Beregi Tamás
A kamera őstrükkje, hogy törpét és óriást varázsolhat belőlünk. A bűbájos Méliès rögvest az első filozófusa lett a filmnek: nála minden viszonylagos.
Ha Darwin A fajok eredete című művének létezne egy olyan alternatív változata, amely a biológiai evolúció helyett a mitikus fejlődéstörténetben hinne, didaktikus okfejtéseit pedig nem kövületekre és csontokra, hanem isteni ivadékok leszármazási rendjére alapozná, akkor a sárkányok, hidrák, kentaurok népes családfáját elemző írások valószínűleg az óriásokat és a törpéket jelölnék meg legközelebbi rokonainknak. A mitologikus antropológia nem létező tudománya őket tekintené az emberi faj evolúció előtti prototípusainak: olyan lényeknek, akik félúton állnak az istenek és az emberek között; olyan hibrideknek, akiket származásuk és életmódjuk a mágia kreatúráival, antropomorf formájuk viszont az emberi fajjal rokonít.
Az óriás és a törpe ellentmondásos viszonyban állnak nem csak egymással, hanem velünk, emberekkel is: egyszerre többek nálunk és kevesebbek; egyszerre múlják alul és haladják meg fajunkat. A tér és az idő különös bizonytalansága lengi körül őket. Ősanyaguk tágulni és szűkülni képes nucleus, amely a tudatalatti táptalajában várakozik, hogy aztán a freudista és jungiánus pszichológia meg a művészetek termékenyítő esőzéseinek hatására égig érő fává nyúljon, vagy pedig apró embertermést megnyitó pöttömnyi virágba szökkenjen.
A mítoszban és a mesében a létezés természetes velejárója volt a végletes méretkülönbség: az emberek legfeljebb csak meglepődtek a pindurkán és a gigászin, sokkot azonban sosem kaptak tőlük. A titánok, küklopszok, törpék, manók kisebb-nagyobb háborúskodásokat leszámítva jól megfértek a világ meghódítására induló hősökkel, Hüvelyk Matyi, Hüvelyk Panna és Babszem Jankó pedig egy lakásban élt, egy asztalnál evett a hétköznapok emberével. A hajdan volt korokban a létezés polaritásához nem csak a jó és a rossz, hanem a kicsi és a nagy végletes ellentéte is hozzátartozott: a mindennapi ember naivan viszonyult a méret fogalmához. A méretarány, miként a szellemeket aránytalanul felnagyító törzsi, vagy a szenteket túlméretező középkori művészet is bizonyítja, testi és mentális erő, fizikai és spirituális jelentőség kifejezője volt a mágikus és a racionális lét határmezsgyéjén élő ember számára. A felvilágosodás embere azonban elvesztette a drasztikus méretkülönbségekbe vetett hitét: Gullivernek a világ végére kell utaznia, ráadásul hajótöréseket kell szenvednie ahhoz, hogy találkozzék a liliputiakkal és az óriásokkal, ám a ráció nevében fellépő hajós még így is kénytelen hosszas antropológia, jogi, szociológiai, közgazdasági elemzésekkel demisztifikálni az idegeneket, és elfogadtatni önmagát szkeptikus kortársai előtt.
Hüvelyk és mérföld
A méretkülönbségekre építő filmekben mindkét (vagyis a méreteket mitologikusan értelmező valamint tudományosan definiáló) tradíció tetten érhető. Azokban a mesefilmekben, amelyek távoli univerzumokban vagy korokban játszódnak (Csillagok háborúja, Végtelen történet, Willow, Hófehérke, Hüvelyk Matyi) a világ hétköznapi lakói a gigászok és a manók; ezzel szemben azokban a mesékben, amelyek az evilágba helyezik történetüket, a végletesen kicsi vagy nagy mindig eltűnőben lévő, régi világok hozadékaként jelenik meg: ez az ősi mikrokozmosz lehet például lebontás szélén álló düledező ház (Csenő manók, Egértanya), vagy éppen ködbe burkolódzó távoli sziget az óceán közepén (King Kong). A mese pindurka főhőse, Hüvelyk Matyi a tündérekkel teli erdő mélyéről érkezik a szülői házba, Hüvelyk Panna pedig afféle miniatűr Vénuszként virágszirmok színes habjaiból születik. A tudományos magyarázat igényével fellépő sci-fikben azonban technikai beavatkozás szükséges a méretkülönbségek elfogadtatásához: az 1940-es Dr. Cyclops őrült professzora rádium segítségével zsugorítja össze társait, a Drágám, a kölykök összementek főhősei véletlen tudományos baleset következtében ismerik meg a nano-lét nehézségeit, a Tron, avagy a számítógép lázadása zseniális programozója számítógéphez csatolt zsugorító berendezés következtében kerül a byte-ok virtuális világába, a Godzilla és a Jurassic Park tomboló óriásait a genetika és a sugárzás termeli ki magából.
