Szőnyei Tamás
Saját filmjei mellett játékfilmek és a Privát Magyarország zenéje fűződik a nevéhez, mégsem tekinti magát filmzeneszerzőnek.
– A film kétségtelenül hatott a munkámra. A Privát Magyarország első darabjai – ma így neveznénk – multimédiás színpadi előadásainkból nőttek ki, amiket Forgács Péter barátommal a ‘80-as évek derekán csináltunk. Péter csodás leleteinek vetítése azonban szólókoncertjeimnek is szerves része lett. Két emlékezetes előadásunkon (a linzi Ars Electronica fesztiválon, illetve a Wiener Festwochenen) ezeket a filmleleteket használtuk a színpadkép vizuális nyersanyagaként. Mégis, jóllehet számos ponton kapcsolódom a filmhez és filmzenéket is készítek, aligha nevezhetők ezek a szó megszokott értelmében filmzenéknek. Forgács filmleleteinek, illetve annak, amit csinál belőlük, legalább annyi köze van az archeológiához, mint a filmhez. A film, csakúgy, mint a zene, az idővel dolgozik. Lényegében idősűrítményekről beszélhetünk. A családi mozik hasonlíthatatlan világa – amellett, hogy sokukban saját történetemre, családomra ismerek rá –, jóval izgalmasabbnak tűnt, mint a játékfilmeké. Az élet forgatja ezeket az elképesztő jeleneteket. Nincs az a rendező, aki képes volna ilyesmit létrehozni. Ül egy muki fehér ingben a zongoránál, előtte két kövér nő tvisztel, a háttérben, a csipketerítővel borított tévében Jónyer és Klampár pingpongoznak. Aztán a zongorázó úr leveszi a nadrágját, kisül, hogy az inge hálóing, a nők kinyitják a variabútort, megágyaznak, a pasi ágyba fekszik. Rengeteg ilyen kép van a fejemben.
– Melyik volt az első film, amelyhez zenét írt?
– Erdély Miklós Vonatútja (1981). Strukturalista dolgozat, bizonyos szempontból példaértékű, nem mondhatni, hogy kényeztetné a nézőt.
– Azért kérte fel Önt, mert a 180-as Csoport repetitív zenét játszott, és a film is az ismétlődésre épült?
– Véletlenül futottunk össze a Balázs Béla Stúdióban. Valami dolgunk volt ott Melis Lászlóval (a 180-as Csoport egykori, szintén zeneszerző tagja – a szerk.), és megkérdezte, nem lenne-e kedvünk a filmhez. Nekem volt. Egyébként nem tartoztam sem az Indigó Csoporthoz, sem Erdély baráti köréhez, ekkor láttam őt először. Egy kánon ötletével álltam elő, ami akkoriban nagyon izgatott, és tökéletesen illeszkedett a filmhez. Az elkészült zenével eleinte fenntartásai voltak, aztán megbarátkozott vele. Ez a kánon aligha nevezhető filmzenének, de más rendezők is lehetőséget adtak arra, hogy ne hagyományos értelemben vett filmzenét írjak. A hagyományos filmzene illusztratív, előre megfontoltan manipulál. Ebben az értelemben nem vagyok filmzeneszerző, ilyesmihez nem értek. Mint ahogy ahhoz sem, hogy egy adott stílusban komponáljak. Nem vonzódom ehhez, és hál’isten soha nem is kényszerültem ilyesmire.
– Pedig dolgozott játékfilmekben is.
– Igen, kétszer. A Meteóban a „piszkos” munkát Másik János végezte el, én az álomjelenetek zenéjét csináltam, amikre Monori M. András külön világot épített. A Balra a nap nyugszik különös történet. Fésős András ott állt a majdnem kész filmmel, amihez nem volt zene.
– Tudott arról, hogy Nick Cave zenéjét szerette volna használni?
– Nem. Karácsony napjaiban kerestek meg, hogy január elejére kéne a zene, a Filmszemle miatt. Elhajtottam őket, aztán eszembe jutott, izgalmas lenne, ha három napra beültetnék a stúdióba négy muzsikust, akik még soha nem játszottak velem és többnyire egymással sem. Nagy kihívás volt. Többre nem vállalkozhattam, a film készítői meg nem voltak abban a helyzetben, hogy nemet mondhassanak. Sajnos az a merészen nyers videókópia, amit akkor kézbe kaptam, nekem jobban tetszett, mint a kész film. Szorosra vágták, a zenének csak másodpercnyi helyek maradtak, többnyire fontos dialógusok hátterében. A CD, ami a filmmel egy időben jelent meg, körülbelül rendben van, de a filmben szinte semmit nem hallani belőle. Viszont ennek köszönhetjük a Gordiusi Čomó Kreatív Zenei Laboratóriumának a létrejöttét, ami azóta sokfelé megfordult a világban, és minden színpadi produkciójában domináns elem a mozgókép. A Láthatatlan történetet, aminek a szövegét Hamvas Béla 1943-ban írta, Vízöntőjéből válogattam (a közeljövőben szintén megjelenik CD-n), koncertjeinken ugyancsak a Forgács-féle Privát Film és Fotóarchívum leleteinek vetítésével adjuk elő.
