Bori Erzsébet
A Balkánon forgató dokumentumfilmes eleve kétséges erkölcsi helyzetére csak nagyon jó film adhat felmentést. Vagy az sem.
Betelefonálós műsor a rádióban, csak fiataloknak. Szokvány kérdések, hogy hívnak, hány éves vagy, honnan hívsz bennünket. Mindjárt a lényegre térnek, mit szeretnél nyerni? De a mitrovicai műsorvezető másfelé tereli a szót: az északi részen laktok-e vagy délen, ti hova menekültetek, felgyújtották-e a házatokat, meghalt-e valaki a családodból, te magad megsebesültél-e a háborúban?
Koszovói gyerekek – Moldoványi Ferenc legújabb dokumentumfilmjében. A legjobb jelenet egy jó szándékú és elhibázott vállalkozásban. Itt minden filmes igyekezet vagy dramaturgiai beavatkozás nélkül, önmagától létrejön és megjelenik az, amiért az alkotók ezt a filmet megcsinálták: a koszovói helyzet, a maga bonyolultságában és ellentmondásosságában, a szenvedés, a fájdalom, az erőszak, az áldozatok manipulálása, a gyűlölet felkeltésének és ébrentartásának logikája, egy etnikai konfliktus minden borzalma és otrombasága.
Albán gyerekek beszélnek először a kamera előtt. A kislány, aki egyedül maradt életben a családból, és ne a papa-mama-gyerek modellre gondoljanak, hanem egy igazi nagycsaládra, szülőkkel, nagyszülőkkel, nagynénikkel és nagybácsikkal, testvérekkel és unokatestvérekkel. A támadók – alighanem szerb szabadcsapatok – a horvátországi és a boszniai háborúban kidolgozott recept szerint jártak el: tüzérségi előkészítés (értsd: órákig lövik a települést valami magaslatról) után bevonulnak, lőnek mindenre, ami mozog, aztán végigjárják a romba dőlt házakat, és kivégzik a túlélőket. A gyerek körül sorra pusztultak el a családtagok, mígnem egyedül nem maradt, és akkor odafeküdt a véres tetemek közé, és holtnak tettette magát. A trükk nem vált be, a katonák egyenként megvizsgálták a hullákat, észrevették, és azóta sem érti, miért hagyták életben. Ezt élte át a gyerek, de a történetéből kihámozható, hogy a család férfitagjai, de legalábbis a nagybátyja, az UCK katonája volt, a házuk felső emeletén géppuskafészek lehetett, s míg odalent remegve bújtak össze az asszonyok és a gyerekek, odafentről lőttek (visszalőttek?), és nem sokat törődtek a család biztonságával vagy megmentésével.
Egy kisfiú azt meséli el, hogyan hívták ki és lőtték agyon az apját az udvarukban, ahol három napig feküdt temetetlenül. Három testvér következik, szép kamaszlány és a két kisöccse. Félárvák voltak eddig is, korán elvesztették az édesanyjukat, és most már apjuk sincsen, kihívták őt is az udvarra. Van – volt? – egy negyedik testvér, a legidősebb lány, akit dolguk végeztével megerőszakoltak a katonák.
A szerb gyerekek most Koszovszka Mitrovica másik felében élnek, de egyik-másik után egészen Belgrádig kellett menni. Elűzték őket otthonukból az albánok, elvették vagy felgyújtották a házukat, és itt is van gyerek, akinek kihívták az apját az udvarra. Most menekültként élnek, kegyelemkenyéren a rokonoknál, vagy bezsúfolva egy tömegszállássá alakított iskolába. De a szerb gyerekek között csak egyet találtak, akinek a története kísérteties mása az albán gyerekekének, a többiek más helyzetből beszélnek. Egy komoly nagylányt már korábban Belgrádba küldtek a szülei, és csak levélből értesült az apja megöléséről: ő irodalmias napló- és levélrészleteket olvas fel önmagáról, a többi gyerek helyett pedig a szülők szólalnak meg. A „szerencsés” kisfiú ott focizhat az udvaron a papájával, aki megúszta az otthona és három ujja elvesztésével. Egy másik tanteremben népes cigány család – családfő nélkül. Ők sem mondják, a film sem mondja, talán nem is tudja, nem rovom fel neki. Túl messzire vezetett volna belemenni a két ellenséges nemzet közé szorult, túszul ejtett, kihasznált, manipulált romák hosszúra nyúlt koszovói történetébe.