A törpe mértékegysége a hüvelyk, az óriásé a mérföld: ez a kettő azonban csak akkor nyer értelmet, ha vonatkoztatási alapjuk az egy méter hetvennyolc centiméter, vagyis az ember. Ilyen tekintetben a törpe és az óriás, akár antropomorf formájú, akár nem, mindig az emberi „prima materia” pozitív, illetve negatív előjelű vertikális kiterjedését jelenti. A kicsi és a nagy létezésének legnagyobb feszültségét éppen az emberi „töltelékanyag” méretarány következtében módosuló eloszlása, valamint az ezt észlelő tudat relatív változása jelenti.
A törpe a mikrokozmikus lét rabja: a dolgokat közelről látja, közvetlen kapcsolatba kerül velük. Az óriás ezzel szemben a panoráma-lét megszállottja: felülről szemléli a világot, tekintete elkerüli az apró részleteket. A törpe világa a moha és páfrány, a bogár és a hernyó, az egérlyuk és a por országa; az óriásé a hegycsúcsok és a fellegek, a madarak és a szél birodalma. A világot egyikőjük sem tudja a maga teljes érzéki valóságában megélni: az egyik túl közelről, a másik túl távolról szemléli az eseményeket; az egyik mindig túl keveset, a másik mindig túl sokat kap egyszerre. A törpe a levélerezettől, az óriás az erdőtől nem látja fát. Mindketten mitologikus érzéki csalódás rabjai, de míg a törpe szeme elé nagyítót, addig az óriás elé fordított távcsövet dug a természet. A törpére a világ centripetális, az óriásra centrifugális erőként hat. Létük egyik alapvető konfliktusa abból ered, hogy a világgal soha sem tudnak eléggé intim kapcsolatba kerülni, mert az vagy túl sok, vagy túl kevés nekik.
Mindketten a föld matériájából származnak, de a törpe belülről, az óriás kívülről kerül kapcsolatba a nemző ősanyaggal. A törpe, ez a mitologikus homunculus, mágikus koraszülött, mintha maga is tudná, hogy a kelleténél korábban jött a világra, megszállottan igyekszik visszajutni az őt nemző védő, ölelő anyaölbe. A germán mondákban, akárcsak a Hófehérkében, vagy A Gyűrűk urában, a törpék mindig a föld méhében dolgoznak, eszelős tempóban fejtik a bányák mélyéről a kincseket. A Grimm-mesék Hüvelyk Matyiját állandóan lenyelik az állatok, a George Pal-féle filmváltozatban pedig arra használják a tolvajok a kis emberkét, hogy egy szűk résen át hatoljon a vártorony mélyébe vájt kincstárba, és lopja el onnan az ékszereket. A Csenő manók és a Hüvelyk Matyi titkos kalandjai apró főhősei föld alatti csatornákban, csövekben, alagutakban és falban kanyargó titkos szellőzőnyílásokban közlekednek, a Tron főszereplői kábelekben, a Titkos utazás tudósai artériákban és nyirokerekben száguldoznak, a Drágám, most mi mentünk össze pórul járt hősei magzatburokként védő buborékokban lebegnek az íróasztal fölött. A törpével szemben az óriás képtelen arra, hogy belülről élje meg a teret, ő legfeljebb a felhőkarcolókra tud felkapaszkodni, de tehetetlen feszültségét rendszerint a mérföldek habzsolásával, a távolság legyőzésével vezeti le.
Mértékveszély
A törpére apró mérete miatt ezernyi veszély leselkedik, és „a kicsi hősök nagy kalandjait” elbeszélő filmek mindig eljátszanak az aránymódosulás horrorisztikus következményeivel. A Dr. Cyclops miniatürizált tudósaira gyilkos tarantula pókok leselkednek, az esőcseppek özönvízként zúdulnak a nyakukba, minduntalan az eltaposás veszélye fenyegeti őket. Az 1957-es Hihetetlenül zsugorodó ember főszereplőjét kis híján saját macskája falja fel; a Drágám, a kölykök összementek gyermekeit óriássá változott rovarok akarják felzabálni; Gulliver fogpiszkálóval kénytelen megvívni a rátámadó darazsakkal, a Z., a hangya potrohos világjárója majdnem belefullad egy csepp vízbe, később egy cipőtalpra ragadt rágógumiban kényszerül „mérföldeket” utazni. Az Egértanya békésen szundikáló egerét majdnem kilyukasztják a falba vert szögek, a Csenő manók üdítőautomatában rekedt emberkéit viszont hajszálhíja, hogy nem ütik agyon a fejükre zubogó jégkockák.
