Ágfalvi Attila
Incze Ágnes első filmje a dokumentarista játékfilm hagyományát menti át a vadkapitalizmus korába.
Aki látta Incze Ágnes első játékfilmjének remekbe szabott közvetlen előzményét, a Robot című rövid dokumentumfilmet, aligha felejtette el egyhamar: tárgyilagos, feszes, absztrakt konstruktivistákat idéző igényességgel fotografált és tanítanivalóan megvágott huszonhat perce vigasztalan képet festett a gyárakban gályázó munkásnők kívülről tökéletesen kilátástalannak tűnő mindennapjairól. Ezek az asszonyok tűnnek fel az I love Budapest kockáin is, de ezúttal csupán a cselekmény ellenpontjaiként; alig is látszódnak többnek, mint egzotikumnak, egy lassan elfelejtődő világ idejétmúlt gondolkodásmódú, utolsó tanúinak. Közéjük keveredik Anikó, a tapasztalatlan, de érzelmekben gazdag vidéki lány, aki gyerekkori barátnője első hívó szavára költözik fel Budapestre, a tutiba, ahol aztán csalódások érik, majd egy részben félresikerült pénzbehajtási akció után, csodás körülmények között, autón repül el Mikivel, a hozzá hasonlóan egyszerű lelkivilágú biztonsági őrrel. Nem azért foglalom össze ilyen Így írtok ti-szerűen a film tartalmát, mert gúnyolódni akarok a valóban pár szóban összefoglalható „történeten”, hanem jelezni akarom, hogy ez a történet nyilván csak ürügy: nem ritka megoldás ez, és éppen ezért nem is éppen a legkönnyebb az önmagát és főleg a filmezést komolyan vevő filmes számára, hiszen – már csak az alapvetően konvencionális nézői szokások miatt is – valamit kell a sztori helyébe állítani. Rokonszenves módon ezen a kitüntetett helyen ezúttal nem az alkotó egója áll –, de hogy mit is kapunk cserébe egy ezerszer látott, ezerféleképpen feldolgozott történetvázlat banális voltáért, azt már nem is olyan könnyű összefoglalni. Leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy egy élettel teli, lezserül előadott, színes komédiát, ami minden pillanatában tragikusan szomorú dolgokról szól, és mellesleg az újabb magyar filmeknek abba az örömteli vonalába illeszkedik, melyek arra irányítják a figyelmet, hogy a lényeges dolgok velünk történnek, nap mint nap, nem pedig este hét után, a televízióban. Tudjuk, a filmművészet azon népszerű felosztása, mely szerint a Lumièrek követői lettek a dokumentaristák, míg Méliès utódai a játékfilmrendezők, már kezdettől fogva nem állja meg a helyét, hiszen az előbbiek is fotóztak kitalált jeleneteket, míg az utóbbi filmjei ma már dokumentumértékük miatt sem csekély jelentőséggel bírnak. A „hibrid” filmnek, a játékfilmes keretbe foglalt dokumentumfilmnek vagy a „valóságot” imitáló játékfilmnek egyébként jelentős hagyománya van a magyar filmtörténetben. Ennek ellenére a mindkét műfajban jelentőst alkotó rendezők (Sára Sándor, Fekete Ibolya vagy Salamon András) életműve élesen két részre osztható, elismerést csak a „tiszta” műfajú filmjeikért kaphatnak, míg egyes (szolidan) formabontó kísérletek, mint például Salamon András Jonuc-filmje, visszhangtalanok maradnak. Incze Ágnes I love Budapestje, azon túlmenően, hogy ő maga is a fenti listát látszik gyarapítani, azért is érdekes ebben az összefüggésben, mert bár nyilvánvalóan játékfilm, erényei igen nagy részben valódi dokumentarista érdemeinek köszönhetőek. Sőt: utóbbiak nélkül játékfilmként meg sem állná a helyét – ez persze lehetne elmarasztalás is; viszont a tény, hogy a fenti mondat rossz érzés nélkül mondható, azt jelzi, hogy sikerült élvezetes eleggyé gyúrnia a kibékíthetetlen ellentétpárként láttatott kétféle minőséget. Színes komédia a Nagy Életről – milyen megtévesztően, már-már lekezelően hangzik ez a mondat, pedig minden szavát komolyan gondolom: ragyogó, meleg színekben úszó külső felvételek váltakoznak a hideg neonfényű, fél-alvilági éjszakai élet tarka belsőivel, a film tónusa pedig éppen olyan derűs, mint a főszereplő lány alaptermészete. Incze Ágnes azt a fogást alkalmazza, hogy a végső soron eléggé szomorkás mondandóhoz nem komor figurák látványát társítja, a szereplők szenvedését ezzel a nézőre is kiterjesztve, hanem