Dániel Ferenc
Hrušinský kis egzisztenciákból teremtett nagy színészetet.
A Hruąinský-sorozat számvetésre késztet: vajon nemzeti büszkeségünkön nem ejt-e sebet a cseh-magyar kulturális kapcsolatrendszer féloldalassága? Hogy a mi időnkénti rajongásunkat, aktív vonzalmainkat ők alig viszonozzák? Nálunk fölkészült bohémisták igyekeznek közvetíteni a cseh kultúrát, még élő a Hrabal kultusz, még eleven Menzel és Forman hatása, bennünket érint, hányan is tolongnak ekkor vagy akkor a Venzel téren, de autochton cseh hungarológiáról nincs tudomásunk. Bennünket néha Örkény, néha Bán János, mostanában Eszenyi Enikő képvisel.
Kérdezhető persze, s egyre inkább firtatható, hogy a mi művelt köztudatunk mennyire ragadt le cseh-specifikus közhelyeknél: svejkség, sörözgetések, fúvószene, a bájos kispolgár szamárfül mutogatása, fékezett hatású demokratikus hagyományok valami mély huszita eredettel és fojtott nemzettudattal, plebejus mentalitás félúton a „cucilizmus” és katolicizmus között. S erre csak hab volt a tortán a '68-at követő „kulturális genocidium”. Mindebben valós tartalmak is rejtőztek, parallel avval, hogy a Husák-féle könyörtelen elnyomás miatt maguk a csehek sem férkőzhettek közelebb saját valós történelmi eredetükhöz, sem hívebben metszett énképükhöz. Ahogyan kishazánkban Bibót agyonhallgatták (és ma sem kedvelik), a Charta '77 legrangosabb filozófus-tagját, Patočkát elnémították s halálba kínozták (tanítványa, Havel még harcol az örökségéért).
Ha a háttér-történet miniatúrája torz s cenzurálisan el van vakarva, annál jelentősebbé válik mindaz, amit a kivételezett, az előtérben ágáló színész fizimiskája, játéka, jelenléte képvisel. Hruąinský a csehek kedvence mindennek tökéletesen tudatában volt. Nőcsábász ifjonctól a megkeseredett vén kéjencig – szereptől szerepig – a vásznon mintegy sorsváltozatokba bújva (vagy száz filmben) élte végig az életét s ennek álommásolatait. Halála előtt még készült vele egy portréfilm, amelynek az adta különös ízét, hogy „az öreg” szinte végig dirigálta. Színész-fiai, népes családja statisztáltak hozzá. Itt aztán előjött a szakma. Hogy mitől funkcionális vagy mitől döglött egy-egy díszletsarok. Mitől izzik föl, jelentéktelenedik el valami kellék. Hogy jól metszett vagy kontúros jelenetek nélkül nincs háttere, sőt titka sincs az alakításnak, amely akkor csak kutyakomédia marad. Azt sem rejtette véka alá, hogyan vélekedik a „csehákság”-ról, a meghunyászkodó cseh vagy morva szolgajellemről, akit mohóság, önzés, álnok egoizmus hajt mindig előrefelé, akinek csökevényes egyéniségét élénk és arctalan közösségi osztálytudat avagy nemzettudat palástolja. Irigykedve néztem az öreget: nálunk Kabos Gyulát, Rajz Jánost, Szabó Ernőt (három egyedi géniuszt) kellett volna külön-külön vagy „egybegyúrva” teljes életművel felruházni, hogy magyar hasonmása kijöjjön belőle.
Hruąinský is játszott jelentéktelen filmekben, de Barrandovban időben felismerték, hogy pazarlás lenne őt meg nem kínálni ©vejkkel. Ez tárgyszerűen mozgóképre fordítva annyit tesz, hogy alkalmat teremtettek számára (habitusa számára) testesítené meg Hasek világirodalmi rangú, emblematikus figuráját. ©vejk egyszeri szerep a vásznon, s életre szóló „program” bárgyúságtól lázongásig, tettetéstől a civilkurázsiig, anarchizmustól a polgár túlbuzgalmáig, nyájasságtól az elviselhetetlenségig, monomániától a tűrő egykedvűségig, kontúros jelenléttől a beleolvadásig – felsorolni sem könnyű, mi mindenre indíthatja a fogékony színészt. Írásom hősét ilyennek titulálnám.
