Zachar Balázs
A XXI. század új eszköze filmnyelvi fordulatot hozhat a XX. század művészetében. Beszélgetés a digitális filmkorszak kérdéseiről Janisch Attila filmrendezővel, Nagy András operatőrrel és Peternák Miklós médiakutatóval.
– A digitális technika és a film kapcsolatáról a legtöbb embernek az amerikai szuperprodukciókban látható digitális effektusok és trükkök jutnak eszébe, noha ennél sokkal többről van szó. A szakemberek máris a filmkészítés forradalmi átalakulásáról beszélnek. Miben is áll valójában ez a közelgő átalakulás, mitől olyan nagy jelentőségű a digitalizáció megjelenése a filmiparban?
Peternák Miklós: Az újdonságot véleményem szerint három kérdéskör kapcsán lehet megragadni. Egyrészt hogy mi újat hoz a digitális képrögzítés az analóghoz képest; másrészt miben változhat mindennek hatására az alkotó és a közönség viszonya és a bemutatás formája; harmadrészt, miféle új kreatív módszereket és szemléletmódot hoz magával a digitális technika. Az elsőre viszonylag egyszerű a válasz. A hagyományos film – a fényképezéshez hasonlóan – egy optikai, kémiai folyamat terméke, olyan hordozón terjesztve, amely térben sok ember számára hozzáférhetővé teszi egy viszonylag részletgazdag illúzió szemlélését. Az analóg elektronikus képrögzítés, vagyis a videó a születésekor elég sokat elvett abból a gazdagságból, amivel a filmkép rendelkezett, viszont széles tömegek számára vált elérhetővé. A digitális kép ezzel szemben képes elérni azt a részletgazdagságot, amit a mozgókép. Ezt a minőséget mozgásban még nem produkálja olyan jól, de ennek tökéletesítése valószínűleg csak idő kérdése. Mivel itt adatmennyiségekkel bánunk akkor, amikor belenyúlunk a képbe, megszűnik vagy legalábbis jelentősen átalakul a kapcsolat a külvilág optikai képe és az általunk látott, vetített kép között. Mit jelent mindez a néző számára? Előbb-utóbb kialakul a filmszínházak celluloid szalag helyett digitális képpel való ellátása, vagyis hosszabb távon gazdaságosabbá válhat a digitális hordozóról való vetítés. Kérdés persze, mi a jobb üzlet: ha korlátozott számú kópia készül egy filmből, amelyeket csak bizonyos helyeken vetítenek, vagy ha a műholdas adatátvitel segítségével elvileg bárhová eljutatható és – erre alkalmas berendezéssel – levetíthető.
Janisch Attila: Néhány hónapja a DVD-ről beszélgettünk a Filmvilágban, és egyesek már azzal kapcsolatban is azt bizonygatták, hogy micsoda nagy fordulatot hoz magával a filmes kifejezésben. Holott a DVD csupán egy hordozó, ami ugyan magasabb élvezeti szintet jelent, hiszen kétségkívül sokkal jobb minőségű képet és hangot nyújt, valamint még számos szolgáltatást is, de ettől nem lesz a kép más vagy több, vagyis a filmnyelvet nem érinti. A digitális film és kamera viszont új eszköz a filmkészítésben, az eszköz pedig visszahat az alkotóra és az általa létrehozott műre. Ilyen módon talán hasonlítható lesz ez a változás a hangosfilm megjelenéséhez, amikor is a hang – mint új felvételi technika – megjelenése a filmben kompletten és tendenciózusan lerombolta a némafilm teljes nyelvi világát, amely a mostani filmnyelvtől csaknem mindenben különbözött.
Nagy András: Nagyon sokszor felvetődik a kérdés, vajon meg fog-e maradni a hagyományos celluloid, vagy pedig felváltja a digitális technológia. Jelenleg a fúzióban látom az elkövetkező évtizedek technikáját. Vagyis a kiindulási alapanyag továbbra is a 35 mm-es film lesz, ami az expozíció és a negatív előhívás után azonnal bekerül egy nagy teljesítményű számítógépbe, nem feltétlenül azért, hogy digitális trükköket tegyenek a filmbe, hanem például a fényelés elvégzése miatt. Majd a kész művet visszaírják filmszalagra, és ezek a kópiák kerülnek a mozikba. Már most is folynak persze olyan kísérletek, amelyekben a magas felbontású videót és a műholdas átvitelt megpróbálják beépíteni ebbe a rendszerbe. Azt hiszem, bármerre is visz az út, a lényeg, hogy ez egy nyelv, egy forma, egy kifejező eszköz. Bármilyen technikát használunk is, mindenképpen egy történetet akarunk elmesélni a kép nyelvén.