fiatal, szép és szépen fényképezett emberekét: ellenpontoz, nem hangsúlyoz, könnyed, nem pedig komolykodó. De a moralizáló hagyományra nincs is szüksége; túl jól ismeri teremtményeit, életük minden apróságát ahhoz, hogy fogalmakkal kelljen dobálóznia. Az üzenet megszerkesztése helyett láthatólag abban leli örömét, hogy berendezze a film világát, meghangszerelje a hangzását. Ez utóbbi pedig külön is kiemelendő: az I love Budapesttel kapcsolatban nem dicsérhető eléggé a jó szöveg (s ez nem tévesztendő össze a jó dumával). A magyar film hagyományainak, vagy inkább kiváló operatőreink minőségének köszönhetően nem egy példát találunk a jó szemű rendezőre, ritka viszont, hogy valakinek ilyen jó füle legyen: számtalan telitalálatot lehetne idézni Miki komikusan rossz ütemű helózásaitól a „megeszek egy öttől hét tojásig rántottát”-szerű újmagyar mondatokig; még az sem zavaró, amikor kihallatszik, hogy ezeket a mondatokat alighanem szó szerint másolták át magnószalagokról a forgatókönyvbe, mert sikerült úgy összeszerkeszteni őket, hogy a megkérdőjelezhetetlenül hiteles dokumentumokból alapvetően játékfilmes minőség jöjjön létre. És ez nem csak az író-rendező érdeme: a fiatal színészek megbirkóznak azzal a helyzettel, hogy nálunk a legfeljebb a múlt századi Nemzeti Színházban érvényes beszédmód elsajátítására kötelezik a színésztanoncokat; ha már kiejtésük nem éppen páhokszoboszlói vagy belső-terézvárosi, akkor beszédük dallamával, ritmusával, vagy éppen ritmustalanságával kénytelenek közvetíteni a szövegekhez tartozó hangulatot, és ezt időnként nagyon jól (és nagyon mulatságosan) csinálják. A játékfilmen szükséges képi stilizálás munkáját jórészt Pohárnok Gergely végezte el, akinek ragyogó színeit már fentebb méltattam; feltétlenül meg kell említeni még, hogy képei egyszerre tudnak érdekesek, korszerűen komponáltak, ugyanakkor kifejezők lenni. Paradox módon a nagyszerű képek és a remek mondatok viszont a film ellen is dolgoznak, kihangsúlyozzák annak számomra legfőbb hiányosságát. Miközben a rácsodálkozás és a jó értelemben vett szórakoztatás nemes élményével szolgálnak, nem állnak össze egy nagyobb egésszé, olyan folyamattá, ami a nyelvi szegényességet, a tárgyi környezet leverő felszínességét, ürességét eredményező gondolkodásmódnak, életformának mindennapi tapasztalatainkon túlmutató tartalmát tudná megjeleníteni. Nem az ilyen minőségre való tudatos törekvést hiányolom, hiszen nagyot akarásból a magyar filmeken hagyományosan túltermelés van, csak azt gondolom, hogy a film anyagának természetéből fakadó kiüresedésével együtt maga a film is hajlamos kiüresedni: a „keveset markol, de sokat fog” bravúrját most még nem sikerült végrehajtani. Legfájóbban talán a film befejezésekor válik ez nyilvánvalóvá, amivel nem is az a baj, hogy a fokozódó helyzetet nem annyira Miki és Anikó nem tudja megoldani, hanem az író-rendező; a gond az, hogy a lassan elkomoruló történet azelőtt ér véget, hogy igazán elkezdődött volna. A Robot vége felé a zakatoló gépek elhallgattak egy kis időre, a munkásnők kiegyenesítették derekukat, néhányan közülük pedig az ablakhoz sétáltak, hosszan, elrévedve néztek kifelé; igen, álmodoztak. Az I love Budapest legalapvetőbb dilemmája, szereplőinek létkérdése szintén a címben idézett szörnyű közhelyre egyszerűsíthető le: az ábrándozás az élet megrontója, kisanyám, mondja a férfias küllemű és jellemű kolléganő a remegő kezű-lábú Anikónak, és jókorát húz a szénporos pillepalackból a kurta ebédszünetben. Anikó minden csalódása ezen közhely igazságából ered; másfelől azonban – noha igaz, hogy az ő közhelyei („minden emberben benn lakik egy angyal”) sem jobbak a többiekénél – viszont számára ez a fenti aranyigazság nem igazság. És ez persze nem más, mint egy újabb közhely. Aki pontosan, szépen, élvezetesen kidolgozva, közhelyek nélkül akarja látni a fenti gondolatmenetet, annak nem kell mást tennie, mint beülni a moziba, és megnézni Incze Ágnes filmjét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3308 |