Hatvannyolc. Drámai keltezésű a Pacsirták cérnaszálon című Hrabal–Menzel film (ab start betiltották), megnyomorított históriánk látlelete az ominózus ötvenes évekről, mondhatni parallel készült Juraj Herz és Ladislav Fuks Hullaégetőjével (gyűlölve tűrték, mint „antifasiszta opuszt”, de nem tiltották be). Sok az érdekes átjárás: Hruąinskýnak kulcsszerep jut a Pacsirtákban, abszolút főszerep Herznél. Menzel őrjítő epizodista az ő Rudolfuk oldalán, Forman kedvencei is előlépnek, merőben más fazonnal, mintha láthatatlan ördögmotolla hajtaná a barrandovi társaságot. Érthető: Forman, Ivan Passer már „távoztak”, az írók közül számosan, az újra berendezkedő diktatúra nem hagy kétséget afelől, hogy értékre való tekintet nélkül mindent és mindenkit le fog tarolni.
Bohus alias Bohumil Hrabal kladnói novellafüzérében (Kladno a cseh Sztálinváros) a kohók háttér látomásként lángolnak, a szén és az acél országa épülvén mindenütt jelen vannak, de a közeliekben az érdes élet egészen más ritmusú, más atmoszférájú. Mintha létezne valamiféle rejtett szolidaritás fegyencek, fegyőrök, melósok, deklasszált osztályidegenek, romák, hajdani csehákok, nők és férfiak között. A termelés falja az ócskavasat is, amelynek kupacaiban halmozódik, fogyatkozik a történelmileg eltiport polgári világ megannyi rekvizítuma. Így van mit kommentálni (kaján modorban) az emberiség öntőformáiról, történelmi szükségszerűségről, dialektikáról. Rudolf Hruąinský kell megtestesítenie a „munkáskádert”, akit kiemeltek, azaz fölébe rendeltek mindennek, hogy a jövő arculatát hitelesítse.
Figurája telitalálat. Máig nem évülő históriai produktum. Az eszköztár (Menzelék csapatmunkája) pofonegyszerűnek tűnik. Jelmeze rosszul viselt öltöny. Hatalmi kelléke kopott aktatáska. Mindig ő közelít a „csatatérre” éberen, üdvözülten, segítőkészen, küldetéstudattal telítve. A Lenin megálmodta népi káder, a nap huszonnégy órájában bolsevik, még privát szenvedélye is közösségi: szutykos romákat fürdet (atyaként tapperolva nevelgeti őket higiéniára). Ártatlansága nem álca, hiszen Lenint olvasva tudjuk, hogy mihánst akadozna bármily szinten a történelemcsinálás, a bolseviknek kötelessége odacsapni (elvitetni, főbe lövetni, minimum: lágerben átneveltetni). Hruąinský zseniálisan sejteti, ha úgy adódik, nem ismer pardont. S ami kezdetben aura nála, azt a cselekmény elfajulásakor (normarendezés, teljesítményhajsza, sztrájk) kőfejű döntései követik: feletteseit mozgósítja, följelent s a cseh ávéhával fényes nappal elviteti a sztrájkot kezdeményező „echt proli” brigádvezetőt. Mint a proletárdiktatúra selejtjét.
Minden a „hogyan”-on múlik. A cseh új hullám (benne Menzel) moralizálás és karikatúra-rajzolgatás között (helyett) – nem találok jobb kifejezést rá – könnyedén, zeneien lényegretörő. Volt. Hruąinský zsigerből, muzikálisan hiteles. Volt és maradt a vásznon, a későbbi nemzedékek ámulatára.
A Hullaégetőt sokadszori befogadás után is kétrétegű filmnek sejtem. Volna egy rendkívül élesen metszett panoptikumi, historizáló rétege, amely majdnem tantörténet arról, hogy a húszas-harmincas évek romlott polgári csehákja miért vált felüldetermináltan nácivá. Ezt szimbolikus elemek szövik át halott-kultusszal, tetem-égetés mitológiával, buddhista lélekvándorlás-mániával. S a hozzájuk rendelt díszletekkel, morbid kellékekkel s torz figurákkal. Másik rétege groteszk társadalomrajzolat ugyanettől a folyamatról kvázi és nem kvázi valóságba ágyazottan, feszes menetben, kriminalisztikusan. Így kétféle filmnyelv játszik egymásba, időnként zseniálisan, máskor inkább didaktikusan. Mentség: Herz rendkívüli tehetségű fiatal volt.