P. M.: Mindaz, amit a digitális médiumok máig a filmipari kontextusban produkáltak, csupán alkalmazás, tehát az üzleti élet egyfajta öngerjesztő folyamata, ami ugyan sok új találmányt behoz a filmkészítésbe, viszont kevés köze van ahhoz, amit a digitális eszközök művészeti célú használata eddig mutat. Említhetem itt akár az Internet és a world wide web nyújtotta lehetőségeket, akár az interaktivitást vagy a non-lineáris szerkesztésmódot. Ez utóbbival ellentétben a hagyományos film természeténél fogva lineáris, az A ponttól a B pontig tart. Aki ezen idő alatt a teremben van, láthatja a művet. A digitális technológia viszont alkalmas ettől eltérő, az anyag személyes újrarendezésén alapuló nézetekre is.
J. A.: A hagyományos filmkészítés, így a vágás metódusa is lineáris, mert ha valamit egy kész jelenetsorba akarok illeszteni, akkor szét kell szednem az addig elkészült anyagot. Ha viszont digitálisan vágom, akkor egész egyszerűen csak beillesztem a hiányzó részeket, és az egész jelenetsor továbbcsúszik, a szerkezet tehát sértetlen marad. Nem vitás, hogy így jóval könnyebb vágni, egyúttal viszont lényegesen kisebb kockázattal is jár, és a kisebb kockázat számomra művészileg kevésbé izgalmas.
– Ha már a kockázatmentes filmkészítésnél tartunk, nem lehet, hogy a digitális technikák beépülése a filmkészítésbe éppen ezeknek a kockázatoknak a minimalizálását szolgálja? Akik eddig az új berendezésekkel dolgoztak, arról számoltak be, hogy biztosabb lett a vágás, nem kellett spórolni a nyersanyaggal, és egy segédmonitoron állandóan figyelemmel kísérve az éppen leforgatott jeleneteket, azonnal dönteni tudtak, mi az, amit megtartanak, mi az, amit nem.
N. A.: Tulajdonképpen már régóta használják a forgatásokon azt a módszert, hogy egy assziszt-monitoron ellenőrzik a készülő filmen megjelenő képet. Aminek kétségtelenül épp az a veszélye, hogy nem magabiztossá, hanem bizonytalanná teszi az alkotót, aki így könnyen elvesztheti a belső látását. Azt vettem észre, a legtöbb rendező azért videózik a forgatáson, hogy igazolva lássa magát, illetve megbizonyosodjon arról, hogy amit csinál, tényleg jó.
J. A.: Ha egy rendező elveszti a belső látását, és nem tudja megkonstruálni a filmjét, vagy csak össze-vissza vagdossa, és rögtönöz a hirtelen jött technikai lehetőségekkel, az úgyis kiderül a moziban. A belső látás hiányát nem lehet eltitkolni, azt pótolni vagy helyettesíteni semmilyen technika sem tudja. A mozgóképes vázlat (amit a könnyű technikával gyorsan és olcsón lehet készíteni, mielőtt a drága nyersanyagra rögzítenéd a végleges formát) azért fontos, hogy ne a vágószobában érjen a kellemetlen meglepetés. Mert sajnos a film egyik sajátossága éppen az, hogy a hibák sokszor a legpontosabb tervezés és elképzelés ellenére is csak akkor derülnek ki, amikor a kép a maga materiális valóságában is látható lesz, vagyis elnyeri a végső kifejezési formát. A vázlatkészítés lehetőségénél azonban sokkal fontosabb az a tény, hogy a kicsiny és könnyű digitális kamerákkal teljes filmek is forgathatók, méghozzá meglehetősen jó minőségben. Ebben az esetben viszont a technika könnyű kezelhetősége, a nehézkes filmkamerákkal szembeni mozgékonysága már a készülő film képi struktúráját fogja megváltoztatni, vagyis – ahogy már említettem – filmnyelvi kérdéssé válik.