A törpére leselkedő hatalmasságokkal szemben az óriást saját mérete sodorja végveszélybe. Ha a törpének az a baja, hogy sosem veszik észre, az óriásnak az, hogy mindig észreveszik. A törpe folyton rejtőzködik, akár akar, akár nem, az óriás viszont képtelen elbújni: King Kongnak és Godzillának még az égig nyúló felhőkarcolók sem nyújtanak menedéket.
A méret és a mennyiség fordított arányban állnak egymással. A törpéből mindig sok van, az óriásból mindig kevés: a magányos törpénél és a számtalan óriásnál nincs is talán abszurdabb dolog a mesében. A törpék létezési formája mindig fragmentális, mert a kis testben nem fér el egy teljes, kifejlett személyiség. A Hófehérke hét törpéje, akik az eredeti Grimm mesében még névtelenek, és csak Walt Disney rajzfilmben kaptak neveket, például a negatív férfi önálló létre kelt kis jellem-forgácsai: a félénkség (Szende), a lustaság (Szundi), a zsémbesség (Morgó), a butaság (Kuka), a túlérzékenység (Hapci), az infantilizmus (Vidor), az oktondiság (Tudor) olyan idegesítő jellemvonások, amelyek külön-külön talán tolerálhatóak, de amelyekből együttesen kitevődik minden nő rémálma, az életképtelen, elviselhetetlen antiférfi. A Nepp József készítette Hófehérben másképpen jelenik ez a fajta mesebeli fragmentálódás: a törpék itt a hét napjainak (Hétfő, Kedd, Szerda...) neveit viselik, vagyis az idő olyan szétbontott építőkockái, amelyek csak lineáris egymásutániságukban alkothatnak egységet (vagyis amikor egymás mögött vonulnak az erdőben). Különös példája ennek a szétforgácsolódásnak a Sam Raimi-féle Holtak serege egyik jelenete, ahol a gonosz által megszállt főhős tükörképe szilánkokra törik, és ezekből a töredékekből kelnek aztán életre egyenként a pöttömnyi, sátáni tükörkép-emberkék: a mitologikus skizofrénia egy olyan sajátos esetével állunk tehát itt szemben, ahol a főszereplő pozitív énje számtalan diabolikus énre szakad szét.
Míg a törpe a jungi értelembe vett anima-szilánkokra hasadt, önálló, de egymagában mégis életképtelen darabkája, addig az óriás kitágult emberzsák, üreges embertömlő, amelyben az anima szánalmasan lötyög, himbálódzik. A törpének túl kicsi a teste, amit belülről feszít a túl sok töltelékanyag, az óriás túl nagy teste viszont üresen kong. A törpe skizofrén hasadással, az óriás végtelen tágulással jön létre.
A kicsi jellegzetessége a túlzott aktivitás, a nagyé a végtelen lomhaság. A partra vetett Gullivert ezernyi liliputi zsongja körül: rohangálnak, kiabálnak, felmásznak rá, köteleket feszítenek a testére, dárdáikkal döfködik, nyilakkal lövöldözik, darukkal emelik a magasba, lovakkal vontatják el, miközben ő tehetetlen bábként, mozdulatlanul fekszik közöttük. A Willow manóinak be nem áll a szájuk, és túlzott kíváncsiságukkal állandóan bajba sodorják a főszereplőket; a Gremlins szörnyecskéi és a Herzog-féle A törpék is kicsiben kezdték liliputi torzszülöttjei eszelős orgiát rendeznek, és a teljes káosz szélére sodorják szűkebb környezetüket, George Pal Hüvelyk Matyija Fred Astaire-t megszégyenítő sztepptáncokat jár kedvenc játékszerei között. A kicsi agresszív, gyors, hangos; a nagy mulya, lassú, és csendes: csak néha gerjed haragra, akkor viszont a természeti őserők energiáival tombolja ki magát.
Libidó és libidóka
A kicsi szexuálisan túlfűtött: ezzel igyekszik kompenzálni alulfejlettségét és péniszének pöttömnyi voltát; az óriás ezzel szemben aszexuális, és már-már impotens látszatot kelt. A törpe megrekedt a mitologikus egyedfejlődés prepubertás állapotában, az infantilis kíváncsiság túlhajszolt libidóval párosul. Swift Gulliverje kéjvágyó figuráknak mutatja be a liliputiakat, akik dugig töltik az árvaházakat zabigyerekekkel – Judy Garlandot, legalábbis saját bevallása szerint az Óz forgatása közben nem egyszer meg akarták erőszakolni a mesebirodalom pöttömnyi lakóit játszó színészek –; az alvó Hófehérkét körülálló törpék infantilis kéjvággyal suttogják egymás fülébe: „Ez egy lány!”; a meséből készült számtalan pornófilm változatban pedig a torzszülöttek újból és újból „nekiesnek” az óriásasszonynak anélkül, hogy ki tudnák elégíteni őt, vagy ők maguk megnyugvásra találnának.
