Reményi József Tamás
Az M1 tizenhárom részes sorozata a visszanézés gesztusaira és az utóéletre koncentrál.
A közös múltba buszozik négy meglett ember. Utazásuk London-don-don-ba: utazás abba az időbe, amikor egy tánczenekarból együttes lett (a hatvanas évek elejének hivatalos szóhasználatát fölváltó kifejezés egyfajta polgárjogi fejlemény is nálunk), és visszaérkezés a jelenbe, amely minduntalan elkülönült, meggyőződésüket, személyiségük határait védelmező magánembereket mutat. Jellemzően paradox látvány: a buszon együtt vannak ugyan, de ki-ki háttal a másiknak s egy másik hátának beszélve magára marad. Közös ötletnek engedelmeskedve - egyedül.
Nem diskurálnak, társaságban csak a banálisabb csínyek, tréfás esetek osztálytalálkozós hangulatára képesek, meg az emlékezet bizonytalanságának koreográfiájára (egyszerűségében megejtő jelenet, ahogyan Londonban tanácstalanul keresik egykori klubjukat). A fontos dolgokról külön-külön beszélnek, s vitatkozni is így tudnak csupán; Vitézy László rendező és Betlen János riporter jó érzékkel választották a nyomozati módszerek közül az elkülönített tanúk közvetett szembesítését. Így válhatott a filmsorozat különös értékévé - minden korábbi sztorizós-nosztalgiázós kutakodásnál vagy túl komolyan vett partizán-romantikánál mélyebben talált leletté - a négy ember szóló-portréja, valamint Szörényi Levente és Bródy János kettős monológja. „1990 után nem tudtuk a dolgokat úgy megbeszélni, hogy közben ne bántsuk egymást” - mondja Bródy, s szomorúságában nemcsak kettejük politikai nézetkülönbsége, hanem valamennyiük - természetesen korábbról eredeztethető - emberi, alkati, szellemi széttartása tükröződik. Egy valahai közös múlt terheit külön-külön senki sem viselheti. Noha erre kényszerül.
Zenei utóéletükben az Illés-együttes tagjai nem birkózhattak meg e teherrel, függetlenül attól, hogy 1973 után ki-ki milyen teljesítményt nyújtott. A kölcsönösen óvatos és épp a tapintatos eufemizmusokban kíméletlenül őszinte minősítések - legyen szó akár a Fonográf konszolidációjáról, akár Illés Lajos új zenekaráról vagy a rock-operák színvonalának megítéléséről - már eleve arra vallanak, hogy a szakmán kívül kell azt a pontot meglelniük, ahonnan józanul és méltósággal visszatekinthetnek egy régi évtizedre. A kertjeikbe, szőlőikbe elhúzódó emberek látványa példázhatná akár a kordivatot is - Levente és Lajos esetében nem azt példázza -, de Szörényi Szabolcs épülő modellvárosa már egészen bizonyosan ama külső pont megtalálásának is - szinte abszurd - modellje. Szabolcs évek óta egy vasútvilág megteremtésén munkálkodik. Nem terepasztal az, hanem egy magáncsoda, amely teljes embert kíván, átállítva az életprogram váltóit. Ő maga kissé szégyellősen beszél erről, hiszen az ügy súlyához képest a buzgalom mértéke aránytalannak, mosolyogtatónak tetszhet, ám a döntés komolysága és következetessége kétségbevonhatatlan.
Az Illést szokás legendás együttesként emlegetni. Nemcsak felületes - elégtelen is a jelző. Legendája, mondjuk, a Syriusnak van, amelyet kirekesztett a kulturális politika, szükségképpen a szájhagyományban kellett méltó hírre vergődnie. (Sokszorosan rosszul teszi föl a kérdéseit az, aki utólag, ellenkampányban igazságot akar tenni.) Az Illés titka abban rejlik, hogy műfajában szintetikus jelenség volt: egy korszak - intézményrendszeren belüli és azon kívüli - hatása négy fiatalemberre a legszélesebb körben és a legintenzívebben találkozott össze e négy fiatalembernek a korra gyakorolt hatásával. Nem véletlen, hogy Levente, mint annyiszor, most sem mulasztja el, hogy a Beatlest megidézze: a párhuzamban nem első sorban a közép-európai becsvágy munkál, hanem a betöltött szerep azonosságának tudata. Ez a szerep pedig nem pusztán a minőség függvénye (lásd az ugyancsak szokásosan említett Rolling Stones ellenpéldáját).
Mindezt izgalmas lett volna a zene közegében is megvizsgálni, ha már több mint hat órányi filmidő állt rendelkezésre. Az egykori - akármilyen rozoga - felvételek közt búvárkodva temérdek olyan zenei dokumentumot találni, amely beszédesebb lenne, mint amilyen például az újramelegített „búcsú”-koncertek kötelességszerűen bejátszott, csupán illusztratív anyaga. (Szövegében a sorozat elkerülte a nosztalgia egysíkúságát, zenéjében sokkal kevésbé.) Hogyan billentett át az énekstílus és a hangszerelés egy korai - S. Nagy-szövegű - dalt (Nem volt soha senkim) a hagyományos tánczene határán, s hogyan vezetett innen az út, mondjuk, az Emberi jogok oratóriumához? - egy zenéhez kötődő történetnek mégiscsak elmaradhatatlan kérdései ezek.
De ismerjük el, Vitézyék elsősorban a visszanézés gesztusaira és az utóéletre koncentrálva valami újat nyújtottak Illés-ügyben, miközben koncepcionálisan figyelembe vették, hogy filmjük 2000-ben készült. Nyersebb, dezillúziós és rezignált sorozatot készítettek. A magamfajta egykori rajongó kamasz pedig - aki egy házban nőtt föl a Szörényi-testvérekkel s akinek az édesanyja Pásztory Zoli anyukájának a kolléganője volt - ezzel a rezignációval együtt is hű maradhat szenvedélyes emlékeihez.
A rovatot a Pannon GSM támogatja
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3195 |
