Vágvölgyi B. András
Az európai–amerikai versenyfutás mellett az új német film a közelmúlt történéseivel is igyekszik tárgyszerűen elszámolni.
Ironikus, hogy éppen a Berlinale alatt tartották Budapesten a német film hetét, az alatt a Berlinale alatt, amiről a New York Times azt írta, hogy az elmúlt időszakban a közönség érdekei miatt eluralta Hollywood, de most a kritikai hagyományon edződött euro-intelligencia hatására túlerővel igyekeznek ezt háttérbe szorítani. Igen ám, érvel a nem éppen hollywoodista kozmopolita világlap, de akkor történik mindez, mikor az európaiak, francia kifejezéssel élve, „kis filmeket” készítenek és mutatnak be. Small is (could be) beautiful, vághatunk vissza Pannon Rádión acélosított euro-öntudattal, de a dacba óhatatlanul vegyül némi keserűség, hiszen a mi euro-filmünk már nemcsak Hollywood, de Kelet-Ázsia mögé is kezd szorulni a „nagyfilmek” világpiacán, és, látva a látottakat, ez ma már nemcsak Tiborc, de a walkürök panasza is.
Ha már walkürök: a jelek szerint Franka Potente (A lé meg a Lola) nélkül manapság nem nagyon lehet érdemleges német filmet csinálni (mint ahogy a Werckmeister harmóniákban megismert Lars Rudolph nélkül sem), ő a Cosma Shiva-generáció jelese. Azért bátorkodom ezt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején született garnitúrát így hívni (mely a mai moziközönség zöme, és a történetek jelentős része is róluk szól), mert az egykori NDK-s, majd disszidens Neue Welle-rockernő, Nina Hagen 1982 táján, NunSexMunkRock című albumán nagy publicitást adott hasonnevű leánygyermeke születésének, aki, ilyenformán, ennek a korcsoportnak az első ismert alakja lett. A Cosma Shivák nem a semmiből jönnek, édesanyáik már keletnémet kislemezen énekeltek a treptowi strand FKK (Frei Körper Kultur; magy.: nudista) részlegéről, élő adásban rámásztak egy osztrák műsorvezető sliccére, szimpatizáltak terroristákkal, lakásfoglalókkal, atomerőmű-ellenes autonómokkal, írták vagy olvasták a frankfurti Pflasterstrandot (alapító: Daniel Cohn-Bendit), mint a lapzártakor még külügyminiszter Joschka Fischer etc. Nagyapjuk a náci korszakban tudományos szempontból előremutató kísérleteket folytatott KZ-lakókon és hadifoglyokon, benne élnek hát a német múltban, valóságban nyakig, de a sokdimenziós, kaleidoszkópszerű, multikulturális német jelenben is, „jugoszláv” az iskolatársuk, török a szomszédjuk, magyar a művészeti akadémiájuk elnöke. Dr. Goebbels elpityeredne, ha látná, és ez cél is. (És talán nemcsak Dr. Goebbels, de Walter Ulbricht, Wilhelm Pieck, sőt talán Konrad Adenauer és Ludwig Erhard is.) Mint az szabad szemmel is jól látható, Németországban kazalban áll a tematikum, lássuk hát a feldolgozás módját.