– A digitális újkor valamennyi áldása megnyílik-e majd az átlagember előtt? Vagyis egyre szélesebb rétegek készíthetnek majd filmeket egyre kevesebb filmes iskolázottsággal, miközben mind fejlettebb és jobb minőségű képet adó készülékek állnak a rendelkezésükre, amelyek segítségével filmjeiket maguk vághatják meg saját számítógépükön, és maguk terjeszthetik az Interneten?
N. A.: Én azért húznék egy vonalat az amatőr és a professzionális felhasználás között. Az elmúlt években nagyon sok olyan példát láttunk – akár a Dogma-filmeket, akár a Blair Witch Projectet –, amikor kézbe vettek egy videokamerát, csináltak valamit, aztán néha valami jó jött ki belőle, néha nem. A történetek egy részét viszont továbbra sem lehet majd elmesélni amatőr technikával, a professzionális használatra készült digitális berendezések lényegesen bonyolultabbak, mint a hagyományos filmes eszközök. Igazából két ember kellene a használatukhoz: maga a film készítője és mellé egy technikai szakértő, aki maradéktalanul ki tudja aknázni – mert ismeri – a gép műszaki lehetőségeit. Átjárások persze mindig is lesznek, de a profi és az amatőr műszerek közti különbség meg fog maradni.
J. A.: Ma egyébként még nagy probléma a szabványok hiánya is. A 35 mm-es filmtechnológia és az ahhoz tartozó labortechnika lényegében az egész világon elterjedt, tehát elmondhatjuk, hogy szabvány. A digitális technika esetében ilyenről még korántsem beszélhetünk, hiszen a különböző részegységeket más-más cégek hozzák létre, és így azok sokszor nem is illeszkednek egymáshoz. Ez igen megnehezíti annak az univerzumnak a létrejöttét, amelyben majd egymás nyelvét tudjuk beszélni. Attól, hogy miután túl sok „iskolázatlan” amatőr fog filmet készíteni, s ez felhígíthatja a filmművészetet, nem tartok. Ugyanis mi az „iskolázottság”? A filmrendezés iskolázottsága abban áll, hogy látott-e valaki elég filmet. A filmrendezést megtanítani nem lehet, csak a gyakorlatban megtanulni. Márpedig a digitális videó annyira kicsi és könnyű, hogy bárhová elvihető, így alkalmas arra, hogy – ha kezdetben döcögősen is – saját filmet forgassunk vele, dokumentáljuk életünk eseményeit, majd ezt ugyanolyan könnyen megvágjuk, megszerkesszük. A Super 8-as ragasztgatós pepecselésével vagy a VHS technika másolások közbeni minőségvesztésével szemben ez akkora csábítás, hogy egyre többen veszik majd kézbe a kamerát, és így talán a nézők gyakorlati-filmes önművelődése is megindul.
P. M.: A házi filmkészítésre természetesen adott a lehetőség, hasonlóan ahhoz, ahogy a fotográfia is hetven-nyolcvan év alatt otthoni, amatőr technikává vált, amihez már nem kellett üveglap és sátorponyva. Ez művészeti fordulatot is hozott, hiszen a képi gondolkodásban is sok minden megváltozott.
– A digitális berendezésekről vagy éppen a különböző szoftverekről sokszor szenzációszerűen hirdetik, mennyi mindent tudnak, épp csak nem gondolkodnak az alkotó helyett. Tele vannak különböző funkciókkal, egyszerűen kezelhetők, a gyártóik pedig elhitetik a vásárlókkal, hogy segítségükkel valami eredeti dolgot, gyakorlatilag műalkotást képesek létrehozni, pusztán ezen automatizmusok variálásával.
