Varga Balázs
A Vasisten tundra-westernje, a Natasa Lomonoszov-Bábele után Tóth Tamás megérkezett Budapestre.
Mese és misztikum, ez a két csillagkép vezényli Tóth Tamás filmjeit. Hirtelen fellobbanó, erős pillanatokból, élményszerű jelenetekből, sűrű atmoszférájú epizódokból álló történeteket mesél, melyek tele vannak titkokkal és rejtélyekkel. A fantázia kalandja és a groteszk humor sistergése hozza lendületbe a filmjeit, nem a hétköznapok logikája. Ismerős hősök ismerős történetei helyett Tóth immár harmadik alkalommal rendhagyó, különös, titokzatos figurákra szavaz. A Vasisten gyermekeiben keménykötésű, rendíthetetlen férfiemberek feszültek egymásnak a fagyos szibériai tundrán. A moszkvai Lomonoszov Egyetem bábeli forgatagában játszódó Natasa nyelveket, mítoszokat és kultúrákat kevert barátságosan szertelen szerelmesfilmmé. Legújabb munkája két fiatalról mesél, akikben első pillantásra semmi rendkívüli sincs, hacsak az nem, hogy mindketten álomvilágban éldegélő csodabogarak.
A szibériai kohók és a Lomonoszov-béli „népek kohója” után az Anarchistákkal Tóth Tamás megérkezett Budapestre. Előző munkáit a fergeteges, felfokozott látványosság jellemezte: a Vasisten tundra-westernjének nagyszabású epikája és a Natasa enigmatikus szerelmesfilmjének nyüzsgő, sokszínű kirakósjátéka után az Anarchisták hétköznapi környezetbe pottyantja hőseit. A koszlott pesti utcákon azonban ezúttal is rendhagyó történet bontakozik ki. Tóth egy furcsa páros szokatlan kalandjait próbálja elmesélni úgy, hogy közben a háttér reális és hihető maradjon.
Ezredvégi magyar Bonnie és Clyde éppúgy lehetne az Anarchisták, mint akciódús, misztikus szerelmi dráma. A korrupcióval, a hazugsággal, az álságos társadalommal szembeszegülő, okkal, ok nélkül lázadó hőseinek kelekótya kalandjait éppúgy érdeklődéssel figyelnénk, mint furcsa szülői karanténból szabaduló fiatalok groteszk szerelmesfilmjét. Nagyívű, szép reményeink azonban súlyos kudarcra vannak ítélve. Tóth Tamás több filmre való történetet kever össze az Anarchistákban, aztán elfelejt bármit is kezdeni az eképp létrejött mixtúrával.
Fordulatos történetet kreálni low budget eszközökkel, titokzatos szerelmet életre kelteni köznapi díszletek között, szentimentális románcot tálalni karcos, natúr életképekkel a háttérben – nemes kihívás. Tóth mindegyik filmjében nyíltan vállalja a szentimentalizmust, és szívesen bíbelődik az érzelmekkel, legyenek azok keménykötésű szibériai férfiember, helyét kereső magyar diák, sámáncsaládból származó orosz lány, anarchista álomvilágba menekülő magyar srác vagy csendes, gátlásos leányzó kavargó, zaklatott érzelmei. Az Anarchisták esetében azonban nyoma sincs annak a történet-háttérnek, sztori-váznak, amely keretezhetné és megtarthatná a hősök különös cselekedeteit és zaklatott érzelmeit.
Pedig a szerkezet életképesnek tűnik: alcímekkel elválasztott, epizódokból kirakott mozaik, kalandok füzére, amely nem igényli az összefüggő történetet. Mégsem áll meg a lábán, inkább kényszerű menekülésnek, vágósztali barkácsolásnak tűnik, a sztoriból olyannyira hiányzik ugyanis a koherencia.
