Hirsch Tibor
Harmadszor tér vissza Kapa és Pepe: nyüszítő röhögésük odafagyott pincér-mosollyá és a hozzá tartozó lihegéssé torzul.
Jancsót szeretni nem kell (félnetek). Mindenesetre nem önigazolásként kell szeretni.
Hogy akkor most ez ilyen és ilyen kor volna, mi is éppen így gondoljuk. Hogy csak tessék minket megnyugtatni, hogy ez a kor éppen ennyit ér, ennyi figyelmet, ennyi reményt, ennyi pénzt. Egyáltalán, ennyi az egész, és mi készségesen kacarászunk a poénokon az ellenzéki istállómelegben, agyunkat nem fárasztjuk, de műélvező lelkünket se, hiszen engedélyt kaptunk rá, hogy ne érezzünk mást, mint amit amúgy is érzünk bármikor. Így lustán kedveljük a mestert, még csak nem is sznobságból, hanem mert azt hisszük, végre teljesen fölmentett minket a rejtvényfejtés nehéz mestersége alól, mely – most már bevallhatjuk – úgy harmincöt éve nyomaszt. Más idők voltak azok, amikor még Sáncot, Víztározót, fehér galambot, vörös kokárdát, csendőr-kakastollat kellett gondolatban a helyére tenni, akkor még mondhattuk azt, hogy a cenzúra szekerét tolja, aki túlfecsegi az egészet. Ma meg lusta rokonszenvünket ráfogjuk a korszellemre. Mintha csak annyi volna a fontos, hogy akárcsak Pepe és Kapa lefelé a pesti Dunán, a Filatorigát és a Niagara Falls között, ugyanabban a posztmodern csónakban sodródunk. Bár még ez a kikotyogott „posztmodernség” is amolyan konkrét tahóság; közös csónakunk finom etikettje ennyi nevén nevezést sem enged meg.
Ennek nem mond ellent, hogy ha valami azért csak úgy átjön, munka nélkül, szórakozottságunk ellenére, azt duplán szeretjük. Szeretjük például, ami aktuálpolitikai célzásként értelmezhető. Ilyenkor bezzeg nem kérjük ki a rejtvényfejtést a Mester nevében, ilyenkor úgy bánunk vele, mint akármely politikai kabaré szerzőjével valaha az Átkosban, vagyis kacsintgatunk sokat tudó kacsintással. Jobban is örülünk az ilyesminek, mint a kozmikus és globális szomorúság hangulatának, még ha buzgón helyeselünk arra is. Mert hogy személy szerint öregek és bölcsek volnánk-e, mint Jancsó maga, azt azért nem merjük kijelenteni, arra az istállómeleg nem jogosít föl, de arra igen, hogy mi is rábólintsunk, kit nem szeretünk éppen a honi közéletben. És imádjuk, ha e tekintetben a kozmikus szomorúság talaján álló, hiteles öregember dobja föl nekünk az egyszerű, poénos labdát.
Szeretünk Neki helyeselni.
Nem bújtunk elő valamennyien Jancsó köpenyéből, de szívesen visszabújunk most valamennyien. Biztatjuk magunkat, hogy jó társaságban leszünk: akinek nem köpenye, úgysem veszi magára.
Jancsó és kora
Milyen alapon értünk egyet előre mindenben, noha a lényeget csak akkor érezzük, ha az öregember kimondja helyettünk? Milyen alapon bólogattunk a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten esztendejében? Csak mert láttunk magunk körül mi is újgazdagot, láttunk klosárt, láttunk spontán privatizációt, garnitúraváltást, oda-visszarendeződést? Tetszett az Anyád! A szúnyogok? Csak mert ordítani mi is szeretnénk? Csak mert volt nekünk is vasutas múltunk, és megmaradt belőle nekünk is a rozsdás mozdonytemető és a kisuvickolt szalonkocsi? Csak mert a mi múltunkat is lenullázták új idők új gengszterei? Csak mert jó dolog volna megszámolhatatlan mennyiségű langyos sört vágni egy koszlott tanya falához, mely tanya valaha a miénk volt?
