Gelencsér Gábor
Steven Soderbergh a drogkartell-hatalmak kishatármenti forgalmáról leforgatta az első hollywoodi dogma-filmet.
Soderbergh-et Hollywoodban egyre inkább John Ford és Howard Hawks örököseként kezdik emlegetni, aki a stúdiórendszeren belül is képes megőrizni személyes stílusjegyeit. Nos, a megtisztelő címhez a Traffic jelentős mértékben hozzájárul, hiszen eddig inkább a „vagy-vagy”-ok határozták meg a rendező pályáját: vagy szerzői kísérlet, vagy hollywoodi filmzsáner – nem beszélve arról, hogy a munkáit vagy siker övezte, vagy nem. A legutóbbi filmben minden együtt van: markáns, szokatlanul stilizált képi világ, több szálon futó, csavaros történet, ugyanakkor jellegzetesen hollywoodi léptékű társadalomkritika, felszínes, melodramatikus, ám kétségtelenül őszinte és szórakoztató tanulságokkal.
Ha már a felmenőknél tartunk, én egy közelebbi szellemi rokont is szóba hoznék, Robert Altmant. A Trafficben mind a kábítószer-problémával való azonosulás, mind az ironikus távolságtartás, sőt a hollywoodi eszközök – a sztároktól a dramaturgiáig – egyszerre vállalt és elutasított használata az idős mesterre emlékeztet, nem beszélve az általa felelevenített és divatba hozott, véletlenszerűen összefüggéseket kirajzoló párhuzamos elbeszélésmódról. Soderbergh egyik telitalálata a történetvezetés. A Traffik című, 1989-es brit televíziós miniszériából írt forgatókönyv három helyszínen, Tijuanában, San Diegóban és Cincinattiban ered a droghatalmak ellen különböző szinten küzdő szereplők nyomába. A kormánymegbízottól a naiv feleségen át a közrendőrig más és más motiváció hevíti hőseinket, különböző eszközök állnak a rendelkezésükre, ami nemcsak a harc népfrontos jellegét hangsúlyozza, hanem a változatos karakterek, beszédmódok, kultúrák egymásmellé rendelésével gazdag szövésű, színes, dinamikus világot tár a néző elé. A sokféleséget létrehozó szerkezet azonban a „sokféleség szerkezeteként” is jelentéssel telítődik: ha a drogtémában valamifajta „realizmust” el lehet várni a filmtől – márpedig, legalábbis hollywoodi mértékben, most bizony erről van szó, Soderbergh ugyanis nemcsak „szórakoztat”, hanem életbevágó társadalmi gondról beszél –, akkor az éppen az elbeszélésmód hálószerűségében lelhető fel. Ahogy az egyes szereplők drogellenes tevékenységét befonják a magánéleti gondok, ahogy a három cselekményszál különböző oldalról behálózza a kábítószer-kereskedelem témáját, s ahogy ezek a szálak egymásba gabalyodnak, úgy szövődik össze a szerteágazó korrupció révén állam- és droghatalom, s úgy válik az egész ügy kibogozhatatlan problémaköteggé. A film ezen a szerkezeti szinten – szemben a dramaturgiai „megoldottságokkal”, megszenvedett happy endekkel – nem hazudja megoldhatónak, áttekinthetőnek, eltüntethetőnek a kábítószer ügyét – még a moziban sem.
A Traffic másik, talán még a történetvezetésen is túltevő erénye a képi világ. Soderbergh – álnéven – saját maga fényképezte a filmet, méghozzá szinte végig kézből, lendületes mozgásokkal, nyugtalan, izgatott remegésekkel, a közvetlenség, a jelenlét élményét nyújtva. A megoldás elsősorban az akciódúsabb mexikói jelenetekben hatásos, de az amerikai középosztály elhasznált enteriőrjébe is képes életet vinni. A „dogmás” hozzáállás nem idegen a rendezőtől; ha korábban az amerikai hagyományokat emlegettük vele kapcsolatosan, akkor most az Európa felé húzó szellemi és formanyelvi rokonságot kell hangsúlyozni. Soderbergh vállalja a Lars Von Trier-féle Dogma-hatást, nyilvánvalóan megérintette a módszerben rejlő nyers erő, ugyanakkor nem „dogmatikus”, még hollywoodi léptékkel mérve sem tartja be a szabályokat (ahogy szerencsére az eredeti Dogma-filmek sem minden esetben). Sőt, a vizualitás terén is „félrelép”, hiszen a kézikamera-használat mellett a másik nagyhatású stiláris leleménye a Dogma szabályainak ellentmondó szűrőzés. A három történet ily módon tónusában is különbözik egymástól, ami látszólag didaktikus megoldás, a vásznon azonban működik, leghatásosabban megint csak a mexikói jelenetekben (gyanítom, hogy Benicio Del Toro nagy halom díja nemcsak a színész teljesítményének, hanem a vele forgatott jelenetek stíluserejének is köszönhető).
Soderbergh szintetizáló alkata a lehető legjobb formában érvényesül a Traffic-ban. Pont annyira azonosul a műfaji hagyományokkal, hogy jól eladhatóvá tegye a történetet, s pont annyira zilálja szét őket a maga „szerzői” megoldásaival, hogy ezzel elkerülje a sematizmus csapdáit. S mindezt – mint afféle jobb drogdíler – szinte észrevétlenül csinálja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3335 |
