Dániel Ferenc
A természet védelmében érdemesebb a kis felfedezőkre, a dél-angliai farmerekre, erdőőrökre, halászokra hagyatkoznunk, mint a Nagy Zöld Ökológiára.
Értelmes premisszaként el kellene fogadnunk, hogy minden épelméjű épérzékű embertársunk, felismerve önmagában a természeti lényt is, eredendően környezetbarát, zöldpárti, híve a kiegyensúlyozott ökológiának. Lélekben szolidáris mindazokkal az önfeláldozó küzdőkkel, akik már átlépve a Rubicont, egyenlőtlen harcot vívnak a túlerejű politikai, ipari, katonai hatalmakkal, „érdekeltségekkel”. Magamat is a gyámoltalanok közé sorolva, nem tudnám elképzelni, hogy a kísérleti atomrobbantók, az olajszennyezők, az őserdő-irtók pártján állhatnék, mint tétlenségre kárhoztatott városlakó: bűntudatom is van, nemcsak hogy nem járőrözők sugárzó hulladék-lerakodóhelyek közül, de használok kártékony civilizációs termékeket is, fogyasztok javakat, amelyeknek eredete több, mint kétes. Tudatában vagyok a természettől való elrugaszkodottságomnak. Miért pengetem mindezt? Nos, azért, mert valahányszor közelségbe kerülök militáns grünökkel, elismerhetném vétkességemet, kifejezhetném totális igazságuk iránti nagyrabecsülésemet; ők ítéletük alá vonva semmivé őrlik egzisztenciámat. S ez fáj. Mert igazságtalannak tartom, hogy kimondva-kimondatlanul, a sebzett Naturához képest öröklött urbánus mivoltom, szegénységem, a jóravaló értékek iránti kötöttségem nem esik latba.
Néhány napja láttam az RTL-en egy sajátos dokumentumfilmet a páviánokról. Afrikában forgatott a stáb, művük első felében, a műfaj szabályai szerint, óvatosan becserkészték, lencsevégre kapták a majomcsaládokat – természetes létközegükben. Meglepő dolgok a film második felében következtek.
Páviánok nagy csoportja – figyelvén a fotós-szafari-idegenforgalom növekedtét – lejött a fákról, kisomfordált a szavannás bozótból, és az országutak mentén gyakorló kéregetővé vált. Ott tanyáztak. Lesték a közeledő járműveket. Megállították őket. Szabályos majomparádét mutattak be a lelkendező turistáknak. Kunyeráltak. Felkapaszkodtak a rover-ek motorházára. Banánt, édességet koldultak. Az adományokat pillanatok alatt fölfalták. S cseppet sem voltak erőszakosak, amikor az adományozó megelégelte a sztráda-cirkuszt, gázt adott, elhajtott. A páviánok emésztettek, várakoztak, lesték a következő turnust. Újabb váltás. A helyszín: másodosztályú szafari – motel. Bungalók. Ékezőhelyiség. Úszómedence. Árnyas pihenő. Szemétlerakodó-hely. Cselekmény: páviáncsapat behatolása, időnkénti ostroma.
Itt törzsi szabályokról már nehéz lenne beszélni. A kölyök pávián ellopta egy vendég kóláspoharát, kiitta a maradékot. Nagynénje beleivott a medence vizébe. Más családtagok visongva marakodtak. A motel fekete személyzete, mint őrzővédő testület, igyekezett az állatokat elhajtani, a vendégek nyugalmát biztosítani. Kevés sikerrel. A szemétkirakodó helyen olajjal locsolták, égették a kidobott ételmaradékot. Hiába. Ott már elszabadult a pokol. A majmok szinte minden fogyasztható termékmaradványt kikapdostak, az ügyesebbek a tűzből is. Nyerset és főttet. Nyitott konzervet, üveget. Habzsolás közben semmivé vált familiáris tekintélyrendjük, támadékonyak voltak – Swift tollára méltón – bármely két példány között kitört a háborúság.
Felfoghatjuk e látományt, mint önnön torzképünket. Idegenforgalmi szempontból, mint értékcsökkentő tényezőt. Talán még vészesebb következtetések is levonhatók: civilizált ember és vadon élő állat nem élhet egymás szoros szomszédságában, károsodás nélkül. A vadállat kiszolgáltatottabb, így az embernek, ezen eszes lénynek lenne kötelessége kiterjedt, zárt karantén mögé húzódnia. Ez ugyan képtelennek tűnik, de a greenpeace-mozgalom oktatófilmjei mégis hirdetik, követelik, az emberiség helyezze – törvényileg – önmagát vesztegzár alá. Szárazföldön, tengeren, óceánokon, magaslégköri szférákban. Érintkezés kizárólag ott és akkor lenne engedélyezhető, ahol és amikor a történelmileg már felgyülemlett kártételt orvosolják. E normatíváknak tulajdonítanám, hogy, például a híres Serengheti Nemzeti Parkot nem akarják megnyitni a nagyközönség számára, hogy igyekeznek hathatósan küzdeni a Déli Sarkvidék bárminemű hasznosítása ellen, és így tovább.