J. A.: A professzionális trükkök esetében (a digitális animációban vagy a modern sci-fiben) engem épp az úgynevezett tökéletesség idegesít, amikor a trükk nem lép túl a fantáziakép minél valóságosabb illusztrálásánál (hangsúly az illusztráció kifejezésen). Az esetek többségében a fantáziakép valósághű megkonstruálása fontosabb, mint az, hogy a létrehozott kép műalkotás-e. Az amatőr felhasználás esetében a csapda pedig az, hogy az amatőr, tehát könnyen használható digitális képrögzítő eszközök teljesen automatizáltak, és nem engedik az embert eltérni a szokásostól, vagyis ha túl sok vagy túl kevés a fény, vagy beég a háttér, máris hibát jeleznek vagy egyszerűen nem engednek forgatni. Másrészt sokszor előregyártott trükköket építenek beléjük, különböző áttűnési, torzítási és szolarizációs technikákat, amelyek önmagukban semmire sem jók, csak panelek. Az öntörvényű, mert egyéni kifejezésmódot hamburgeresítik, vagyis éppen az egyéniségtől fosztják meg.
P. M.: Pontosan ez lehet a gátja a kreativitásnak, az önkifejezésnek. Jellegzetes egyébként, hogy a videó esetében az első effektgépeket, trükkberendezéseket művészek hozták létre, pusztán alkotói kísérletként. Nem szabadalmaztatták őket, a gyártók viszont azonnal felfigyeltek rájuk, és szabványokat csináltak belőlük. Gyakorlatilag egy nyitott eszköz lehetőségeit korlátozták különböző funkciókra és aztán – mint valami forradalmi újdonságot – piacra dobták. Az alkotásban azonban nagyon veszélyesek az ilyen előre beépített funkciók, mert művészileg legátolnak.
J. A.: A filmkészítés nem olyan, mint a vasalás, ahol jó, hogy van beépített gőz-funkció. Egy műalkotás esetében nagyon kínos, ha megrajzolok valamit, amit valójában nem tudok megrajzolni, majd benyomok egy gombot, és máris olyan a kép, mintha egy tehetséges impresszionista festette volna.
– Ha az új korszakban a forgalmazás is megváltozik, a fizikai szállítást kiiktatják, elvileg sokkal hamarabb sokkal több moziban jelenhet meg egy film ugyanabban az időben. A kérdés persze, kinek a tulajdonában lesznek az ilyen filmek fogadására és vetítésére alkalmas mozik, és ott miket láthatunk majd.
P. M.: Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben nagyon okosakat tudnánk mondani, de talán két dolog fontos lehet. Egyrészt mi az, ami profitot hoz, másrészt a jövőben is szükség lesz-e olyan teremre, amelyet mozinak hívnak, s ahol sötétben, egy időben, nagy vászonra képeket vetítenek sok ember előtt. Feltehetőleg a nagy vászonnak mindig lesz vonzereje. Másrészt valószínűleg mindig lesznek olyan piaci megfontolások, amelyek alapján továbbra is jó előre bejelentenek majd hatalmas marketinggel egy-egy közelgő nagy „durranást”, amelyet csak bizonyos mozik kezdenek el vetíteni, és amelyért az első néhány hétben továbbra is kígyózó sorokban fognak állni az emberek.
– A filmkészítés költségei elvileg jelentősen csökkenhetnek, de vajon a digitális filmek dömpingjében nehezebb vagy könnyebb lesz eljutni a közönséghez?
N. A.: Hogy egy film mennyi emberhez jut el, már most sem attól függ, hogy az jó vagy rossz. Nap mint nap láthatjuk, hogy rosszabbnál rosszabb filmekkel árasztják el a mozikat sok millió dolláros kampányok kíséretében, melyek hatására tényleg százezrek nézik meg ezeket, akár jók, akár nem. Mivel a film továbbra is nagyrészt üzlet, ez a jövőben sem lesz másképp.
J. A.: Az Interneten azért látni más példákat is. Már most is vannak olyan website-ok, ahol akár egyórás független filmek is letölthetők, ha nem is mindig jó minőségben. Viszont az információhoz, hogy milyen művek készülnek a világ különböző, mainstreamen kívüli filmes műhelyeiben, hozzá lehet jutni. Másrészt az is lehet, hogy a közönség fogalma teljesen át fog alakulni. A jövő mozija talán azt fogja jelenteni, hogy megcsinálok egy filmet, majd elküldöm néhány ismerősömnek, és ők lesznek az én közönségem. Ez is egyfajta forgalmazás lesz, mintegy a nagy moziforgalmazás világa alatt, illetve mellett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/02 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3202 |