Rendben van, a tisztán jelenre vonatkozó finom változásokra lehet nekünk is szemünk, ott talán jogunk van hinni, hogy a Mester nem helyettünk lát, hanem csak megerősíti, amit látunk mi is. Rendben van, tavaly ilyenkor, odafent a Citadella magasságában még fenyegetően düböröghetett a Vakpali, idén, ugyanehhez dallamhoz már a Hősök terének nevezett millenniumi síkvidék és millecentenáriumi cigányzene dukál. Rendben van, mi is érezzük, ahogy az idő giccsbe hajlik.
Ahhoz viszont már régen belezavarodtunk saját történetünkbe, hogy magunktól is meglássuk, mikor, hányszor volt ez így. És főleg, hogy ami így van, az a Nagy Egészre vonatkozik. Hogy nincsen itt számunkra fenntartott kontemplatív pozíció. Nincs díszpáholy, nincs méltó magasles, ahol legalább a ma hatalmon lévőkön kis segítséggel kiutálkoztuk magunkat.
Ne pózoljunk és kacsintgassunk hát, ismerjük csak szépen be: onnantól kezdve érezzük, hogy mi minden tartozik itt össze, amikor a mester már a szemünk előtt összerakta. A dolog nem mennyiségi kérdés: mindenesetre nyolcvanévesnek lenni nem árt hozzá. Nyolcvanéves filmrendezőnek nyolcvanéves kortársa emlékezhet arra igazán, mikor, milyen volt valakiről tudni, hogy „belőle még miniszter lesz!”, és hatvanéves nézőjének rémlik, hogy mikor melyik Jancsó-filmben mondták ki ezt először. Undorodik ugyan a mester attól, ami fent van, de azt ne higgyük már, hogy az aktuális ellenzékkel kívánkozna ugyanabba az istállómelegbe! Hogy nem látná az ideiglenesen (legalább négy hosszú évre) kitaszítottakat, ahogy körbebabusgatják a rosszéletű Magyarországot, aki a fent lévőkkel bújik ágyba, de érzékeny lelkét mindig azzal ápoltatja, aki éppen odalent van? Simogatták így már a szépleány-Hunniát pruszlikos változatban, az Égi bárány idején, és lőtte főbe magát szórakozottan az akkori értő és értetlen nézők szeme előtt, trianoni grófkisasszonyként, a Magyar rapszódia befejező képsoraiban. Mára fotóssá lett, PR-mendzserré és üzletasszonnyá, és bár most sem választ szeretőt pártszempontok szerint, de lojalitásáért a Hatalmon belül most sem hálátlanok, a Hatalmon kívül pedig most is igyekeznek megérteni és meghódítani. Látjuk ezt, hisszük ezt, de nem emlékszünk. Középkorúan is tejfelesszájúak vagyunk. Képzeletünket teljesen betölti a jelen, és nagy boldogan érteni véljük a képes-hangos célzásokat a kommandós-terepjárós-mobiltelefonos politikai valóságra.
Jancsó - és szabadság-szeretet
Azt már régen sejtettük, hogy hozzá képest csak kapiskáljuk a szabadságot.