Hétköznapjaimban a vesztegzár (?) derűs nyugalmú példázatait a Vidéki Anglia című televíziós-sorozat epizódjai jelentették számomra. Ezek nagyon köznapi filmek. Mintha a szigetországban az éghajlat hatása, a tradíciók tisztelete, átélése valóban fenntarthatna szigetnyi nyugodalmas, kiegyensúlyozott létformákat: a termőföld nincs kirabolva, a gazdálkodók bizonyos harmóniában élnek együtt domesztikált állataikkal, egymással, a gazdálkodást övező kismatúrával, növény-, és állatvilágával. E kisfilmek „hősei”, szerencsére nem mélylélektani tanulmány-alakok, de mindig van aurájuk, s rajzolatuk: miszerint, hogyan élik át a munkamegosztásból származó öröklött, vagy vállalt, testreszabott szerepüket. Itt a hagyomány hallgatólagosan működik: profinak kell lenned, akár juhász vagy, akár nagybani hústermelő, vagy állatvásárokon kikiáltó. Nő létedre is elfogadnak egyenrangúnak. Minden szelíd hóbort, kedvtelés nemcsakhogy individuális jog, de növeli a személyiség hírét. Léteznek kisközösségi „fórumok”: pub, templom, vásártér, vadászat, jótékonysági bazár, egylet, ünnep – ezek mind önként elfogadott közösségi szertartáshelyek. Rendeltetésüket a hétköznapi lét szükségletei hozták létre: beleivódva az évszázados szokásrendbe, bizonyos rátartással beleivódva a modernizációba.
Most az idillnek lőttek? Amióta publikussá vált az angliai kergekór-fertőzöttség ténye, és naponta tízezrével égetik hamvadásig a tenyészállatokat, ugyan ki jósolhatná meg, hogy ebből az agrárgazdasági krízisből mennyit s hogyan vészel át a „vidéki Anglia”? Mit tervez a brit költségvetés? Mit diktálnak az euro-piaci agrár-lobbyik? A vesztegzár növekedtével aggódnunk kell, hogy e derék, sörissza, konzervatív falusiak harmonikus kedélyvilágát nem rombolja-e szét a válság, vagy annak nagybani megoldása?
Globális válság ügyében mindenféle hangütés megengedett, de a jövőt tekintve nem mindegyik fog „beütni”. Idevágó filmélményeimre gondolva, éppen az lepett meg, hogy a tudományt angróba gyalázók vad kórusa és reménytelenül zavaros múltbavágyása helyett, éppenhogy a science aggodalmas képviselői rajzolnak hű látképet földünk romlásáról és fenyegetettségéről. Egy rádiócsillagász biztosan nem félisten, mégsem szorul különösebb bizonyításra, hogy az a jelentés, amelyet mért adatokból és modellálásokból összegez, érvényesebb egy helyi észlelő érzeteinél. A fejlődés úgynevezett korlázairól írott jelentések tanulságosak; de talán még tanulságosabb, amikor egy amerikai tudós-team – megfellebbezhetetlen képsorokban – szembesíti önnön élősködő nagy társadalmát felelősségével/felelőtlenségével. A kórkép gyorsan összegezhető: túlnépesedés Brazíliában, kormányzati ígérgetések, őserdők irtása nagy területeken, időszaki farmok létesítése, szarvasmarha tenyésztés, hús-export az Egyesült Államokba, dömping, az irtásos földek reménytelenül gyors eróziója, újrakezdés – eredmény: minden egyes Big-Mac, amelyet a Burger Kingnél megesznek, majdnem egy hektárnyi brazil őstelevény pusztulását okozza. A folyamat mindaddig irreverzíbilis, amíg a globálisan önrabló gazdaságpolitika véget nem vet neki. S népszaporulatot csökkenteni egy hívő, szegény, buja népességű országban szinte reménytelen.
Világfalu. A világ egyneműsítése. Világ falvai skanzenekben különüljetek! Ember: a lét pásztora. Ember: önnön történelmének kárvallottja. Történelmünk végére értünk. Meg kell határozni egy új, távlatos Gaia-modell paramétereit. Igazságok, vágyak, szorongások keveredése. Másfelől: kamerákkal felszerelkezett etnográfus csapatok arról tudósítanak, hogy földrészenként, kultúránként minden másképpen van. Különböző szokásrendek dívnak mindenütt. Egyik helyen a fél-civilizáció mindent letarolt, másutt nemigen mutatják jelét változtatási szándékaiknak. Van, ahol merítenek a kultúrjavakból vagy a saját szájuk íze szerint fölözik le alkalmi hasznukat. Kártékonyan is: néhány hete láttam felvételeket gyökértelenedett ausztráliai őslakosokról: bánatukban módfelett sokat zabálnak. Jean Rouch s számtalan követője, Afrikában forgatva, elégszer láttatta, hogy a falusiak imádnak koszlott európai göncökben páváskodni (nem rendeltetésszerűen), étkezési szokásaik azonban változatlanok. Louis Malle démonikus filmjében, a Gandhi asszony által kitiltott Calcuttában hosszú képsorok írták le a kívülálló számára, hogy a helybeliek rigorózusan követvén tisztálkodási rítusaikat: nem vesznek tudomást a víz eredetéről (magától értetődően a szabadba árasztott ipari szennyvízről). A jó és tiszteletreméltó Cousteau kapitány a Csendes-óceán szigetvilága közt hajózgatva, szinte mindenütt tapasztalt vészes elfajulásra valló tüneteket, de elkötelezett európaiként nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy a haitiak, a polinézek rá se rántanak a katasztrófa-jóslatokra. Többségük ugyanis még mindig kontinuus jelenben él. Vagyishogy él.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/08 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=331 |