Közelmúlt + DDR
Ami Magyarországon tiszteletreméltó ritka kivételek ellenére sem akar sikeredni az elmúlt tíz évben, a közelmúlt történéseivel való tárgyszerű elszámolás, nos erre Németországban láthatóan sikeresebb kísérletek történtek. Az elmúlt időszak egyik legizgalmasabb magyarországi filmbemutatója volt Volker Schlöndorff A lövés utáni csend című alkotása, a balos nyugatnémet RAF-terroristák és a keletnémet Stasi akcióegységéről, meg a menedékben az NDK-ssá váló terroristák 1989 utáni sorsáról. A kitaszított a kommunista társutasság kérdésével foglalkozó történész, például Paul Hollander, vagy a kommunizmus által megérintett, a szekuláris hitet egy ideig elfogadó, majd a praxis hatására szembeforduló értelmiségiek, mint Arthur Koestler tollára volna való. Oskar Roehler rendező alkotása valós, méghozzá személyes történetet, a saját anyja sztoriját tárja a nézők elé. Gisela Elsner írónő az Örökmozgó tájékoztatása szerint 68-as eredetű balosságban szenved, az NDK „vívmányait” féltve összeomlik a Fallal együtt; nos a forrást azért tartom említendőnek, mert a filmben erre a 68-asságra nem láttam utalást. Korosztályilag persze igen, de a német értelmiségben kommunista vonzalmak máshonnan is eredhettek, mint 68-ból; a Stasi és a Német Szocialista Egységpárt (SED) is aktív volt a nyugati „haladó” értelmiség behálózásában, és ne feledjük, a nyugati 68-as balosság a létező szocializmus kritikája is volt. Gisela Elsner írónő történetében inkább egy régebbi vágású kommunistaság, társutasság jeleit láttam. Frau Elsnerről (filmbeli nevén Hannelore Flanders) megtudjuk, hogy mostanában (1989) már nem adja ki a Rowolt Verlag (régebben tehát kiadta), mert túl balosnak gondolják, sok szépet, nagyot gondol az NDK, „az első német munkás-parasztállam” szocializmusáról. Ehhez képest Münchenben él, és a konzumercivilizáció elhivatottja, különösen, ha haute-couture divattermékekre keveredik a szó meg a tett. Amúgy neurotikus művésznő, akinél a neurózist a politikai elkötelezettség csak súlyosbítja. Így jutunk el 1989 mozgalmas őszéig, Európa talán legfontosabb városának közepén leomlik a hat méter magas tudathasadék, Elsner írónő úgy érzi, ott a helye, de ő siratni, halotti tort ülni megy. Feladja müncheni lakását, megkeresi a régi keletnémet komálósokat, a fogadtatás legalábbis vegyes. Persze kalandok, pasik, az ötvenes, feltűnő parókát viselő asszony megalázó szituációkba kerül, vissza Nyugatra, pénzt kerít a gazdag apucitól-anyucitól, előkerül az egykori férj is, keseregnek az elmúló kommunizmuson.
Azt hiszem A kitaszított fontos film; leginkább hibáiban, bukásában, kihagyott lehetőségeiben fontos. Elfogadom a rendezői szándékot, hogy rendhagyó asszonynak gondolt anyjának kívánt emléket állítani, kommunizmus, balosság, a Nyugat értelmisége vs. DDR problémában viszont elmaszatolja a lényeget, említést sem tesz az NDK-ról, mint államról, amely represszív, zsarnoki, az állami terrorizmus összes attribútumával felszerelt politikai entitás volt. A kitaszítottban csak az DDR-Bürgerek kispolgári vágyairól és az államukat alapozó ideológia Elsner asszony fejében létező nagyszerűségéről esik szó, ahogy semmit nem tudunk meg „szegény, szegény Sascha Andersonunk”-ról, a Staats-Sicherheits-ről. És amiért Volker Schlöndorff filmje, A lövés utáni csend, a maga valóban 1968-ban gyökerező terrorista hősnőjével, sokkal igazabb film, hiszen az újbalos asszonyka persze tudja, hogy a hidegháborús front melyik oldalán áll, de ő romantikus, az NDK valóság nem ihleti, menne Afrikába, ha mehetne, de nem mehet, marad neki az előpomerán valóság, amit kényszerből fogad el. A kitaszított hibái ellenére is érdemleges film, tisztességesen próbál az 1989-ben feltört politikai változásokkal primér szinten foglalkozni, így Magyarországon talán csak a Bolse vita próbált, és érdemnek ez egyáltalán nem kevés. De érdeme még a pontos NDK-rajz is, és bizony a keletnémetség felmutatásához nem elég találni egy jó kis paneldzsungelt, koszlott Wartburgot, kőmosott farmerdzsekit, arcok kellenek, arcokat kell találni. Roehler rendező megtalálja, a köpenicki (mondjuk) kocsmában, a kelet-berlini lakótelepi lakásban pedig konkrétan ott van Kader Komissar Dernikowski a VEB Fischwerk Sassnitz-ból, ahol magam egy varázsos nyári munkát töltöttem volna poétikusan ábrándos ifjúságomban 1975-ben, ha halmazati büntetésként ki nem rúgnak már a harmadik napon osztályidegen és botrányos magaviselet, a poznani egyetemről érkezett vendégmunkás-lányok iránti fokozott érdeklődés, mérsékelt munkakedv és a balti tengerpart sirályainak vállalati heringekkel való etetése miatt.