Amióta csak filmet csinál, minden igazi alteregó-hőse keres, figyel, rákérdez, azután – aligha nevezhetnénk ezt másképpen – árulóvá lesz. „Tisztaszívű árulóvá”, de mégiscsak árulóvá. Tartozott ugyanis valahová, olyan természetes, szoros és magától értetődő kötődéssel, hogy ezt az eredeti helyet-helyzetet nem lehet csak úgy feladni – ezt csak elárulni lehet. Hogy csak ezt lehet, és hogy csak így, ez rögtön mond valamit a Kelet-Európában őshonos hősiességről. Ezen a tájon a hős attól hős, hogy van bátorsága szakítani az övéivel, magára vonni felháborodásukat, van mersze árulóvá lenni. Nem azok a lázadók az érdekesek, akik úgyis kívül voltak egy közösségen, egy kiváltságos csoporton, és sértődöttségükben lázadnak. Hanem azok, akik egy körön belül voltak, akiket mondjuk a mostani kacsintgatással, öleléssel, gyengéd hátba veregetéssel fogadnak be akármilyen istállómelegbe. És amit elszakítanak, azok olyan természetű kötelékek, melyekre a megbotránkoztatottak ítélete szerint rá sem volna szabad kérdezni. Érezni kell őket, nem gondolkodni felőlük. Az Így jöttem hőse rákérdez magyarsága lényegére, az abból következő szolidaritás-következményekre. Azok szemében, akik nem kérdeznek rá, nyilván nem lázadó, hanem áruló. Belül volt, nem kívül, éreznie kellett, amit mások éreztek, de ő rákérdezett. Ennyi elég. „Rákérdezős” áruló-hősök avagy hős-árulók sorjáznak harmincöt év filmtermésben: a Sirokkótól a Magyar rapszódiáig, a Csillagosok, katonáktól a Szerelmem, Elektráig, a Fényes szelektől a Magánbűnök, közerkölcsökig, a Csend és kiáltástól A zsarnok szívéig. Istállómeleg és rákérdezés: általában úgy, hogy az érintettek először hitetlen csodálkozással figyelik az elbitangoló „mi kutyánk kölykét”, azután jön a bosszú és a fasisztoid tombolás. Ahogy még az Így jöttemben büntették az orosz fogvatartóját ápoló fiatal magyar hadifoglyot honfitársai.
Csak hát az a gyerekkatona ott maga Jancsó Miklós. Nyolcvanévesen is az. Aki rákérdez és elbitangol. Az élete szól arról, ahogyan rá merészelt kérdezni a magától értetődőnek érzett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetődően számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el az ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően fogadta volna be. Népies, folklór-imádó filmesek tették volna meg lobogójuknak, erre – mintha – választotta volna az urbánusokat. Keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán helye lenne a népben, nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon. Ő udvariasan beint. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. Amikor egy kicsiny, fontoskodó csapat már ácsolná neki a diadalkaput.
Jancsó úr, Prufrock úr
A fentieknek nem mond ellent, hogy az igazi kelet-európai hősnek van érzéke magához az istállómeleghez is, nem csupán a bátor elbitangoláshoz az istállómelegből. Mondjuk dzsentriként tudja, hogyan kell stílusosan húzatni a cigánnyal, kommunistaként, mikor mit mondott a renegát Kautzki, ellenzékiként, ki mit írt alá és mikor, régi káderként emlékszik, mi volt Aczél és Kádár divatos bonmot-ja kilencszázhatvan-akárhányban, rendszerváltási meghívottként fejben tarthatja, mikor merre botlott, hol sározódott be a kortárs politikus-gárda színe-virága. Látóköre minimum Erdős Renétől terjed a Kispál és a Borzig, Lagzi Lajcsitól Ingmar Bergmanig. És ez még korántsem az összes hely, ahonnan árad felé a befogadó melegség, ahol bármikor kikiáltanák díszvendégnek, örökös tagnak, utolsó mohikánnak, örök ifjúnak és legfiatalabb formabontónak.
Fiatalság?
„Szabad barackot ennem, s fehér flanelruhában a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.”
