Kelecsényi László
Noha önéletrajza alapján a színésznő inkább a Meseautó boldogtalan utasa volt, a happy end az ő életéből sem hiányzott.
A harmincas években a magyar filmszínésznőknek – mondhatnánk így is: a magyar filmekben szereplő nőknek – nem volt önálló arcuk. Egyformára fésülte, sminkelte, öltöztette őket a csökött álomgyári igyekezet. Csak nehogy bármelyik kilógjon a sorból. Tessék a másikra hasonlítani, ahogy egy jó házból való lányhoz illik, akit a mamája kísér a próbafelvételre. Hangjuk se igazán volt nekik, ki se merték nyitni a szájukat (lehet, csak addig, míg oltár elé nem álltak a megfelelő vőlegénnyel). Nemcsak a gyönge hangtechnika miatt éreztük így: ezek a lányok ártatlanul selypegtek, kismadárként csicseregtek, olykor pöszítettek is. Ágai, Bársony, Csikós, Simor, Szörényi, Zilahy művésznők csupa ilyen lányalakot formáztak, s még a szerepketrecből ki-kitörő Tolnay és Turay sem volt mentes ettől a sémától. Míg nem jött Karády, Szeleczky, Muráti, a magyar férfinézők legföljebb egy-egy Clara Bow- vagy Hedy Lamarr-filmből tájékozódhattak, milyen is a valódi szexepil.
Perczel Zita rövid hazai pályafutása 1934 és 1938 között arra az időszakra esett, mikor a forgatókönyvírói és produceri öncenzúra még az úriház ábécéje alapján költötte filmszalagra az ifjú leányokat. A filmgyártással igen ifjan kapcsolatba kerülő gyereklány hét szereplésével magától értetődően került a jó erkölcsű hölgyzászlóalj keretébe. Megkockáztatjuk, ha nem ő a Meseautó női főszereplője, alakja észrevétlenül simul bele – mondjuk Fenyvessy Éváéhoz vagy Balla Liciéhez hasonlóan – a magyar filmográfia névsorába. De ő ült az álomautóban Törzs Jenő álruhás bankigazgató oldalán, őt röpítette „színezüst erdők során” a hírnév felé. Rövid repülés volt. A hazai színészi pálya félbeszakadt, 1938-tól Párizs és Hollywood felváltva lett az otthona három egymást váltó férj oldalán. A színpadhoz nem lett hűtlen, franciául játszott, ami bravúros teljesítmény, de talán maga sem hitt benne, hogy egyszer még – igaz, idős korában – jelentős magyar színpadi és filmprodukciókban kap szerepeket.
Perczel Zitát is megkísértette a csábítás, hogy írjon. Ő legalább maga vetette papírra emlékezéseit (ezt nem lehet elmondani mindegyik pályatársnőjéről). Valóban nagy kár, hogy csak 1951-ig írta meg a memoárját, hiszen azután még több mint negyven évig élt. Hogy a továbbiakban mi történt vele, arról e kötet Bárdos Judit által írott bőséges előszavából vagy Zalán Magda római emlékezéseiből lehet többet megtudni. Amit viszont csak hosszas kutatás után lehetne végérvényesen eldönteni, azt ebből a könyvből sem tisztázhatjuk megnyugtatóan.
Mikor született Perczel Zita?
Ne higgyék, hogy ez a kérdés teljesen érdektelen.
Vajon őszinte-e a Meseautó utasa, amikor önéletírása minden lehetséges helyén azt erősíti, hogy ő bizony 1918-ban született? Különböző életrajzi és filmtörténeti adattárak viszont öt-egy arányban 1916-os születését hozzák ki győztesen. Hihető-e, hogy 14 évesen felvételizett a színiiskolába, 16 évesen színpadi és filmfőszerepeket játszott, és 19 éves korában, jogilag kiskorúan indult egyedül Párizsba? Egy féltett, anyja által egyedül felnevelt úrilány?
Hiúsági kérdés? Dehogyis. Sokkal több annál. Valami nagy élethazugság lappang mögötte. Perczel Zitát ugyanis – sikerek ide vagy oda – a szakmában nem kedvelték. A Színiakadémián negligálták a protekciósnak hitt gyereklányt a nála jó pár évvel idősebb osztálytársai. A filmgyártás minden korban idegenszerű, közönyös és irigy világába pedig a lakásszomszéd Szlatinay doktor vitte be, aki nemcsak fogorvos volt, hanem slágeríró és később rendező. Kell-e ennél nagyobb szerencse? „Nem is tudom megbocsátani magamnak, hogy ennyi szerencsével, ennyi kivételes szituációval ennyire keveset tudtam összehozni” – írja első párizsi tartózkodása idején. Perczel Zita tehát nem magányos volt, hanem – nagyon sokáig – mindenütt boldogtalan. Úgyhogy a kötete címét nyugodtan át lehetne igazítani: a Meseautó boldogtalan utasa.
Keveset ír a színészi munka belső titkairól, arról a minden valamirevaló aktort zavaró, olykor a pszichiátriáig űző gondról, miként lehet lélekhasadás nélkül százféle figura bőrébe bújni. Ám hiába hallgat, hiába söpri szőnyeg alá szakmaiból magánéletivé vált gondjait, Perczel művésznőt is eléri a nagy bumm, jön a lelki összeomlás. Éppen civilsége, játéknélkülisége esztendeiben sújt le rá a csapás. Hosszas belső szenvedés után nemzeti, emberi és szakmai identitását veszíti el, s menekül a némaságba.
S akkor bekövetkezik a csoda. Nem egyik napról a másikra, s nem is egyedül műveli, hanem hathatós pszichiáteri segítséggel. Kezdetét veszi Perczel Zita második élete. A kulcsmondat: fütyülni a színészetre. Embernek kell lenni, anyának, majd nagymamának, esetleg egy kicsit megint magyarnak. És csodák csodájára kitárul és megszínesedik az addigi görcsös élet. Lesz benne minden: családi boldogság, színészi munka, visszatérés az óhazába. S a legfontosabb: végre önazonosság – lelki béke Európa ege alatt.
Áron Kiadó, 2000.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/02 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3211 |
