Bori Erzsébet
Magyarországon ma ritka luxus a nagyjátékfilm. A kispályán nagyobb az esély a győzelemre.
Minek a film, ha rövid? Régi helyén ma mosópor illegeti magát a vásznon, és szó mi szó, a reklámok képi és gondolatvilága jobban is passzol az utánuk jövő nagyfilméhez. De itt vannak már az első fecskék és gólyák, a bulvársajtó és a televízió ingerküszöbét is átlépő, magas kitüntetésekkel elismert rövidfilmek, amelyek szép csöndben elkezdtek visszaszüremkedni a moziba. Már arra is van példa, hogy három kisfilm összeállva tesz ki egy egészestés filmet. A Szélt, a Zárást, A mi gólyánkat mindenki látta, akit valamennyire érdekel a magyar mozgókép, de milyenek a többiek?
Röviden: sokfélék. Tematikában, zsánerben, hangnemben igen változatosak, nincs uralkodó irány, nekem legalábbis nem sikerült ilyesmit kivennem, gyakori a műfajátlépés, az amatőr-, dokumentum- és kísérleti filmmel való érintkezés. A dokumentumfilm személyes hangvételének felerősödése és a filmcsináló eszközök elérésenek demokratizálódása óta szinte lehetetlen eldönteni, hogy melyik melyik. Amit állíthatunk: van két-három jelentős műhely (a főiskola mellett a Durst György vezette Duna Műhely és Muhi András Inforg Stúdiója), meg számtalan alkalmi társulás, nekiveselkedés és magányos farkas.
A magányos farkasok között Szirtes András a nagy szürke ordas. Életforma neki a filmezés, évtizedek óta vezeti filmnaplóját, időnként stílust vált, de ennek semmi köze semmilyen trendhez, hacsak úgy nem, hogy a trendek követik őt, messze lemaradva mögötte. Nagyformátumú és hosszú „rövidfilmeket” készít, nem hiszem, hogy a tökéletességre törekszik, azt egyszerűen csak hozza magával a felhalmozott mozgóképes tudás és formai biztonság. Néhány évvel ezelőtt, a Lumiere-tekercsekkel visszament az alapokhoz, a romlatlan kezdethez, és onnan kezdte el újraépíteni filmes univerzumát. Legutóbb A kisbaba reggelijét mutatta be, idén a Triptichont, amelynek három tétele a születéstől a halálig vezet – s megint elölről. Talált és saját felvételek kerülnek egymás mellé, alá, fölé, összeúsztatva, átszínezve, sebességet váltva, más és más képkivágatba fogva. A dallamos Avokádó pornó címet viselő első részből egy kisbaba néz ki ránk (a kamerába) érdeklődve, körülötte óriásteknősök úsznak vagy egy régi, feltehetően amatőr pornófilm részletei, Phil Glass zenéjére. A második rész (A kamera rabságában) a szerző mutatkozik be, maszkos afrikai törzs táncol Strauss-keringőre. Végül a pusztulás/pusztítás képei következnek (A halál ágyékában), közbül a halálraítéltek, ki ember, ki macska, maga a szerző, borosüveggel, hatalmas gnúcsorda robog a víz felé, aztán kiszárad a folyó, az állatok sorra elhullanak, míg nem marad más belőlük, mint egy halom kifehéredett csont, de előbb még lepkék és bogarak kelnek szárnyra diadalmasan a rothadó tetemekből. Állandó motívumként tér vissza az a valami, ami nem látható és nem megnevezhető, lepel takarja. S a nagyszerű zárlat: toronyugrás, többször ismételve, immár az uszoda nélkül; előbb egy hídról, majd az életből a megsemmisülésbe röpül, zuhan az apró emberi alak, hogy a Mozart-Requiem utolsó hangjával együtt végleg eltűnjön.