Ezt T. S. Eliot hiszi így, Kapa-Isten csak azt tudja, hogy egyel több szirénhang már nem számít. Eggyel több halál? Eggyel több feltámadás? Ami a fehér flanelruhát illeti, Jancsó nem fél fölvenni. Lehet kétszer annyi idős, mint J. Alfred Prufrock, akkor sem. Ami a fiatalságot illeti, a vele kapcsolatos kétely, éppen eggyel több, mint amennyi már tavaly is megvolt. A bennfentes fontoskodók szeretet teljes kis köre fölhívja majd a figyelmet a filmben szereplő fiatalokra, a fiatalok zenéjére. Szeretik a filmet, szerették az előzőt? „Mi vagy te, cukros bácsi?” –kérdezi Kapa Pepétől. Bizony-bizony, a mester addig hagyja csak magát marasztalni bármely istálló melegében, amíg végtelen és holtig tartó szabadságszeretete ezt megengedi. E harmadik filmben még itt van, de már elkívánkozik. Lehetsz örökké feltámadó Isten, lehetsz pincér a végső estebéden, lehetsz cukros bácsi, akit hamarosan zászlajára tűz egy mostani alsó tagozatos nemzedék, aki majd nyilván megnöveszti a haját, fityiszt mutat minden hatalomnak, a pénz hatalmának legelsősorban, a tizenhatórában menedzserkedő yuppie apucinak, és előássa a nagypapa hagyatékából Che Guevara naplóját. Ám ha ez megtörténik, akkor is mi van? Az istállómeleg-felelősök, szimpatizánsok és sznobok, útitársak és harcostársak körbeülik majd az asztalt. Még nincsenek itt, még csak külön-külön bukkannak fel, de előbb-utóbb egyszerre fognak jelentkezni a Vacsoránál. Csupa tanítvány, aki csupa Júdás. Ugyan bizony a gyerekek miért nem tartoznának bele? A „jövő nemzedék”. A régi és új fényes szelek? Filmművész-szövetség és szponzoráló kereskedelmi televízió? Júdás-pályatársak, és Júdás-filmkritikusok? Nem arról van szó, hogy ezek mind árulók volnának, mert volna még mit elárulni. Éppen csak kínálják a maguk langymelegét, értéktelen vagy kétes értékű „végső” befogadó-gesztusait. Következtetnek bizonyos jóindulatú jelekből, egy békés, megbocsátó, mindenre nyitott ember jelzéseiből (mondhatni: barátságos, pincér-gesztusokból), és a mestert maguk közé számítják. Aztán persze meg lesznek sértve, ha egy kelet-európai áruló-hős hozzájuk képest is megint a Szabadságot választja. Az még hagyján, hogy a többiekhez képest, no de hozzájuk képest? Hiszen ők már igazán mindent megengednek neki! Játszhat, bohóckodhat. Jó, akár Júdásnak is nevezheti őket, de telepedjen le a felkínált teríték mellé. Vagyis ne legyen Júdások Júdása. Legyen Isten-Pincér, de tisztelje meg az ő asztalukat. Éppen az övékét. Ne szaladgáljon körbe-körbe. „Hogy eltapossák?” Lehet az eltaposás helyett illő eufemizmust mondani. Eltaposás és végső befogadás ezen a tájon egy és ugyanaz. Annak idején militánsabb világ járta, a hős nem futkározva őrizte éberségét, hanem döfködött-lövöldözött jobbra-balra, s nem pincérként, de legalábbis terroristaként a Sirokkóból vagy udvaroncként A zsarnok szívéből. Amíg lő, döf, üt az ember, addig él, addig, nem kerítik hatalmukba a nyájas Júdás-asztaltársaságok. Ma a kelet-európai hős szolgál. Viszonylagos létbiztonságban. Pincér, akinek ki kell elégítenie munkaadóját, mecénását, barátját, kritikusát, le- és felmenőit. Sok belevaló árulót, akik az Isten-pincért hellyel kínálják.
A futás
A vacsora pedig utolsó. Jobb nem bolygatni, miért és kinek, talán mert a pincér távozik, talán mert a vendégek. Ne legyenek illúzióink: ha nem volnánk kelet-európaiak, ha nem vagyunk művészek, attól még a Nagy Végső Pincérversenyből nem maradhatunk ki.