– Mi vitte a filmkészítéshez?
– Annyira érdekesnek találtam a családi mozit, hogy 1985 körül magam is vettem egy normál 8-as kamerát, és forgatni kezdtem. Emellett számos darabban használtam az általam konstruált hangszert, a 8mm-phone-t, beépített hangszedőjével és mikrofonjával. Vonzott a szinesztézia: miközben filmezek, tulajdonképpen zenét produkálok, sőt, olykor filmet is tettem a kamerába, és a koncert során normál nyolcas felvételek készültek. Saját filmjeimben végképp nem választható szét a kép és a hang: zenei darabok ezek vizuális vezérszólammal. A Túlsó Part, a Cuba vagy a legújabb, amit a Himalájában vettem fel ugyancsak normál 8-asra, szubjektív naplók.
– A Wanted című zenei lapban azt nyilatkozta, nem hall harmóniákat. Ez a hiányosság talán segít az „atmoszférikus hangzások” létrehozásában?
– Az európai műzene története a harmónia története. Ezt a kiképzést én is megkaptam. S az ember hangszerválasztása sem véletlen: monodikus hangszert, a fuvolát választottam. A Vízicsoda című darabomnál már 1981-ben igyekeztem a fuvolák lehetőségeit a komplexitás felé elmozdítani különböző térirányok, hangszerek és idők használatával. Az indiai klasszikus zene időfelfogása már az első pillanatban ismerősnek tűnt, amikor tizenéves koromban először találkoztam vele. A primer életszag mellett az a tulajdonsága állt hozzám közel, ami nem a harmóniák oldását és kötését tekinti vezérfonalnak, hanem a különböző idők egyidejű megjelenését. Mindannyian másképp hallunk. Én valóban nem harmóniákban hallok, viszont minden egyes hangmagasságnak más hangszíne van. Számomra a hangszínbeli változások sokkal karakterisztikusabbak és fontosabbak, mint a harmóniák. Sosem a harmónia felől indulok el, a kiindulópontom lineáris. Időmetszeteket képzelek el. Természetesen a különböző szólamok eredőjeként harmonikus felületek is létrejönnek, de olyan nincs, hogy a harmónia a kiindulópont.
– Milyen módszerrel készít zenét a filmekhez?
– Nem lehet egységes módszerről beszélni, hiszen az elején még magunk sem tudtuk Forgács Péterrel, hogy mi lesz ezekből a családi filmekből. Sőt, még a sokadiknál sem, csupán szereztünk némi tapasztalatot arról, mi lehet a munka eredője. Péter kitalált egy vizuális műfajt, aminek szerves része az én zeném is, ez a folytonosan jelenlévő, komponált akusztikus közeg. Általánosságban annyit mondhatok, hogy először megnézem a filmet, és valamilyen szubjektív kapcsolódási pontot keresek hozzá. Forgács Péter filmjeinél nem nehéz ilyet találni, mert mindig van bennük egy olyan mag, egy-egy emberi sors vagy gondolkodó, mint Wittgenstein vagy Bibó, akihez vagy amihez kapcsolódhatom. A zene készítésekor viszont már nem nézem meg a filmet. Még azt sem, hogy hány megszólalás volna kívánatos. Hangképeket készítek, amelyek többnyire lineárisak. „Belövök” egy hangzást, egy akusztikus teret, és ebben mozgok az adott időben. Időnként vannak „szinkronizált” részek is, amikor zörejbrigádot hívunk. Előfordult, hogy komplementer darabokat komponáltam azok mellé a zenék mellé, amelyeket az eredeti filmkészítő magnószalagról szokott a filmjéhez játszani. Többször alkalmaztam kollázstechnikát is. A Csermanek csókjában Kádár János, a narrátor mint „rapper” épült be a zenébe. Az Örvény filmváltozatának vágásánál viszont fontos volt, hogy készen legyenek az énekes tételek: nem mindegy, hogy a film egy-egy részénél a zsidótörvények mely passzusait éneklik és milyen hosszban. Az Angelos filmmel, ahol inkább csak a hangzó háttér szól, sokkal több munkám volt, mint mondjuk az oratórikus Maelstroemmel, ami egylendületből, öntörvényű zeneként jött létre. A Gyerekeknél, Moldoványi Ferenc Koszovóban forgatott filmjénél még annyi kötöttségem sem volt, mint a Forgács-filmeknél. Mindegyik munka más. Jó pár film van mögöttem. Hihetetlen nehézséget okoz, hogy ne beidegződések, sémák mentén haladjak, hogy ne ismételjem önmagam. Nem nagyon tudok alkalmazkodni, de azt hiszem, előnyére szolgál a filmeknek, hogy ezek a zenék öntörvényűek, és talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom: emblematikus hangzó világot képviselnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3242 |