Elhisszük, amit az alkotók az igazságnak megfelelően sugallni szerettek volna, sőt tudjuk magunktól is: a gyerekek nemzetiségre való tekintet nélkül szenvedtek. De az elkészült filmben csak a filmesek igyekezetét látjuk – és az albán gyerekek aránytalan szenvedését. Ők az árvák és a kiszolgáltatottak, nincsen anyjuk, aki beszélhetne helyettük, nincsen pártfogójuk, aki megvédhetné őket attól, hogy kamera elé állítsák őket és felidéztessék velük az átélt borzalmakat. Mert akármilyen nehéz elhinni, mindez úgy került filmre, hogy kiszállt a stáb, és kamera elé ültették a gyerekeket. Kaptak egy rutinos tolmácsot, aki minden fakszni nélkül a tárgyra tér: meséld el, hogyan ölték meg a testvéreidet, hogy volt az, amikor apukád napokig feküdt temetetlenül az udvaron. És a gyerek szófogadóan mondja, nyilvánvaló, hogy nem először, s ha mégis vonakodik, kap néhány rávezető kérdést vagy némi noszogatást. Persze a hosszú csendeknek is megvan a szerepük a hatáskeltés dramaturgiájában, és közben közelről dolgozik a kamera, nem mulasztva el egyetlen arcrándulást, megremegő szájat, legördülő könnycseppet sem.
Itt a jó szándék, amit nincsen okunk kétségbe vonni, mit sem ér. Itt édeskevés, ha szigorúan betartjuk a hallgattassék meg a másik fél elvét. Egy kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatásra törekvő hírműsor esetében talán igen, dokumentumfilmben nem. És az sem elég az üdvösséghez, ha kamerát adunk a gyerekek kezébe, és a film részévé tesszük a képeiket, az általuk látott világot. Hiába a jó szándék, mondom megint, ha ez az egész kínosan emlékeztet a bulvártévékből ismerős és sokat kárhoztatott „riportokra”, amelyek többszörösen hátrányos helyzetű, szegény, tájékozatlan emberek zaftos történeteit tárják a nagyérdemű elé. Itt láthatunk olyat, hogy a pedofil szomszéd karmaiból kiragadott kisgyerekek orra alá dugják a mikrofont, meséljék el, mit csinált velük pontosan a bácsi. A háttérben a zavartan mosolygó szülők, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy nem muszáj szóba állni a tévésekkel, minden további nélkül rájuk uszíthatnák a kutyát vagy orrukra csaphatnák az ajtót. A dokumentumfilm nem keveredhet ilyen rossz társaságba, és nem válhat a hírpiac szolgálójává sem, engedelmesen szállítva az anyagot, amelyre éppen kereslet mutatkozik: éhezők Eritreában, AIDS-kórház Afrikában/Romániában, háborús áldozatok Koszovóban – a régi színházi recept szerint: a gyerek tuti siker. Ezek a képek nem a civilizált világ olthatatlan tudásszomját elégítik ki, csak a napi betevő szörnyülködnivalóval szolgálnak. És az indiai gyerekmunkán, távol-keleti gyerekprostitúción sápítozás közben nem is olyan titkos elégedettség tölthet el bennünket saját gyerekeinkre gondolva, akiknek úgymond mindent megadunk.
A Gyerekek című filmet nézve az ember hajlik arra a nézetre, hogy aki ehhez a témához nyúl, az eleve kudarcra van ítélve. A Gyerekek című filmet megnézve oda jutottam, hogy ezt a filmet nem lett volna szabad megcsinálni. Pedig ez nem igaz. Hihetünk abban, hogy van, amiről nem lehet beszélni, és amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, de közben nem feledkezhetünk meg az istent sikerrel kísértő művekről sem.
Ha most eltekintünk a Zsíros Géza iránt mutatott korai érdeklődésétől, és Az Út című méltán díjnyertes filmjére gondolunk, akkor nyugodt szívvel állíthatjuk: Moldoványi Ferenc van olyan jó rendező, hogy érdemes legyen megpróbálnia a lehetetlent és persze vállalnia a bukás kockázatát és minden ódiumát. Az Útban egy sokat megélt, bölcs kínai keresi a boldogságot Máthé Tibor képein, Szemző Tibor zenéjére. Moldoványi most is nagyra tört: ismét Szemzővel íratott zenét és Nagy Andrást hívta meg fotografálni. Tudta, hogy mit nem akar: vádiratot szerkeszteni, leleplezni a bűnöket, amelyeket gonosz szerbek követtek el szegény albánok és szegény cigányok ellen, vagy gonosz albánok ártatlan cigányok és szerbek ellen, és így tovább. Moldoványi gyerekekről akart filmet csinálni Koszovóban, ahol történetesen albán, szerb és cigány gyerekek élnek.
Csak azt nem gondolta végig, mit tehet meg, meddig mehet el a dokumentarista. Milyen buktatókra számíthat, hány csapdát kell kikerülnie, amelyekre álmában sem számított volna.