Úgy érzem, Tóth Tamás nem döntötte el, miről is szeretne filmet készíteni. Egy fergeteges, vad szerelemről? Ennek ellentmond a film második fele, amelyben Majka és Gavrilo párosa helyett az apa titokzatos figurája viszi a prímet.
Napjaink zűrzavaros, bizonytalan, minden értéket megkérdőjelező „korszelleméről” szólna az Anarchisták? Életérzést, hangulatot próbál megfogalmazni a divatok és a trendek ellenében? A korszellemmel szegül szembe, és azt példázza, hogy napjainkban lázadni is csak heroikus-kudarcos-ironikus módon lehet? Ha ez volt a cél, ahhoz hiányzik a háttér, a filmben ugyanis alig van jelen a külvilág. Gavrilo leginkább letűnt ideák és lázadások világába menekülő fantaszta, akinek a hétköznapok rutinjához nincs túl sok köze. Majka indulatai jóval egyszerűbbek: a főnökei átverték és kihasználták. Elkeseredésében nyúl dinamithoz a lány – ez azonban legfeljebb bosszú, és nem lázadás. Elvont eszmék és ideálok helyett nagyon is konkrét indulat hajtja.
A robbantásokat és anarchista akciókat tervezgető fiú, a növényházban kötögető lány, a bekattant, militáns, félresikeredett próféta apa és a szenilis öregasszony: négy rakoncátlan, extravagáns karakter, négy ígéretes figura, mégsem tudunk meg róluk semmit a felszíni különlegességükön kívül. Mindegyiküknek megvan a maga hermetikus világa, amibe nemhogy a néző nem nyer bebocsáttatást – ők sem jutnak közelebb egymás titkaihoz. Egy Máté Péter-sláger, néhány archív dokumentumfelvétel, egy Gavrilo Princip-portré és pár anarchista kézikönyv még nem elég ahhoz, hogy egy fiatalember portréját, viselkedését és gondolatait körberajzolják. Ezek csak külsőségek és extremitások: szórakoztatók lehetnek, sokatmondók aligha.
Gavrilo és Majka, korunk két naiv antihőse, szép páros lehetne, közös történetüket mégsem görgeti végig a film. A fatális szerelem krónikája éppúgy hiányos marad, mint az idealizmusból illetve elkeseredésből fakadó indulat, a világ elleni lázadás nagy kalandja. Ráadásul az sem egyértelmű, kivel s mivel szimpatizál a rendező: az Anarchistákon végighúzódó önironikus attitűd kikezdi a lázadás romantikus-idealista pátoszát. Hőseink nem lesznek nevetségessé, de igazából azonosulni sem tudunk velük.
A robbantás nagyjelenete után mintha egy új történet kezdődne el. Teljesen máshová kerülnek a hangsúlyok, átértelmeződnek a viszonyok, kusza és minden összefüggés nélküli jelenetek sorakoznak egymás után (Fanni néni fürdetésének betétje például teljesen feleslegesen, ritmust és logikát egyaránt keresztülmetszve lötyög a maga helyén). A film bomba-sújtotta utolsó félórája úgy esik szanaszét, hogy dramaturg legyen a talpán, aki magyarázatot és összefüggést talál a történtekre. Még a szemérmes, feszélyezett, gátlásos szerelem története sincs végigvezetve. Akad egy-két szép jelenet, mint amikor Majka a kocsmában kibontott hajjal, tágra nyílt szemmel, szomorúan, várakozva, szó nélkül nézi a fiút, a következő pillanatban azonban ezt a szálat is el kell ejtenünk – szó megszakad, hang fennakad –, és irány a totális káosz. A Gellért fürdőben játszódó, karaokéval és kéjgázzal súlyosbított éjjeli orgia a szürrealizmus csúcsa: sejtelmünk sincs, kik ezek az emberek, honnan jöttek, mit keres közöttük Majka apja; de a legfontosabb: miért kell ebbe a lázálomszerű, hallucinációs miliőbe kergetni Gavrilót, egyáltalán, mi szükség a fatális gyilkosságra, azon a túlságosan egyszerű drámai képleten kívül, hogy a halál mindig erős, hatásos zárlata egy történetnek. Gavrilo és Majka története azonban legkevésbé sem halálért kiált: drámának, halálos fenyegetésnek nyoma sincsen, a film zárlata ezért tökéleletesen indokolatlan. A Gellért fürdő orgiája az ötvenes-hatvanas évek B-szériás trashfilmjeinek zabolátlan ökörködését ugyan megidézi, de hogy Gavrilo és Majka történetének csattanója, végződése és összefoglalása legyen, az teljesen nonszensz.
