Varró Attila
Gyógyíthatatlan addikció és hip-hop montázs a Darren Aronofsky-féle fekete tévédobozban.
Amikor Darren Aronofsky mindössze hatvanezer dollárból készült elsőfilmje, az enigmatikus, zavarbaejtő Pi megnyerte az 1998-as Sundance fesztivál rendezői díját, majd nem sokkal később felkerült a Washington Post és a Chicago Sun–Times évi toplistájára, a lelkes kritikusok új Cronenbergként ünnepelték a 28 esztendős brooklyni független filmest. A saját forgatókönyvből született egzisztencialista rémfilm első ránézésre nem sokban emlékeztet a Rabid vagy a Porontyok méltóságteljes, hosszú beállításokban kibomló biohorrorjaira, és egyetlen rövidke, ám annál gyomorforgatóbb jelenet kivételével még a műfaji alapkövetelményeknek sem felel meg: a Ludolf-féle szám végtelen tizedes törtjében univerzális kódokat felismerő megszállott matematikus tragédiája azonban a kézikamerával felvett, karcos fekete-fehér képsorok ellenére is a klasszikus cronenbergi alaptörténetet idézi. Gyógyíthatatlan addikció és mindent átható paranoia – a kanadai horrorfilmes kulcsszavai Aronofsky fekete dobozát is nyitják.
A nem túl látványos párhuzam hívein kívül bizonyára mindenki meglepődött, amikor a fiatal rendező második munkájához egy kevésbé népszerű drogkult-író egyik megfilmesíthetetlennek tartott művét választotta: Hubert Selby Jr. 1978-ban kiadott negyedik regénye, a Rekviem egy álomért feltehetőleg épp annyi eséllyel pályázhatott hollywoodi adaptációra, mint Burroughs Meztelen ebédje a Cronenberg-átirat megszületése előtt. Szemben az eddig egyetlen Selby-adaptációnak számító Utolsó kijárat Brooklyn felé című Uli Edel-feldolgozással, a szerző nemcsak személyesen részt vett a film elkészítésében, de poros forgatókönyv-verzióját is előkereste az asztalfiók mélyéről, amelyet Aronofsky jelentős változtatások nélkül olvasztott be saját munkájába. Bár a Christiane F. heroinfilmjével debütáló Edel nem nevezhető gyakorlatlan amatőrnek drogtémában, és az 1989-es Utolsó kijárat sem vádolható éppen túláradó emberszeretettel, az ex-kábítószeres, brutál-naturalista Selby kétségkívül Aronofsky személyében találta meg a tökéletes, világképéhez mindenben illő filmrendezőt.
Az Artisan független sikercég (többek között a Blair Witch Project forgalmazói) jóvoltából meglehetősen kedvező költségvetéssel és ismert színészekkel leforgatott Rekviem egy álomért az 1999-es esztendő talán legellentmondásosabban fogadott amerikai filmje lett. Elszánt hívei elsősorban formai szempontok alapján dicsérték, míg bírálói sekélyesnek, közhelyekből építkezőnek tartották a látványos külsőségek súlya alatt légszomjjal küszködő történetet – regényadaptáció lévén nehezen dönthető el, melyik vélemény számít lehangolóbb kritikának a Selby-Aronofsky szerzőpáros számára. Pedig a forgatókönyv csekély változtatások kivételével híven követi az alapművet: egy brooklyn-i csonka család (anya–fiú–barátnő) hármas zuhanórepülését az addikció kénköves poklába. Talán éppen ez a probléma. Míg a heroinfüggő szerelmespár szívszorító leépülését nyomon követő szál többé-kevésbé megmarad az elrettentő célzatú drogfilmek szokványos didaktikájánál (csábító heroin-sikktől az elrettentő testi-lelki leépülés kegyetlen végkifejletéig), a televíziós show-műsorok rabjává tébolyodó anyafigura meséjét zavaróan agyonkoptatott motívumok ballasztja húzza le az oly vehemensen bírált tévémoslék szintjére. Kétségkívül komoly kihívás újat mutatni a témában, hiszen az 1984-es Videodrome óta az addiktív média alapötletét számtalan formában feldolgozta már a filmgyártás, de például húsz évvel később elsütni a Mindhalálig zene híres fináléját finoman fogalmazva ötletszegénységre vall. Selby olvasásakor nehéz ellenállni a csábításnak, hogy az írót paranoid mizantrópnak bélyegezve örökre egy instabil hűtőgép alá száműzzük könyvét: történetei látszólag csupán ürügyül szolgálnának a hősök változatos lealjasítására. Aronofsky hasonló kéjjel szedi darabokra áldozatait, mintha a függőség bonyolult természetéből kizárólag az emberi gyengeség, esendőség precíz, bonctermi ábrázolása izgatná.
Csak ne lenne olyan ellenállhatatlanul vonzó ez a film. A Rekviem egy álomért maga a vászonra (rém)álmodott heroin-sikk: külsőre lenyűgöző, lélegzetelállító kalandtúra, hullámvasút-utazás, miközben belülről egy beteg, ócska és soha véget nem érő lidércnyomás. Aronofsky egyforma tehetséggel kezel színészt, kamerát, vágóollót, speciális effektusokat: képeit elképesztő intenzitással zúdítja a közönségre, hogy aztán a legmegfelelőbb pillanatban átváltson egy-egy lírai közjátékra és a legkérgesebb szívű Fincher-rajongót is elvarázsolja osztott képmezős ágyjelenetével vagy egy megindító, hosszan kitartott közelképpel Ellen Burstyn arcáról. Repetitív extasy-szuperplánok váltakoznak digitálisan torzított LSD-víziókkal – hip-hop montázsaiban egyetlen kocka sincs, amelyet ne láttunk volna százszor másnál-máshol, mégis komoly önuralomra vall elszabadulni összhatásuk alól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3245 |