Az amatőr mezőnyből érkezett Kotnyek István szegről végre Szirtes rokona. Képeket gyűjt és mutogat, de a kezdetén jár még annak, hogy a szép, izgalmas, erőteljes képek összerendezéséből egy egészen új kijelentést fogalmazzon meg. A Közelgő kékséget úgy is megnéztem kíváncsiságból, hogy levettem a hangot. Nem mintha rossz lenne a kísérőzene, de érdekelt, hogyan élnek meg némán ezek a felvételek. Nagyon jól, de természetellenes volt a csend, hogy nem hallom a szél zúgását, az esőkopogást, a lépteket vagy a motorzajt, pedig akkor sem hallom, amikor zenét tesznek a képek alá, csak ez olyan konvenció, amit eszünkbe sem jutna kérdőre vonni. A Közelgő kékség persze nem pusztán szép képek egymásutánja, esztétizáló természetfilm – még azzal sem foglalkozik, hogy az emberi jelenlétet mint zavaró tényezőt kiiktassa –, hanem történetei vannak. Az egyik a viharra várás története; a legemlékezetesebb kép a tisztás, amely hol felfénylik, hol elsötétül, ahogy a szél hajtja a felhőket, amelyeket úgy érzékelünk, hogy nem látjuk őket.
Szénási Ákos egészen más alapállásból nyúl a kamera után, mint Szirtes vagy Kotnyek. A Ferike zsánerét én úgy szoktam körülírni, hogy én és a haverok csinálunk egy filmet magunkról a haveroknak. Egy kollegám rövidebben és frappánsan seggberúgós filmnek nevezi ugyanezt. A haverok életéből vett éles helyzetek újrajátszását, rekonstrukcióját látjuk. Vagy nem látjuk. Már említettem a filmcsinálás eszközeinek könnyebb elérhetőségét, sok elmés találmány van már a piacon, de a fény nélküli fényképezést sajnos még nem sikerült feltalálni. A Ferikében a hanggal is gond van, amelyre az alkotó maga hívja fel a figyelmet a zsűrihez intézett előszavában. Nekem amúgy tetszett a film, rokonszenves a szabadsága, a fésületlensége, amit helyenként egzaktabb volna gátlástalanságnak és szabadszájúságnak nevezni, viszont nem értem, hogy ha nem volt pénz világításra, akkor miért erőltették az éjszakai jeleneteket. Ha nincs vakum, akkor nem este, egy sötét sarokban fotózom le a gyereket. Vagy: elfogadom, hogy egy többszereplős, villamosban vagy a szabadban felvett jelenetnél nem sikerült tökéletesen a hangrögzítés, de azt már nem, hogy két ember beszélgetését egy autóban sem lehet hallani. A kreativitásnak ott kéne kezdődnie, ahol kifutunk az anyagi lehetőségekből.
Az Aftában minden együtt van. Mundruczó Kornélról már az első filmje (Nincsen nekem vágyam semmi) után kiderült, hogy jól választott pályát. Most az Afta lett a legjobb rövidfilm, és a zsűri döntése szokatlan egyetértéssel találkozott. Sivár kültelki lakótelep, mellette garázsok labirintusa, unatkozó, csellengő kamaszok. Közbevetőleg megjegyzem, hogy több dokumentumfilm is rátalált ugyanerre a témára (Almási Tamás: Alagsor, Varga Ágota: Eksön), sőt erről szól – egészen más hangon – Incze Ágnes szép filmje, az I love Budapest is. Arról, hogy mit kezdenek, mit kezdhetnek ma magukkal a fiatalok. Az Afta brutális választ ad erre a kérdésre, de olyan hitelesen és meggyőzően, hogy nem lehet lesöpörni. Hatásosabbat, mint az amerikai Kölykök, amelynek formásan lekerekített, tanulsággal megfejelt története visszamenőlegesen tette érvénytelenné azt a hitelességet, amelyért olyan keményen megdolgoztak az alkotók. Az Afta kölykei egyszerre érzékenyek és bunkók, kíváncsiak és állati közönyösek. Iszonyú energiák feszülnek bennük, és iszonyú erőfeszítésükbe kerül elütni azt a rengeteg időt. Játékkal, zenével, szexszel, meg bármivel, ami előadódik, csak adódjon elő valami, mert az elviselhetetlen, hogy nem történik semmi. Ha aztán sikerül túlélni a kamaszkori ön- és közveszélyes állapotot, attól se lesz jobb az élet, marad minden szörnyű, mint volt, csak felnőve már egyre inkább arra vágyik az ember, hogy véletlenül se történjen semmi. Az Afta végén nem is kitörő, csak megeső erőszak éppolyan váratlan, mint amilyen logikus.
