Kelecsényi László
Nem tudom miért, de mindig egy jelentéktelen epizódszerep bukkant föl filmemlékezetem mélyéről, ha Sinkovits alakját megláttam mozivásznon vagy képernyőn. Sohasem a Két félidő a pokolban akaratlanul hőssé váló munkaszolgálatos focistája, nem a Párbeszéd meggyötört, az ügyben mégis tovább hívő kommunistája, nem is az átváltozó-művészetéről tanúskodó És akkor a pasas, no és Dobó István várkapitány, ő aztán semmiképp.
Tirpák, a minden hájjal megkent sofőr – ő igen. Legalább nyolcszor-tízszer megnéztem annak idején az üdeségét máig őrző Makk Károly-vígjáték, a Fűre lépni szabad rövidke szerepében. Tirpák ellenállhatatlan volt. Csak egy autót vezetett, mint az igazgató sofőrje, de ha rábízták volna a tervezőintézetet, azzal is elboldogult volna. Talán nem volt tiszta a káderlapja, talán '56-ban hőzöngött egy kicsit, de a volán mögötti száműzetésében is ép lelkű maradt. Ahogy rádörren a vidéki anyakönyvvezetőre, „na üljön le, édesapám”, abban a gesztusban egy rangrejtett Shakespeare-hős méltósága búvik meg. A hősszínész ekként kárpótolta magát a vacak kis szerepekért, a József Attila színházi számkivetettség veszendő éveiért, az alkoholista munkások, tsz-elnökök, Gestapo-tisztek filmes szerepkínálatáért.
Ha lehet hinni a Magyar Filmográfiának, 1951 és 1996 között 71 mozifilmben játszott kisebb-nagyobb szerepet (a tévés produkciókról sajnos nincs semmiféle megbízható adattár). Két vonatfilm, a Teljes gőzzel és a Retúr keretezi igen változatos szereparzenálját. Az egykori sztahanovista mozdonyvezető akár az ingyen utazgató hetvenesek egyike is lehetne.
Minden nagy színész valamilyen termékeny önellentmondásnak köszönheti a karrierjét. Sinkovits annak, hogy erőteljes fizikuma, zengő orgánuma a hősi szerepkör betöltésére predesztinálta, ám a szereposztó színigazgatók, a szerzői álmaikat kergető rendezők fölismerték benne a zseniális komédiást. Engedett nekik, mi mást tehetett volna. Aztán az eleinte alázatból vagy kényszerből elvállalt jelentéktelennek tetsző figurák óriássá növekedtek általa. Mi több, kiderült, még élvezi is ezeket a dramaturgiai vizesnyolcasokat.
Olykor évente négy-öt produkcióban is benne volt. Aztán ritkulni kezdtek a filmgyári diszpók. A nyolcvanas években már alig-alig filmezett. Akkortájt szorult ki a fő- és mellékszerepekből a többi, hozzá hasonló nagyságú drámai férfiszínész is. De a komikus Sinkovits sem kellett már senkinek.
Neki talán mindegy volt. Amit lehetett, elért színészi pályafutása során. Hivatalos elismerésben, díjakban, és a nézők szeretetében nem lehetett hiánya. Fokról fokra lépett egyre följebb: előbb tizedes volt, azután százados lett, majd kapitány és alezredesként fejezte be filmes karrierjét. Most viszont végleg odakerült a magyar film- és színháztörténet generálisainak sorába.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3223 |
