Spiró György
A riporter megkérdezte: nem fél-e, hogy az adás után lemészárolják? A csuklyás alak válasza: mitől félne, ő csak az amerikai álszentséget nem bírja már idegekkel.
Egy havas február végi éjjelen megbabonázva néztem a Public Broadcasting Service műsorát. Egy csuklyába burkolt alak ült a műsorvezetővel – és velünk, nézőkkel – szemben és rendkívül színes, árnyalatokban gazdag amerikai szlengben, felismerhetően olasz kiejtéssel, szellemesen és szinte hadarva válaszolgatott a riporter kérdéseire, vajon mikor és hogyan is kezdte, hányszor dolgozott egyedül, hányszor társakkal, és amióta főnök, hány műveletre adott személyesen megbízást. Véletlenül, már adás közben akadtam erre a csuklyás alakra a csatornaváltót csavargatva, és eleinte nem is értettem, miről beszélnek, csak a csuklya látványa ragadott meg. Aztán amikor megértettem, miről beszélnek, nem hittem a fülemnek, és azért néztem tovább. De végülis meg kellett békül nöm a ténnyel, hogy a csuklyába burkolt alak hivatásos bérgyilkos, és a műsor élőben megy. A hivatásos bérgyilkos nem konkrét ügyekről számolt be, inkább azt igyekezett bizonygatni, eléggé meggyőzően, hogy az emberölésnek valódi piaca van Amerikában, és ahol igény van, megrendelés van, ott szállítók i¶ akadnak, mint minden becsületes iparágban. Ő maga hol kisebb, hol nagyobb összegért gyilkolt, és a maga részéről az ölést szakmának tekinti, mint bármely más szakmát. És ha ő nem gyilkol, más úgyis megteszi. Meggyőződését hangoztatta, hogy nagy vagyont sorozatos gyilkosságok elkövetése nélkül felhalmozni nem lehet. Mondotta ezeket voltaképpen cinizmus nélkül, érezhető büszkeséggel, szeretett szakmája iránti érthető elfogultsággal. S amikor a riporter megkérdezte, ugyan miért vállalta ezt az élő adást, sőt miért ő maga, a szakmájában elismert bérgyilkos jelentkezett a tévé-társaságnál, hogy e dolgokról nyilatkozni akar, a csuklyás alak közölte: azért vállalta, sőt kérte ezt az interjút, mert felháborítja a társadalom álszentsége; az Egyesült Államok teljes évi költségvetésének körülbelül 40 százalékát a maffia termelése adja, a maffia nélkül New Yorkban nem létezne például szemétszállítás, nem létezne a Broadway, nem létezne sok kulcsfontosságú iparág, és szerinte legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsön valaki a pohárba. A riporter legalább annyira el volt képedve, mint én. Adás közben időnként gyanakodtam, hátha megrendezett, valaki által megírt és remek színészek által előadott tévé-drámát látok, de be kellett látnom, hogy nem: az a csuklyás alak igazi bérgyilkos, aki jópár éve már nem maga gyilkol, hanem fölveszi a megrendelést és szerződteti a hóhérokat, és ez után az adás után kint a páncélozott kocsiban a testőrei várják. A riporter meg is kérdezte, nem fél-e, hogy az adás után esetleg lemészárolják; dehogy fél, volt a csuklyás alak válasza, mitől félne, a megrendelőinek a nevét nem adta ki, és amiről beszél, azt voltaképpen úgyis tudja mindenki. Ő csak az amerikai álszentséget nem bírja már idegekkel. Sok mulatságos adalékkal szolgált a csuklyás azon az éjjelen, egyet elmondok. Amikor a pályát kezdte, az egyik nagy maffia-főnök mellé volt beosztva testőrnek. A főnök új irodát terveztetett, és a fogadószoba mellé egy fürdőszobát. A fürdőszoba ajtaja az íróasztalba épített gomb megnyomására fel tudott pattanni. A fürdőszobában ugyanis éhes tigrist tároltak arra az esetre, ha a főnök vendégei fegyvert találnának emelni a főnökre. A tigris beront és ráveti magát a merénylőkre, gyorsabban, mintsem a főnök vagy a testőrei maguk fegyvert tudnának rántani. Na és használták a tigrist? – kérdezte a műsorvezető hitetlenkedve. – Nem volt rá szükség – felelte a csuklyás –, mindenki tudta, hogy a fürdőszobában ott van a tigris. – Na és ott volt? – kérdezte a műsorvezető. – Ott volt – felelte a nagyérdemű bérgyilkos. Ilyen sztorit nem lehet kitalálni. Ez megtörtént. A műsor után eltűnődtem, mit szólna szegény Brecht, ha ezt hallotta volna. Az összes, kapitalizmust és imperializmust leleplező darabja halavány ahhoz képest, amit ez a hivatásos bérgyilkos két óra alatt elmesélt a rendszerről. Reggel bementem az egyetemre és kérdezgettem a doktorandusokat, nem látták-e véletlenül a műsort. Nem látták. Röviden elmeséltem nekik. Hümmögtek. Hát, igen, biztos van ilyen, mondták, csöppet sem felajzva. Aznap és a következő néhány napon megvettem a fontosabb