Mundruczóból hiányzik a pedagógiai célzat, nem akar ijesztgetni vagy sokkolni. Erőset állítani, azt igen. A Nincsen nekem vágyam semmiben is megmutatkozott drámai és ritmusérzéke még szembetűnőbbé válik a rövid formában, hibátlan a tempó, jó a helyszín, nagyszerűek a figurák. De abba nem szívesen gondolok bele, hogy mit kívánt meg ez a film a fiatal amatőr szereplőktől.
Eszköztelen minimalizmusával és átgondoltságával tűnt ki Fliegauf Benedek Beszélő fejek című munkája. A megszólalók szellemesen juttatják eszünkbe azt a bulvártévés műfajt, amikor kiszállnak a fekete krónika soros hősének lakókörnyezetébe, és meginterjúvolják az anyagyilkos vagy a háromfülű ember tanítónénijét és házmesterét. Valóban nem látunk mást ebben a 27 percben, mint hat beszélő fejet (az egyik a rendezőé), akik néhány mondatban elmesélnek egy különös történetet, majd eltűnnek. Az esetek úgy válnak egyre hajmeresztőbbé, ahogy a nézőben erősödik a gyanú, hogy ezek ugyanarról az emberről beszélnek.
Különleges, de hihetőbb figura Szekeres Csaba két, önmagát játszó hőse (Érintések), a süket költő és a tolószékes vívóbajnok. Az ő találkozásukról és barátságukról szól ez a lírai, bumfordi, abszurd és megható darab. Inkább dokumentumfilmnek mondanám, de én leszek az utolsó, aki ezen fennakad. Dudás Sándor vidéken él 90 éves anyjával és szeretett csirkéivel, élükön a pompás Jani kakassal. Verseket olvas és ír, nem kisebb ambícióval, mint hogy ő legyen „a csend Petőfije”. Éppen kiadót keres Budapesten, amikor összeakad Hajnal Andrással, aki Sidneybe készül a paraolimpiára. Hogy győzni szeretne, az semmi, mert úgy tervezi, hogy Ausztráliából Los Angelesbe repül, ott betör a filmiparba és megrendezi saját filmjét.
Láttam még Buvári Tamás Godot-átiratát (Várjá' Vlagyimír), amely komoly műgonddal készült, tetszett is a szövegigazítás, csak azt nem sikerült megfejtenem, mit akart a szerző Beckettel és a hajléktalanokkal elmondani, amit eddig ne tudtunk volna. Végig élveztem Oláh Lehel játékos, finom kis filmjét a házasságtörésről, amelynek nem csak a címe (Öt után, hat előtt) emlékeztetett a Cléo 5-től 7-igre.
Úgy áll a dolog, hogy Magyarországon ma luxus nagyjátékfilmet csinálni. Olyan neves rendezőink, mint Gothár Péter, Gyarmathy Lívia, Xantus János is rövidfilmet rendeznek, ha gyakorolni akarják tanult szakmájukat. A fiatal alkotók nagy száma azt jelzi, hogy lassan nálunk is polgárjogot nyer a kisfilm a bemutatkozás és a kísérletezés terepeként. Ideális esetben arra is volnának bejáratott csatornák, hogy elvezessék a kisfilmet egyfelől a közönséghez, másfelől a döntéshozókhoz (pénzeszsákokhoz), mert egy jól sikerült és jól fogadott rövid darab referenciamunkaként szolgálhatna a nagy(film)világba. Ettől azért még messze vagyunk. Létezik viszont, sőt dühöng a filmcsinálási furor, amelyet még leginkább a rövid műfajban lehet a legkönnyebben és viszonylag olcsón kiélni. És a kész filmek azt bizonyítják, hogy a sok éves, megkeserítő küzdelem, kérvényezés, kilincselés helyett (vagy mellett) megéri felszabadultabban dolgozni és elhelyezni egy jól irányzott kapáslövést a rövidsarokba.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3331 |