A törpe és az óriás szexualitáshoz való viszonyában hasonlítsuk össze Hófehérkét és King Kongot. Hófehérke a fejlett nő, aki hét alulfejlett férfivel találkozik, King Kong a túlfejlett óriásférfi, aki egyetlen fejlett nővel. Mind a kettő használhatatlan matériát kap, Hófehérke azonban ösztönös női tulajdonságainak köszönhetően sokkal ügyesebben tud bánni ezzel, mint hímnemű majom sorstársa. A fehér bőrű árva lány egyszerre válik anyává és feleséggé: behatol a férfiak intimszférájába, rendbe szedi, gatyába rázza, domesztikálja a kis fragmentum-emberkéket, s ezzel, egyfajta desztilláló edényként, az alma elfogyasztásának aktusán keresztül előállítja belőlük az ideális férfit, azaz a királyfit, aki felváltja elődeit. King Kong ezzel szemben képtelen megfelelni funkciójának, és tehetetlenül őrlődik az apa és a szerető szerepe között. Mindkettő akar egyszerre lenni, de egyikre sem képes. Atyai szeretetében tenyerén hordozza a nőt, szerelmi mámorában pedig hol búskomorságba esik, hol pedig tomboló fenevaddá válik: ez a melankóliával vegyes ostoba düh végül elpusztítja őt.
A mesebeli kis emberke gyakran szűznemzéssel jön világra: Hüvelyk Matyi és Hüvelyk Panna például virágszirmok, illetve termések mélyéből bújik elő. Az óriás teste ezzel szemben nem a természet miniatűr elemeinek egyesülésével jött létre, hanem épp ellenkezőleg, ő osztja szét sajátmagát a természet erői között: az eszkimó mitológia szerint Sedna istennőjének levágott ujjaiból keletkeznek a bálnák és a halak, Gargantua vizeletéből folyók születnek, Fleischer Gulliverjének ruházata pedig a liliputi technikát termékenyíti meg: gombjaiból kerekeket készítenek, pipája kandallóként funkcionál. Az állandó paranoiával küszködő törpe bizonyítási lázban ég, és szüntelenül növelni akarja azt a teret, amelyet betölt a világban: ezért folyton gyűjt, felhalmoz. Az óriás ezzel szemben önnön gigantomániájától szenved, ezért beteges redukciós vágy üldözi: folytonosan feloszt, mindent szétbont maga körül. Míg a törpe a szintézis megszállottja, az óriás az analízis rabja: a kötelekkel és gombostűkkel kifeszített Gullivert számtalan filmváltozatban anatómia precizitással akarják felboncolni Brobdignag birodalom gigászi orvosai.
Az óriás voyeur, aki az emberi világ passzív, kirekesztett szemlélője; a törpe ellenben – már amennyiben egyáltalán észreveszik – játékszerré, aprócska fétissé válik: Gullivert a keblükön tornáztatják az óriásnők, és babaházban tartják; Stuart Little számára finomabbnál finomabb ruhákat varratnak mostohaszülei; Hüvelyk Pannát hol táncos-, hol énekesnői, hol pedig esküvői ruhákba kényszerítik; Hüvelyk Matyi gondosan mosott és vasalt ingjeit szülei szeretettel simogatják, becézgetik a gyermek távollétében.
Az óriás és a törpe lelki alkata is végletesen különbözik: a törpe kolerikus jellem, aki a világot csak felfokozott érzékein keresztül tudja befogadni; az óriás melankolikus és szangvinikus alkat, aki a dolgokat érzékek fölöttiségükben észleli. A törpe lelke a gyökerek nedveiből táplálkozik, azt szívja magába, ám az óriásé megreked valahol a sziklák és a fellegek között, mint a Küklopszoké, akiket Uránosz és Gaia nemzett, vagy Atlaszé, aki élő cölöpként ékelődött a talaj és az égbolt közé.
A kicsi és a nagy, hiába ellentétei egymásnak mindenben, egy valamiben rokonok: ők a mítoszok és a mesék legotthontalanabb lényei. Tragédiájuk a sehova sem tartozás, az emberek és istenek, a páfrányok között bujkáló rovarok és az égig nyúló sziklák közötti folytonos helykeresés, a mítoszok és a valóság közötti átmeneti létsíkon való vegetálás. A kihalt és veszélyeztetett mitologikus fajok vörös könyvében nem szerepelnek, szánalmas evilági leszármazottaik pedig legfeljebb ketrecek és cirkuszok lakói, vagy esetleg a Guinness rekordok lapjairól néznek vissza ránk, hátuk mögött colstokkal, az egyetlen mérőműszerrel, amely mentén definiálható földi létük.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 36-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3304 |