Tóth nem tudott ellenállni a kísértésnek, amit a furcsaság és az eredetiség, a meghökkentés jelent. Kitalálta (vagy kitalálták) Géza figuráját, aki Gyuricza István lelkes alakításában az Anarchisták második felében túlnövi magát, és átveszi a cselekmény bonyolítását. Az általa görgetett duma-áradat és poén-sorozat egy baráti beszélgetésben, egy buliban, egy pohár ital mellett valószínűleg végtelenül szórakoztató lehet. Ebben a filmben azonban pusztán üres díszítő elemként van jelen. Vicces, csak épp összefüggéstelen. Az Anarchistákból zavarbaejtően hiányzik a fegyelem, a sztori legalább minimális összerendezésének igénye. Az epizódok puszta sorozata, néhány szellemes és érdekes alapötlet füzére petárdaként durran el, ha a forgatókönyvírói és dramaturgiai munka nem kovácsol köréjük összefüggő rendszert, motívumhálót és követhető logikát. A káoszt a káosszal jellemezni és leírni sosem célravezető, útravalónak legalább valami sorvezetőt kellett volna adni a nézőknek.
Nagyon jó, hogy Tóth Tamás fiatal csapatot verbuvált maga köré erre a filmre a Szkéné Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem köreiből. Tetszik, hogy egy kalandos, mai történetet próbál elmesélni, örülök, hogy nem helyez a filmjére súlyos ballasztokat, világmagyarázatnak és megváltásnak véletlenül sem feszekedik neki. Itt azonban vége is szakad a felsorolásnak, mert az Anarchisták minden szimpatikus szándéka ellenére idegesítő, zavaros és következetlen film. Már a Natasa esetében is hiányzott a feszes forgatókönyv, ott azonban a világteremtés, a Lomonoszov-Bábel dekoratív és lenyűgöző környezete, a mellékszereplők színpompás kavalkádja legalább részben feledtette ezt a hiányt. Az Anarchisták azzal, hogy mai, hétköznapi közegbe helyezi a jószándékkal is csak hézagosnak nevezhető sztoriját, valamint hogy pusztán minimális szereplőgárdát mozgat, fájdalmasan nyilvánvalóvá teszi a forgatókönyv totális kuszaságát és a történet végiggondolatlanságát. Azért is olyan kínos mindez, mert ebben a filmben is felvillan Tóth ötletessége és szellemessége, érzékenysége a groteszk, az extrém helyzetek és figurák iránt. Csakhogy mindez most kevés. Nagyon kevés.
Tudom, hogy Tóth előző két filmje a kritikától és a közönségtől is jóval gyengébb visszajelzéseket kapott, mint amit érdemelt volna. Olvastam, hogy a rendező kísérletnek szánta az Anarchistákat: az elbeszélésmód, a stílus, a színészi játék újfajta lehetőségeit próbálták felkutatni. Összefogott, követhető történet és mondandó nélkül azonban ezek a kísérletek zsákutcába vezetnek.
Nevezhetném sokat ígérő, izgalmas filmnek az Anarchistákat, csakhogy üres már ez a kifejezés: a kortárs magyar film tele van ígéretes kudarcokkal. Tóth Tamás sokkal tehetségesebb annál, mintsem egy félresikerült munkáját dícsérni kellene.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3276 |
