Csantavéri Júlia
Tornatore szeret mesélni. Hosszan, szeretettel és láthatóan jó érzéssel, maga is élvezve egy-egy fordulat bensőséges, meghitt színeit, a cinkos összekacsintást a nézővel. Filmjeiből mégsem a történetre emlékszünk, sokkal inkább egy-egy arcra, furcsa mosolyra, gesztusokra, netán jelenetekre. A történet a végső számvetéskor általában jelentéktelennek bizonyul, bár a moziban még hálásan és figyelmesen követjük, kifelé jövet szinte alig emlékszünk rá. Az elénk táruló világ az, ami megragad, azt visszük magunkkal, mint ébredés után az álom keltette kicsit bizonytalan érzést – feltéve, ha egyáltalán hagytuk magunkat becsalogatni ebbe a világba.
Ilyen, az emlékezés és az álom határán egyensúlyozó film a Malena is. Szégyentelenül alapoz megint – sokadszor – közös emlékezetünk ma már szinte „ősképleteknek” tekinthető kliséire: szicíliai kisváros irigy asszonyai és kéjsóvár családapái, háborúba vonult férj által hátrahagyott, lesütött pillájú, de csak annál provokatívabban érzéki, gyönyörű, ifjú feleség, és persze egy amorózó, azaz a tizenhárom éves Renato Amoroso, aki ébredő férfiúságának minden hevével őrzi és imádja a távolból az ő Malenáját. A háttérben a háború, az olaszok hadba lépnek Hitler oldalán... A többit akár ki is találhatjuk. Ahogy a harcok árnyéka nő, úgy válik az idegen asszony helyzete mind tarhatatlanabbá, s végül azonosulnia kell azzal a szereppel, amelyet a városka polgárai régtől fogva neki szántak. Csak a rövidnadrágos Renato képzeletében marad meg annak a romantikus perditának, aki – egy teljes német vezérkar kiszolgálása után is – a férjébe szerelmes. A képzelet azonban – legalább is az Torantore szerint – lehet igazabb és erősebb, mint a valóság.
„Emlékezem”, mondhatjuk Fellinivel, s nem elmarasztaló, ha megállapítjuk, Tornatore nem kerülhette meg az Amarcord által teremtett hagyományt. Az érzelmeket erős iróniával, a tiszta képsorokat groteszkül elrajzolt jelentekkel töri meg, a látszólag lefegyverzően egyszerű és világos történetvezetés fölött pedig a kétértelműség felszabadító bizonytalansága lebeg. A kiskamasz vágyakat és valóságot összemosó, naivan őszinte vallomása keveredik az emlékező férfi távolságtartó humorával, egy sok mindent megélt korosztály idézőjeleivel.
Mint szinte mindig, most is remekül választja ki a figurákat. Monica Bellucci egyszerre lélegzetelállítóan és valóságosan erotikus, ugyanakkor minden mozdulatán átsugárzik a rejtett dac, a szicíliai asszony jellegzetes keménysége. A Cinema Paradiso Totójához hasonló telitalálat a Renatót játszó Giuseppe Sulfaro. Körülöttük meg ott az egész város, a pohos fogorvos, a pojáca ügyvéd, a pletykás figaró meg a ravasz szabó, a helyi iskola süket latintanára, a holtrafáradt de a bosszú édes ízétől erőre kapó asszonyok. A jellegzetes helyszínek, a tengerpart, a főtér, a sokgyerekes családi otthon, a bordélyház Koltai Lajos selyemfényű, meleg képein az otthonosság légkörét árasztják, saját emlékeinkké váltva át az egyszerre ismerős és mégis különös jelenteket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3252 |