újságokat, kíváncsi voltam, mit ímak erről az adásról. Nem írtak semmit. Mintha meg se történt volna. Kicsit meg is sajnáltam a bérgyilkost, hiába adta azt az élő interjút, hiába támadt neki oly vehemensen a képmutatásnak. Történt ez tizenegy éve, 1984 február végén. Kíváncsian tekergetem a csatornaváltót hol a PBS-re, hol a Discovery csatornára, amely szintén közszolgálatinak számít, hátha mutatnak megint valami hasonlót. Csaknem két hónapja tekergetem hiába. Vadállatokat mutogatnak mesterien fényképezve, a tenger fenekére merülök a búvárokkal együtt csudákat látni, paleontológusok által a Sziklás Hegység kőlapjaiba szorult 400 millió éves állatok kövületéből rekonstruált, számítógéppel életre keltett lényeket nézhetek gyönyörködve, továbbá láthatok számtalan háborút, remek dokumentum-felvételeket ilyen-olyan légi bevetésekről, a hadiipar csodáiról, azon kívül hallgathatom a politológusok, szociálpszichológusok és közgazdák kerekasztal-beszélgetéseit a kongresszusban várható fejleményekről, a lehetséges szavazati arányokról, a két párt jobb- és baloldaláról, a honatyák hajlamairól, az egészségügyi és kulturális költségvetés megnyirbálásának várható következményeiről –, és a szakértők itt is úgy szakértenek, mint a magyarok, és amit a közszolgálati televízióban láthatok, az maga a lényegtelenség. Aránylag a legérdekesebb az utolsó orosz cár állítólagos lányáról szóló műsor volt. Egy hölgy egész életében váltig állította, hogy ő a cár legkisebb lánya – és mit tesz isten, amikor ’92-ben a cár és családja csontjait megtalálták, a legkisebb lány tényleg nem volt köztük. A hölgy Anna Anderson néven éldegélt, és a nyolcvanas évek elején az Egyesült Államokban halt meg, és ma is sokan vannak, akik hiszik, hogy ő volt Anasztázia hercegnő. De sajna nem ő volt, hanem valószínűleg egy lengyel szédelgő, bizonyos Franciszka. Ez a DNS-vizsgálatokból derült ki, természetesen, ahogy mostanában szokott. Igen imponáló volt a tudomány részvétele a nyomozásban, kiváló elmék foglalkoztak az üggyel Angliában és Amerikában; minthogy Anna Anderson 1984-ben, halála után, kremáltatott, egy operációjából maradt vérmintát vizsgáltak meg, mert e mintákat sok évtizedig megőrzik, így derült fény a turpisságra. De sehol egy bérgyilkos, aki a lényegről beszélne. Nem azt mondom, hogy rossz a PBS meg a Discovery – amelyeket egyébként a radikálisan jobboldali republikánusok, övék a kongresszusi többség, a közszolgálati rádióval együtt úgy ahogy van, meg akarnak szüntetni, mert szerintük „liberális és elitista” (értsd a nemzetközi cionista összeesküvők fóruma, ezt nem én mondom, ők maguk szokták elkotyogni). Nem rossz – csak érdektelen. Valójában a PBS ugyanolyan távol van az amerikaiak valódi életétől, mint a szappan-operák. Hogy mennyire távol, azt október közepén láthattuk. Egyik napról a másikra a tévé-társaságoknak hirtelen új közvetítenivalójuk akadt, olyasmi, amivel korábban egyáltalán nem foglalkoztak: egyszerre megjelent Washingtonban közel félmillió ember, egy amerikai iszlám néger vezér hívei, és tüntettek. Az eddigi rekord a Fehér Ház előtt 250 ezer ember volt, még Martin Luther King idején. A tüntetés előtt két nappal jelentek meg az első hírek arról, hogy lehet, hogy valami lesz. Eddig még egyetlen műsort sem láttam, amely valamennyire mélyebben firtatni kezdte volna, ugyan mitől lett egyszerre ennyi fekete a Fehér Ház előtt. Majd persze szakértők fognak szakérteni erről is, a statisztikai adatok fényében vizsgálják majd a kérdést, és sokan kapnak rendes fellépti díjat közülük. De hogy valami nagyon nagy baj van a világban, és hogy ez a baj nem kerüli el az Egyesült Államokat sem, és hogy rémes közeljövővel számolhatnak még ők is, az aligha fog hamarosan kiderülni. Nem tudom, mi lett a sorsa a tizenegy évvel ezelőtt nyilatkozó bérgyilkosnak. De az biztos, hogy amikor nemrégiben Kolumbiában a teljes kábítószeres maffiát kinyírták, és hát a kolumbiai főnököknek a dolog természetéből fakadóan igen élénk kapcsolatai voltak az amerikai maffiákkal, egyetlen amerikai maffia-főnök neve sem merült fel. Nemhogy veszélybe nem került közülük senki, de mintha nem is létezne már maffia az Egyesült Államokban. Lehet, hogy az amerikai kapcsolatra a kolumbiai hatóságok feledékenységből rá se kérdeztek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/01 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=33 |
