halmozásban súlyát veszti jó néhány fontosnak szánt történés, miközben a film jó fél órával lesz hosszabb a kelleténél, de a Farkasok szövetsége így is méltó társa a kosztümös-misztikus filmek utóbbi időben készült legjobbjainak. Lehet, hogy a nyomozás nem annyira izgalmas, mint A rózsa nevében, az atmoszféra nem éri el a Pupi Avati rendezte Bűvös Árkánumét, és a képi világ kevésbé markáns, mint az Álmosvölgy legendájában, de gyermeki összevisszasága helyenként egészen elbűvölő, és mindig tartogat valamit a szemnek.
A főgonosz szerepében megjelenő Vincent Casselről a Dobermann ugrik be. Nem az állatbarát tematika miatt, hanem mert az is értéktelen rágógumi volt egyfelől, ugyanakkor bátor állásfoglalás is a narratíva mindenható uralmával szemben. Igazi látványcentrikus mozi, amiből Amerikában lehet, hogy tizenkettő egy tucat, de Franciaországban egyelőre felforgató tettnek számít. Nem véletlenül adta Jan Kounen rendező a francia filmművészetet jelképező Cahiers du Cinema-t vécépapír gyanánt egyik szereplője kezébe. Harsány gesztus, de félreérthetetlenül jelezte: elég volt az olyan filmekből, ahol Catherine Deneuve és Gérard Depardieu hosszasan vacsoráznak egy hangulatos belvárosi étteremben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3339 |
