Kelecsényi László
Elemző esszé és életút-interjú egy kötetben Koltai Lajosról.
A filmoperatőrök munkájáról mindig csak kevés, s akkor is csupán rutinszerű mondatok szólnak a kritikákban; az elemző tanulmány vagy könyv pedig ritka, mint a fehér holló. Ezért is örömteli esemény ennek a gondos alapossággal szerkesztett kötetnek a megjelenése. Két szerzője közül Csala Károly már korábban is közölt figyelemre méltó tanulmányokat a magyar operatőri iskola jelesebb tagjairól. Fazekas Eszter hosszú életút-interjúja Koltai Lajossal kiváló kiegészítője, illetve előkészítője a filmtörténeti mélyfúrásokat elvégző Csala esszéjének. A két szöveg plasztikusan állítja elénk a nemzetközileg is sikeres (Oscar-díjra jelölt) filmoperatőr eddig megtett művészi útját.
A sikeres pálya egyetlen perce sem telhetett langyos nyugalomban. Maga Koltai mindent elkövetett annak érdekében, hogy a stábon belül ne legyen könnyű dolga. Önmaga számára helyezte magasra a lécet: újító kedvével sohasem csak alkalmazkodott a forgatókönyv utasításaihoz vagy a rendező kívánságaihoz, mindig eredeti megoldásokon törte a fejét, s talált ki valami fotografikus merészséget. Volt eset, hogy egy később korszak-meghatározóvá és kultikussá váló film első musztereinek megtekintése után írásba adta a stúdióvezető, hogy az operatőr munkája úgymond műszakilag pocsék. Amit ugyanis a kézikamerával rögzített dokumentarista játékfilmek és ugyancsak rögtönzésre épülő, de már pszeudo-dokumentarista alkotások rendezőinek a szolgálata közben Koltai kitalált, majd a tisztán fikciós művekben művészi újításként sikerrel alkalmazott, a „mézbarna félhomállyal” a szereplők köré melegítő aurát vonó vagy ridegen kékesszürke fényekkel ellenpontozó képsorok, rossz technikájú vetítőkben és a tévé képernyőjén szinte láthatatlan maszattá váltak. Kamera által – homályosan?! Ekként vetődött föl Koltai önállósodásának nem is technikai, sokkal inkább esztétikai dilemmája. A filmtörténet nagy operatőrei Karl Freundtól Gregg Tolandon át Raoul Coutard-ig és Jaroslav Kuceráig bezárólag valamennyien tudták azt az alapigazságot, hogy a színek hazudnak, az emberi szem nem úgy lát, mint a technikai fejlődés során előállított hiperérzékeny nyersanyag. Csala Károly elemzésének egyik fő érdeme, hogy ezt a technikai-esztétikai paradigmaváltást szépen kimutatja Koltai Lajos pályamódosulásában. A Déryné, hol van? fényképezése (ahol először alkalmazta egyedi világítási megoldásait) után az Angi Vera hozta meg számára a nemzetközi ismertséget, e filmje nyomán indult el azon a pályán, amely a világ négy-öt legmagasabban jegyzett képíró mestere közé emelte.
A karriert nem adták ingyen, tudhatjuk meg a Fazekas Eszter készítette mélyinterjúhoz hasonlatos beszélgetésből. Koltai kemény leckéket kapott abból, hogy Amerika, azaz Hollywood nem Magyarország, de még csak nem is Nyugat-Európa. Vitáin és ütközésein lemérhette, hogy az államszocialista álproducerek nyelték-e jobban a művészi igazság keserű piruláját vagy a hepiendre éhes közönség pénztárcájára figyelő álom-menedzserek az óceán túloldalán. Ebben a kérdésben alighanem egyetemi tanári tudást szerzett.
Bizony, meg kellett tanulnia, hogy egy színész a filmszalagon csak jól nézhet ki, s nem lehet Meg Ryanról olyan felvételeket készíteni, mint Bánsági Ildikóról vagy Kakassy Ágnesről. Két part között veszedelmesen ingó-bingó járműben kell egyensúlyoznia, hogy legalább valamiféle „európai verziót” jeleníthessen meg a vásznon, hogy odaáti munkájára se mondhassák, bárki fényképezhette volna. Jellemzően friss példája az amerikai elvárásoknak, hogy Koltainak nem azt a filmjét (Az óceánjáró zongorista legendája) jelölték Oscarra, ahol rettentően nehéz körülmények között, technikai bravúrokat kieszelve valósította meg Tornatore elképzeléseit, hanem a rendező következő, az előzőhöz képest bágyadtabb, rutinra épülő dolgozatát, a Malénát.
Példaszerű pillanat az Óceánjáró-film forgatásának tengeri kalandja. Az Ogyesszából nyílt vizekre vontatott hajón, a viharos időben minden feltétel Koltai munkájának ellehetetlenítését okozhatta volna. Őt azonban nem olyan fából faragták: ahol a rutin már nem segíthet, még győzhet a mindig újító kedvű becsvágy.
Osiris Kiadó, 2001
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3307 |