Messzebbre kell mennem példáért, de nem túl messzire. Történetesen sok filmet láttam a délszláv válságról, dokumentum- és játékfilmet egyaránt. Ez az Európában immár tíz éve folyó véres és mocskos háború érthető módon feldúlt mindannyiunkat, és óriási kihívást jelentett a filmeseknek. Szarajevó a filmesek Mekkájává vált, az egyik ott remélt magyarázatot találni a történtekre, a másik meg akarta mutatni a világnak az igazságot, a harmadik oda álmodta a nagyjátékfilmje csúcsjelenetét, a negyedik csodára várt, megvilágosodásra, az ötödik csak egy zaftos képsorra, amivel megcsinálhatja a szerencséjét. Csakhogy Szarajevó körül volt zárva, reguláris csapatok őrizték a bevezető utakat, a hegyekből pedig számos hivatásos és alkalmi orvlövész tartotta tűz alatt a város számtalan pontját. És így ment ez hónapokon, éveken át, a várost közben rommá lőtték, nem volt villany, sem víz, sem gáz, nem volt élelem, gyógyszer, tüzelő, és a bent rekedtek naponta újrakezdődő harcba indultak a puszta túlélésért, egy tojásért, egy kanna vízért, két hasáb fáért. Sokan meghaltak, golyótól, betegségben, sokan nem bírták tovább, öngyilkosok lettek, megőrültek, súlyos depresszióba estek. Időnként, kemény alkudozások után bejutott egy-egy segélyszállítmány, le- és felszállt egy-egy repülő. Az esetek jelentős részében újságírókkal, filmes stábbal a fedélzetén. A Holiday Innben volt a főhadiszállásuk, és egyik tudósítás sem mulasztott el megemlékezni a forgatás mostoha körülményeiről, az ellátási nehézségekről és veszélyekről. Csakhogy ők, a szarajevóiakkal ellentétben, önként és dalolva mentek oda, és abban a biztos tudatban, hogy hamarosan értékes dokumentumokkal megrakodva távozhatnak a helyszínről. Kiáltóan erkölcstelen helyzet, amelyre csak egy nagyon jó film adhat felmentést. Vagy az sem. Természetesen csak nagyon kevés ilyen készült, egy-két kivétellel valamennyi a volt Jugoszláviából származó filmes munkája. Akik tisztában voltak (és nem ott ismerkedtek) a viszonyokkal, ismerték a várost és a város lakóit, tudtak velük beszélni. Nem volt szükségük tolmácsra, kalauzra, közvetítőre, aki óhatatlanul beleviszi a maga szempontjait, pártállását, elfogultságát, személyes érdekeit.
A magyar filmesek egyetlen gyerekkel nem beszélhettek volna, talán be sem engedik őket Koszovóba, ha terveik nem találkoznak a helyi és nemzetközi, részben humanitárius, részben politikai érdekekkel. Amikor Moldoványi megérkezett a tetthelyre, ott már véget ért a háború – az albánok győzelmével. De még nem volt, és máig nincsen béke. Már a nagy exodus idején, a menekülttáborokban elkezdődött a dokumentálás, a szenvedéstörténetek összegyűjtése. És a terápiás, humánus célzat mellett már akkor megjelent a politikai tőkeszerzés szempontja is. És akkor még nem beszéltünk a Koszovót éppen elvesztő, megbombázott, térdre kényszerített szerbekről, a végnapjait élő Milosevics-rezsimről. A mindkét oldalon évek hosszú során át felhalmozott (jogos vagy nem jogos) sérelmekről, a szenvedésről, nélkülözésről, gyászról, veszteségről, bosszúvágyról, amelyet nem lehet objektíven megítélni, mérlegre tenni, hiszen a „rossz oldalon” szenvedőnek is megvan a maga igazsága. A gyerekek persze nem választottak, beleszülettek, belekényszerültek egy helyzetbe, amit talán nem is értettek. De nem ugyanez áll-e a felnőttek, az emberek túlnyomó többségére? Fel kell tennünk a kérdést, hogy minek ment Moldoványi Ferenc Koszovóba? Hogyan hihette, hogy nyelvismeret nélkül, idegen és szigorúan ellenőrzött terepen mozogva képes lesz közel férkőzni a valósághoz, tisztán és érthetően felmutatni azoknak a gyerekeknek a szenvedését és igazságát, akikkel még csak beszélni sem tud?
A filmesek mintha ördögi körbe léptek volna, amelyben visszafelé sült el az elfogulatlanságra törekvésük. Nem volt menekvés, talán csak egy. Ha a saját hajukat megragadva próbálták volna kirántani magukat az ingoványból. Itt kiszolgáltatott gyerekekről csináltak filmet kiszolgáltatott filmesek. Ha ezt beismerték volna, ha a filmjük részévé merik tenni, hogy nem tudunk és nem értünk semmit, de oda kellett mennünk, mert látni akartuk a saját szemünkkel, ám nehezebbnek bizonyult, mint képzeltük, nem a magunk urai voltunk, tereltek és irányítottak bennünket, falakba ütköztünk, lehetetlen volt megvalósítanunk azt, amit odahaza az íróasztalnál elterveztünk, de így is láttunk, átéltünk, megtapasztaltunk annyit, amiből érdemes filmet csinálni...
Moldoványi ott hibázta el, hogy miközben többféle nézőpontnak teret adott a filmjében, nem vállalta a magáét. Őt félrevezették, aztán megcsalta önmagát, végül becsapja a nézőt, amikor az objektív megfigyelő szerepében tetszeleg, aki helyzetjelentést ad arról, mi történt a gyerekekkel Koszovóban, ahelyett hogy azt mondta volna el, mi történt vele Koszovóban, ahova azért ment el, hogy találkozzon a gyerekekkel, akikkel nem gyereknek – nem embernek – való dolgok történtek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3329 |
