Reményi József Tamás
A megidézésnek is múltja van, kialakult fordulatokkal.
A művészemberek többsége nem tud, nem is akar mesélni önmagáról, hiszen „civilben” nem tudja reprodukálni azt a személyiséget, akit megfestett, megírt, eljátszott. Ha mégis ilyesmire késztetik, egyetlen esélye van: művet formáz saját adataiból, krónikájából – és ezzel ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, a közönség tulajdonképpen megint képet néz, legendáriumot olvas, játékot lát, és roppant elégedett, azt a portrét kapta, amit várt.
Ötven fölött az ember, érezvén, hogy a múltja egyben menthetetlenül lezárult korszak, megpróbál az utódoknak valamennyit elmagyarázni ama kor „lelkéből”, ő maga mit miért tett, mit miért tartott élet-halál kérdésnek. És az ember bizony makacskodik, noha látja, hogy a dolog teljesen reménytelen. Átadhatatlan szavak, nevek, minősítések.
Fonyó Gergely Cseh Tamás-filmje azért sikerülhetett, mert a rendező e két paradoxon tudatában, azokra rájátszva dolgozott. Megidéz egy jelenséget, de tudja, hogy már a megidézésnek magának is múltja, rutinja van, kialakult fordulatokkal, epiteton ornansokkal, s ezeket hagyja érvényesülni. Ezekhez igazodik a dal-illusztrációkkal is, kiegészítve a régi felvételeket az egykori játszótársak mai házi muzsikájával, egy nappali szobában tartott, rögtönzött emlékező-koncertjével. Érzékeli-érzékelteti továbbá, hogy a portré a hetvenes évekbe ágyazható, hogy Cseh Tamás és a „hetvenes évek” egymás metaforái – a további két évtizeddel nem is foglalkozik –, de esze ágában sincs korképet, politikai aurát festeni, nem tűnik föl egyetlen szárnyashajó és egyetlen Aczél György sem. Végül pedig, de nem utolsó sorban, gyerekek „kulisszái” közé helyezi címszereplőjét és az alkotótárs Bereményi Gézát, mert nyugodt lehet afelől, hogy mindketten hitelesen előadják a folytathatatlanság etűdjeit.
Így is történik. Bereményi egyszerű geggel oldja meg feladatát – a gyereknek vett lufi szétpukkad –, Cseh Tamás meg egész kis kamaradarabot játszik végig a krakkói vonatra felültetett fiával. Az étkezőkocsiban tébláboló, sörösüvegét felborító apa képe – hiábavaló szavak helyett – mindent elárul abból az ártatlan és önfeledt elvágyódásból, amellyel a hajdani „szocialista ifjúság” úgy iparkodott Krakkóba, mint más korok nászutasai Velencébe.
Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai harminc éve a hetvenes évekről szólnak, s hogy valóban szólnak ma is – e filmben éppúgy, mint a Bárka Színház életmű-sorozatában estéről-estére –, annak titka a „felesleges ember” legújabb kori, magyar változatának megteremtésében keresendő. E változat a hetvenes években született ugyan, de egy fél évszázad előzményei sűrűsödnek benne, s természetesen a rendszerváltozás sem formálhatta át. Nincs benne semmi görcsösen nemzedékies, de egy nemzedék sorsát hordozza. Cseh Tamás a felesleges embert formázza alkatában s az alkatból merített színészi gesztusaiban, és a legkülönbözőbb zenei toposzokból építkező dallam-formáival végképp időtlenné teszi. Hatása egyszerre megejtő és groteszk (ezért, hogy egy szál gitárral, egyetlen szólamban sokkal erőteljesebb, mint zenekari és vokális kísérettel, amelynek révén a produkció zeneileg dúsabb és komfortosabb lehet, de egyúttal a magány feszültségét is kioltja).
Bereményi ezt a személyességet szituálta, s amikor először úgy döntött egy dalról: „ne ária legyen, hanem levél, és szóljon Irénnek”, a bensőséges lírai helyzetet epizálta. A Cseh Tamás-dalok mind-mind egy kisszerűségében nagy történet darabkái, amelyek nem csak az annak idején hirtelen „megengedett” lemezfelvételek kedvéért szerveződtek nagyobb kompozíciókba – öt nagylemez 1977 és 1983 között, az akkori időkben szédületes szám –, hanem Bereményi művészi gondolkodásmódja szerint spontán módon illeszkedtek egymáshoz. Fonyó Gergely figyelmesen követi ezt a folyamatot, a Levél nővéremnek ciklusától a Frontátvonulásig, miközben eleget tesz a hétköznapi kíváncsiságnak is, amely szokásosan egy szerzőpár közös munkájának technikai és lelki harmóniáját, illetve defektusait firtatja. Persze e tekintetben sincs nehéz dolga, a „fiúknak” minderről régóta megvannak a lehető legkevésbé őszintétlen, tapintatos mondataik. Ha egykor Szilágyi János felszínes és tolakodóan tájékozatlan faggatására tudták a választ, ha egy évtizede a Merlinben, Bérczes László empatikus biztatására működött a duettjük, miért ne működne oly kedvesen most is. Még ha az is az ára, hogy – ugyancsak a tapintat jegyében – sem a sok éves munkaszünetről, sem az eltávozott Csengey Dénes szövegírói korszakáról nem történik említés.
A dalok gyakran kissé távolságtartóan ilyen-olyan nevű hősökről szólnak. Ködösebbé, mondaibbá váltak így az egyébként kortárs szereplők, ironikus felhangjuk támadt, mint például a Valóság nevű nagybácsinak, aki oly hosszú időre elutazott a hetvenes évek nevű magyar tragikomédiából. Fonyó Gergely filmje egy Cseh Tamás nevű és egy Bereményi Géza nevű egyént állít elénk. Mondaiak is, (ön)ironikusak is. Látják, láttatják magukat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3310 |
