Varró Attila
A Coen-fivérek békebeli úri szabók, színpompás filmszalonjukból lassan húsz esztendeje kerülnek ki a szépemlékű 40-es évek alapanyagaiból pontos kézzel, biztos ízléssel összefércelt mintadarabok: egyforma szakszerűséggel bánnak a nehéz, sötét kelmékkel film-noirtól (Véresen egyszerű, Fargo) a gengszter-drámáig (A Halál keresztútján) és a sikamlós, habkönnyű szövetekkel, legyenek azok társadalmi szatírák (Hollywoodi lidércnyomás) vagy klasszikus screwball komédiák (Arizonai ördögfióka, A nagy ugrás). A kirakatból mostantól csupán a korszak durva tapintású western- és katonauniformisai hiányoznak majd, zsáner-kínálatuk ugyanis újabb színfolttal gazdagodott – az Ó, testvér, merre visz utad? összeállításakor a Preston Sturges-féle ironikus vígjáték-fazont vérbeli musical-motívumokkal díszítették fel, méghozzá a legjobb minőségű hazai készletből, a korszak blues, gospel, bluegrass melódiáinak felhasználásával. A két Coen ezúttal a szokottnál is mélyebbre nyúlt a fiókba érdekes szabásmintáért: bár keretsztorijuk több ponton emlékeztet Sturges leghíresebb filmje, az 1941-es Sullivan utazásai kesernyés road movie-jára (amelynek többek között enigmatikus címét is köszönheti), a történetvázat Homérosz háromezer éves Odüsszeiája adja.
A gazdasági válság idején Mississippi állam mocsárvidékén a leleményes Ulysses McGill két társával megszökik rabtartóitól, hogy kalandos úton hazataláljon Ithacába, újraházasodni készülő Penny-jéhez: célja elérésében egyszemű bibliaárus, mézhangú szirén-trió, új életet ígérő baptista lótuszevő-szekta, tűzvész és vízözön, sőt maga Homérosz (mint fajvédő, pénzéhes szenátorjelölt) próbálja meggátolni, persze mindhiába – a happy end máig elmaradhatatlan eposzi kelléke a zsánermeséknek. Az alkotópáros nemcsak figurákat, de az ősi toposzok némelyikét is átvette ógörög mesterétől, inzert-invokációjuk után in medias res kezdik történetüket, majd számtalan csodás fordulat végén látványos égi beavatkozás menti meg a révbe ért főhőst. Az igazi Isten-a-Gépezetben azonban ezúttal az Odüsszeuszt formáló George Clooney, aki remekbeszabott karakter-figurájával szilárdan összetartja az epizodikus (helyenként illogikusan illeszkedő) cselekményfüzért: Clark Gable-t idéző Pomádé-királya otthonosan mozog a legelképesztőbb új ruhában is, miközben biztos kézzel tartja a kormányrudat a túljátszás Szküllája és a jellegtelenség Kharübdisze között.
Coenék új filmje végre ismét telitalálat, élvezetes egyvelege a klasszikus és modern mítoszoknak, amelyben a sátáni alkut kötő blues-gitáros Johnson vagy a hírhedt Babyface Nelson könnyed természetességgel ad randevút najádnak, küklopsznak, vak jósnak. Pedig a bátor páros árral szemben hajózik: munkájuk a kordivat hűvös fejjel megtervezett, precízen kivitelezett formalista kult-filmjei között inkább meleg simítású, önfeledt (már-már improvizatív) stíl-bravúr. Fonóba, tábortűz mellé való népmese, semmi több – csupán maga a mozivászonra varázsolt szájhagyomány.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3278 |