De a DDR nemcsak ilyen vérkomoly és sötét mozikban szerepel, mint A kitaszított, itt van például a Hazai pályán, amely tulajdonképpen kicsit ügyetlenecske dokumentumfilm a keletnémet jégkorongról. Utóbbi sportág nem érte el színvonalában, eredményességében a csehszlovák szomszédok vagy a nagy testvér szovjetek szintjét, 1970-ben németes racionalizmussal meg is szüntették a jégkorong-bajnokságot. Illetve mégsem, mert Erich Mielke Stasi-főnök szíve csücske volt az egyik csapat, a Dynamo, ez megmaradhatott, és hogy ne egyedül játssza a bajnokságot, maradt egy másik is. Kettecskén kergették a pakkot, mindig döntőt játszottak, egymás között zajlott az átigazolási időszak, leegyszerűsödött a bunda szó jelentése. A helyzet groteszkjét nem igazán tudták jól kiaknázni az alkotók, pedig a Berlini Dózsa jégkorong-szakosztályának története széles tablót adhatott volna a rezsim működéséről, abszurditásáról, a máig misztikus keletnémet sportpolitikáról und so weiter. Pepe Danquart rendezőt a poszt-NDK korszak jobban izgatta, az Eisbärenre módosult nevű csapatban és drukkerseregében az Ossie-ság apoteózisát találja meg. A Jegesmedvék és szurkolóik Moszkvába látogatnak, wie in die Schöne Alte Zeiten, kikapnak vadul, de mégis van egy kis jóérzés, hogy ők most itt vannak, irigyelt berliniek. Régi bútordarab a szertáros néni, sopánkodik, hogy a mezekre most már reklámot kell tenni, a szurkerek keletnémet kisemberek, kezükhöz odaragadt a Radebergeres üveg, a múlt ködlovagjai, egy elveszett világ örökösei. A filmben nagy potenciál volt – talán ezért is kapta a legjobb német film díját tavaly –, nem ártott volna mélyebben kiaknázni.
Road-movie keletre
Günter Grass írja Az én évszázadom című könyvében, hogy az ötvenes évek Wunderwirtschaftját először zabálási láz jellemezte Nyugat-Németországban, majd rögtön erre következett az utazási láz, és bizony privát tapasztalatunk azóta, hogy nem lehet Európában sehová elutazni a német turisták látványa nélkül. A turista között van filmes, a filmes filmez, ha már utazik, útifilmet forgat, road-movie-t, persze az amerikai út-mítosz másodfelhasználásával. Fatih Akin filmje, a Júliusban egy ilyen mozi: az eminens fizikatanár, Daniel varázsos török lánnyal találkozik a hamburgi nyári forgatagban, ejti miatta Julit, utána indul Isztambulba, Bajorországon, nevadai motelekre rímelő Bécs alatti kamionszerájon át Budapestig. Itt a főhőst kidobják a dunai uszályból, beúszik a városba, illetve közel a városhoz felveszi egy ex-jugoszláv femme fatale IFA-val. A Budapest-ábrázolás jellegzetesen nyolcvanas évekbeli, a Lánchíd jelenti a várost, egy Fekete Lyuk-szerű helyre viszi a délszláv asszonyka, a Budapesten futkározó autók kizárólag az NDK-közönségnek könnyen beazonosítható kétüteműek, Danielt természetesen kifosztják. A román határon összetalálkozik ismét Julival, aki házassági ígéretet csikar ki belőle, majd lezsírozza az útlevél (ellopták) nélküli határátkelést. Bulgáriában egy törökkel fut össze, aki hullát szállít a csomagtartójában, ebből a török határon kalamajka támad, de kiderül, a Németországban elhunyt nagybácsi az, aki török földben nyugodna, viszont az unokaöcs valójában a varázsos török lány pasija, így Daniel könnyű szívvel kiszerethet belőle, hogy aztán a Boszporusz-híd alatt végérvényesen Julival kösse össze sorsát, és „elinduljanak Délre”. A vége-főcím alatt török kecskepásztorok jódliznak az anatóliai hegyek tetején, a fiatalok arcmását mézeskalács söralátétekre nyomják, giccs ezerrel, legyen nekik könnyű a föld.
A Júliusban Hamburgból indult, az Abszolút menők olyan német road-movie, ami ki sem lép onnan. Walter, Ricco és Floyd külvárosi összenőtt haverok, ám derült égből a villám, Floyd bejelenti, hogy elhúz végleg, jó messzire. Komoly bulival búcsúztatják, felvonul minden, amit az északnémet kikötőváros tud, Sankt Pauli, Reeperbahn, nem tudom miért, tán mert Hamburg brit megszállási zóna volt, vagy merthogy ott kezdett a Beatles, mindenestre van egy kis angol indie-hangulat, Trainspotting-feeling alapjáraton, csocsóznak, pénzeznek, csajoznak, verekszenek a neonfényű utolsó éjszakában, nézhető mozi, de olyan anti-emlékezetesen vonul át az emberen, mint egy könnyű hasmenés. Sebastian Schipper első filmje a német független film legfontosabb műhelyének mondott X-Filme Creative Pool-nál készült, mint más dolgozatok is a válogatásban. Nevezett műhelyről bízvást elmondható, hogy látványorientált atelier-ről beszélünk, a pre-Mátrix világ kameratrükkjeiben, félvilági mesterséges világításban, képgyorsításban otthonosak, forgatókönyvben, színészetben, elmélyülésben kevésbé.