Hruąinskýt azonban semmiféle gáncs nem érheti. Ő a kimondhatatlan nevű főszereplőt bármelyik térben, stiláris rétegben egyaránt hitelesen jeleníti meg, s hozzáfűzném: széles skálán. A szeme, a tekintete, a keze, a gesztusai külön tanulmányt érdemelnének. Hogy gyakran egyidejűleg sincsenek szinkronban: bánat, halálvágy, önimádat, gyűlölet, alárendeltség, téboly – emitt, tapadás, tapogatás, lapogatás, birtokbavétel, sanda fojtogatósdi, aberráció, lélek-mimikri – amott: szenvedő avagy szenvelgő pozíciókban. És szakágazati kéj társul minden halottégetéssel összefüggő tárgyhoz, szerszámhoz, valaha emberként tisztelt munkadarabhoz, reménybeni várományoshoz. Ez Ladislav Fuks halálköltészete „megtestesítve”, torzképpé formálva.
Színészi lakmuszpapírját (többek között) Jiři Menzel szolgáltatja, talán ha öt nyúlfarknyi jelenetben: szorongó, majd rettegő kis egzisztenciából akasztott öngyilkossá magasztosulva.
Azt gyanítom, mindannyian nyertünk volna, ha Herz nem növeszti kinematografikus látomását holokauszt méretekig, s megmarad a kis egzisztencia önmagában kézenfekvő analógiája mellett. Hruąinský így is maradéktalan kórképet szolgáltatott a társadalmakban örökké rejtőzködő potenciális tömeggyilkosról.
Öregkor. Két Menzel film: a Sörgyári capriccio és Az én kis falum. Bizonyára nem véletlen, hogy Hruąinský mindkét alkalommal megfáradt, enyhén cinikus orvosdoktor bőrébe bújhatott. Arcán, egész habitusán érződött már milliónyi szerepe, megélt életek, betegségek, sok sör, talán pálinka is, maga a múlékonyság, hogy szívdöglesztő nőcsábászokból fájóshátú rezonőrökké kell alacsonyodnunk, s hogy az ilyesmi nem megy lázongások nélkül, sőt, hogy épp az öregkor forradalma (kaparós lázongása) adhatja a késői lét sava-borsát, ne adj isten: értelmét. A háttérbe illik odaképzelnünk Hrabalt is megvénülve, macska-társaságban, zajos magányban, ahogy elálmélkodott Jurka Menzel filmes nagyvonalúságán: figurákat gyúr egybe, helyszíneket von össze, álmokat iktat ki–, vagyis gyöngéden „rövidre vág”. Viszont ugyanez a Menzel gyakorlatoztatta videóval Bán Jánost (nálunk elképzelhetetlen módon egy hónapon át), hogy ne a falu félkegyelműjét játssza, hanem csökevényes értelmű, de fogékony és érzékeny lényt, akiért Hruąinský doktorral az élen az egész falu hajlandónak mutatkozik ki- és jót állni.
Hruąinský a színész félszavakból értette, hogy a kolhozos nyomott világban ő megint csak kis egzisztencia. Eszik-iszik a többiekkel, kedvetlenül gyógyít, töri-zúzza megviselt autóját, beleérzésének legfőbb alanya önmaga, tárgya a romlott múlt és valami költészetféle. Szavak, szavak, a táj, meg a nők kelletlen tapogatása. Erkölcsi értelemben se nagyon büszkélkedhet: nem működik együtt a rendőrséggel, nincs jó szava a feljebbvalókhoz, nem viseli el, hogy a félnótás feje fölül kivásárolják a rozzantas falusi házacskát. Kevés. A többlet annyi (amiért mind a mai napig lelkesedünk érte), hogy sejteti, sejtetni engedi, hallgatólag sugalmazza, tudatában van, mennyire elégtelen mindez a méltó ítéletre.
m1 Arcok: Rudolf Hruąinský
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3270 |