Szólt már Jancsó bizonyos korábbi filmjeiben is T. S Eliottal, csak más verset idézett. Hogy tudniillik így érne véget a világ: „Nem bummal csak nyüszítéssel.” Hát most korrigál: még nyüszítéssel sem, csak odafagyott pincér-mosollyal és a hozzá tartozó lihegéssel. Pörgő-nyüzsiző akarnok és bájgúnár nemzedék eteti halálba magát és glóbuszunkat. Nincs kivétel, nyolcvan év fölött sem lehet megállni. Ahogy Kapa magyarázza Pepe barátjának: tényleg eltapossák, aki leáll, aki nem bíztatja magát, hogy bajnoknak született, hogy idevaló volna, belevaló, bele az Utolsó vacsoráról elnevezett világnagy pincérversenybe, az emberiség zajos és önmagát ünneplő finisébe, ahol győzni már nem lehet, tehát biztosan csak a részvétel a fontos. Eltapossák az egyszerű közpincért, ha nem siet, akár a bogarat, de Istenfia- vagy művész-versenyzővel is legfeljebb bogárként tesznek kivételt. Vagyis ha leállna kvaterkázni a Júdások asztalánál, mehetne a formalinba. Ott fagyna arcára az utolsó pincér-mosoly, amit utolsó barátainak tartogatott, az utolsó besorolás- és befogadás, az utolsó excentrikus játék, az utolsó alkotói periódus.
„S hogy merjek, ha sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?”
Hogy hogyan? Hát éppen így. Ezerkilencszázkilencvenkilenc, kétezer, kétezer-egy: a szabadság korszerű fogalma a körbenfutás. A régi szép körbelövöldözés is megfontolandó, csak bohózati elemmé finomodott. „Te Kapa, én azt hiszem, összefostam magam...” Pepe mondja ezt, amikor levegőbe üríti a géppisztoly tárját. Kiürült tár, önmegalázó dumával mint slusszpoén. Ez azért nem a Sirokkóbéli Marko Lazar stílusa. A harcias éberség eszméjénél mindenképpen korszerűbb a pincér-doktrína.
Ettől még a Jancsó-féle régi szabadság-fogalom érvényben marad: sosem megérkezni oda, ahol várnak. Sem eszmével, sem ideológiával, sem magánemberként, de egyetlen képsorral sem. Már miért kellene gyermeklányok vokáljának dalolni az után, hogy a Hatalom megbízást adott a halhatatlan Kapa-Isten meggyilkolására? Mert nem itt vártuk őket. Miért éppen annyi ideig tart a pincérek körbefutkosása? Mert mi éppen egy másodperccel kevesebbet tartottunk volna még elviselhetőnek. Miért végzi be bóklászását a kamera egy bizonyos arcon? Mert mi egy másikra tippeltünk. A néző dolga mindig az, hogy utólag belássa: tévedett. Akárcsak a megcsúfolt szekértáboroknak. Megbotránkozzon, árulást emlegessen, vagy ha akar, megkövessen egy Szabad Embert. A Szabad Ember mindenesetre nem törődik vele.
Szabad.
Jancsó és a Niagara
Egyszer majd vége lesz az egésznek. A Nagy Mennydörgő – ahogy az indiánok a Vízesést nevezik – lemossa az egészet. Az mindenestre kedvünkre és a Mester kedvére való lehet, hogy a Niagara mindig a szomszédos sarkon dübörög. Alkalmasint kikukucskálunk a leégett Budapest Sportcsarnok mellvédje alól, és ott van. Lenézhetünk egy hazai és hétköznapi disznóságokról, pénzről, politikáról mesélő, félig kész szálloda-építmény tetejéről, és odalent hömpölyög. Látjuk csődbe jutott vállalat birtokolta szétrohadt hajóroncsról. Csak dübörög bíztatóan. Neme is van, idegen és ismeretlen. Víz: Jancsónál köztudottan Káosz-szimbólum. Halál és újjászületés. A film hősei az utolsó képen éppen csak egy dézsára valót kapnak belőle. De egyszer majd nyakon önt minket.
Addig a kritikusnak éppen annyi a dolga, mint akármely más sznobnak.
„A teremben sétálgatnak a Ladyk, És Michelangelót dicsérik.”
Szépen beáll a sorba, hellyel kínálja a pincérkedő szerzőt a maga asztalánál, szembe mosolyog, alattomban bogárgyűjtő-skatulyát szorongat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/02 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3199 |