Az ismert Doris Dörrie ez alkalommal Megvilágosodás garantálva címen jelentkezett játékfilmmel. Uwe, a konyhafelszerelés-ügynök mélypontra jutott: felesége és az ő révén rengeteg vertyogó gyermeke elhagyta őt. Bátyja feng shui-szakértő, régóta készül Japánba, komolyabb Zen-tréningre, az első, italos éjszakán Uwe őt keresi meg – hogy, hogy nem, másnap már Japánba tartanak erős katzenjammerben. Láss csodát, Tokióban eltévednek, kiderül, hogy a gyógysör, gyógyviszki iszonyatos áron volt, pénz és útlevél nélkül kell feltalálniuk magukat. Megtörténik, narancssárga sátrat lopnak, baseball-gyakorlópályán táboroznak, aztán eljutnak a Zen-kolostorba, ha nehezen is, de beleszoknak a dresszúrába, egy idő után visszatérnek Tokióba. „Doris Dörrie új ’vígjátéka’ egy házivideó, egy road-movie és egy buddhista meditációs kurzus elemeit ötvözi” – olvasom a filmről. Megmondom őszintén, én már a Wim Wenders Tokyo-ga című velejéig maníros dolgozatától sem voltam oda, beleesett az is a „hülyegaijin befigyel, mennyire mások is a japánok” viszonylag egyszerű sztereotípiájába, de Wenders – akkoriban (1983) utoljára – még azért megpróbált valaminek a végére járni, mielőtt teljesen átadta volna magát az öntetszelgésnek és a macheség diadalának-akarásának, mint azóta egész életművében. Doris Dörrie-nek nem sikerült Wenders nyomába lépnie, úgyhogy maradjunk annyiban: ez az alkotása leginkább hülyegaijin-home video, és akkor nem túl durván vagyunk viszonylag pontosak.
Trend és thriller
Németország vonzerő, nemcsak délre, északra is, nemcsak ifjú törökök jönnek ide filmezni, de ifjú finnek is, mint Hannu Salonen, aki a Downhill City című filmmel debütált. Kellemes, visszafogott humorú katalógusfilm berlini figurákról, megszállott, szűkagyú bokszolóról és hajdani nehézfiú tréneréről, a csajáról (Franka Potente), aki néha dugna is, de ez már nem fér bele az edzéstervbe, a házasságból kilépett középkorú asszonyról, akinek viszont bejön a rendszeresen laposra vert ökölvívó. Korábban meg a szállodai recepciós anarchista házfoglaló jön be az asszonynak, akinek a pizzafutár és író nagybácsija a sportoló kényszerlakótársa. Mind a Downhill City Hotel környékén laknak, amely a tulaj vajszívéből kifolyólag egy szociális intézmény és egy szálloda 50-50%-os kevercse, itt él például Artsi is, aki finn, szólógitáros és akcentussal beszél németül, ő pedig a bokszoló excsajával bútorozik össze. Mondják azt is, hogy az Egymillió dolláros hotelre hajaz, ezt én nem tudom megítélni, mindenesetre kedves kis elfoglaltság, igazi „kis film” New York Times-os értelemben, semmi különös, de nem fáj.
A harcos és a hercegnő A lé meg a Lolával Magyarországon is viszonylagos ismertséget elért Tom Tykwer mozija Franka Potente és Benno Fürmann főszereplésével, Lars Rudolph cameojával. A csaj életét megmenti a pasi, aki nagyon zárkózott, franc se tudja, mi baja. A csaj elmeosztályon nővérke, a pasi visszavonultan él bácsikájával egy hegytetőn. A csaj indul a pasira, a pasi tartózkodik, aztán enyhül, együtt vannak a sárga házban, mikor a furcsaarcú gonosz kis lény befújja machinációikat az állami erőszakszervezeteknek, akik a diliház lapostetején készülnek őket letartóztatni. A csaj és a pasi azonban megfogják egymás kezét, ugranak, kettős öngyilkosság (ami a Doris Dörrie által megidézett Japánban az igaz szerelem egyetlen elfogadható végkimenetele), de nem, mert vízbe csobbannak, talán boldogan élnek, míg meg nem halnak. A lé meg a Lola jobb volt, és abban sem volt harminc percnél több.
Stefan Ruzowitzky filmje, az Anatómia feltehetően a legfigyelemreméltóbb film az 1999–2000-es német felhozatalból. Boncmániás stréber medika nyári gyakorlaton Heidelbergben a cinterem hűvösében arra figyel föl, hogy különböző rendű-rangú ismerőseiből preparátum lesz, brilliánsan (vivi)szekcionált demonstrációs tárgyak a jövő orvosgenerációinak okulására. A háttérben egy titkos társaság, az Antihippokráteszi Szövetség (AAA) áll, hányják a fittyet az orvosi etikára, a nyárspolgári morálra: cél a tudomány minden határon túli fejlesztése, úgyis mint hósipkás csúcs. Vagy háromszáz éves társaság ez, persze a III. Birodalom idején hiperaktív, a boncmániás stréber medika (Paula szerepében az elmaradhatatlan Franka Potente) hőn szeretett nagypapája is benne volt, ő találta fel a vérsziklásító anyagot, mely nélkül tetemből nyitható fiókos matyóbabát fabrikálni lehetetlen. Kísért a német múlt. A végén a stréber medika és az anatómiakurzuson idétlenkedő történész leleplez, feltár, kielemez. Jól látható, hogy a szüzsé alapján bőven lehetne ebből XXX-es hongkongi akciópornó – pláne, ha repülni is tudnának és volna olyan fejlevágó, láncos működtetésű, fém bevásárlókosaruk, amivel Anthony Wong szokott operálni –, de nem az. A helyszínek, a berendezés, a világítás igényes, a vágás jótempójú, Fräulein Potente és a rosszfiú Benno Fürmann játékára nem lehet panasz, a suspense folyamatos, és a stréber medika (esernyő) meg a titkosszolgálati történész (varrógép) tényleg a boncasztalon találkoznak. Szép.
Az Anatómiánál jóval gyengébben bútorozott mozi a Három kínai nagybőgővel, Klaus Kramer rendező elsőfilmje. Balesetbeli elhalálozásból adódó tévedések vígjátéka hulladarabolással, -darálással és -evaporálással, segítőkész, melegszívű barátokkal, rosszkor kíváncsiskodó szomszédokkal, minden lében kanál kedves édesanyával, örök Hausmeisterrel; mit mondjak: felejthető.
Nagyfilm
Joseph Vilsmaier rendező Marlene című dolgozatában viszont benne volt a nagyfilm lehetősége. Marlene Dietrich életútja egyike a moziuniverzum nagy sztorijainak, sajnos a címszereplő Katja Flint nem tudott dietrichi magasságban röpködni, a forgatókönyv arányai nem voltak igazán jók, túl sokat szöszölt az elejével, elfért volna nagyon egy oldalkacsintás a másik korabeli német mozi-félistennőre, walkürre és opportunitás-dívára, a rendező Leni Riefenstahlra, aki, szemben Dietrichhel, Hitler szolgálatába állította zsenijét, megalkotván a magas színvonalú náci vizualitást. Igaz, akkor már nem forgatott, amikor Dietrich amerikai egyenruhában énekelt a GI-oknak Normandiában, de még mindig tartja magát az a hír, hogy torzóban maradt, spanyol témájú utolsó III. birodalmi filmjéhez a Porrajmos-ra, a cigány holokausztra hurcolt romák között castingolt volna valamelyik KZ-ben.
A Marlene jobb forgatókönyvet, jobb színészetet, jobb költségvetést (nem ezt az unalmas közép-budgetet) érdemelt volna, akár szuperprodukcióban is. Most egy darabig nem lehet újra megcsinálni, de talán majd egyszer, talán Amerikában, hiszen a téma ott is megél, és a „nagy filmek” ott készülnek. Mindenestre dicséretes a kísérlet, legalább megpróbálták. Magyar moziban meg jó volna többet látni ezekből a német, európai „kis filmekből”, már csak azért is, mert a jövő a valamilyen szinten integrált európai filmgyártás, mely az amerikai filmnek piaci versenytársa ugyan nem lesz, de hát az identitás, ugyebár.
Az új német filmek a Goethe Intézet válogatásában az Örökmozgó és a Toldi Mozi műsorán szerepeltek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/05 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3297 |
