Varró Attila
Lehangoló és felületességre valló szokás az utóbbi időben minden olyan rendező-palántát Tarantinóhoz hasonlítani, aki agyonbeszélt, műfaji önreflexiókkal tarkított és vérbő gengszterfilmmel próbál nevet szerezni magának az Atlanti-óceán bármelyik oldalán. Ha akad azonban egy is köztük, akit ennek ellenére jogosan illetne az „angol Tarantino” cím, az kétségtelenül Guy Ritchie, 33 éves londoni film-fenegyerek: 1998-ban a semmiből robbant az élvonalba kisköltségvetésű, ám nagykaliberű kamara-krimijével (A Ravasz, az Agy és 2 Füstölgő puskacső), amelyet idén egy korábbi forgatókönyve alapján készült, sztárgárdás hollywood-i intro követett, kísértetiesen emlékeztetve a Kutyaszorítóban-Ponyvaregény legendás duplázására. Mindkét író-rendező alapvetően ösztönből dolgozik, ráéreznek helyzetekre, beleélik magukat, azután gyorsan rögzítik, mielőtt odaveszne a pillanat varázsa: nem véletlen, hogy filmjeik főként karakter-vezéreltek, hiába a ravaszul kiagyalt, precízen illesztett szerkezet. Tarantino és Ritchie úgy bánik nyersanyagával, akár egy profi szexfilm-kisiparos. Keresnek néhány jellegzetes, valóságszagú helyszínt, egy világos alapszituációt, a többit pedig kitűnő érzékkel összeválogatott főhőseikre bízzák – jeleneteik sikere elsősorban az izgatóan disszonáns jellemek szerencsés találkozásán múlik, a fortélyos csavarok csupán ürügyként szolgálnak egy-egy újabb in flagrantihoz, menage-á-troishoz vagy mexikói felálláshoz.
A Blöff nemcsak erényeiben, de még hibáiban is a párhuzamos Ponyvaregényt idézi. A 84 karátos megagyémánt körül folyó fordulatos hajsza és a mellékszálakon a fősodorhoz kapcsolódó afférok túlzsúfolt cselekménye egy idő után monotonná, önismétlővé válik; míg a Ravasz, az Agy... (vagy a Kutyaszorítóban) figurái igényesen kidolgozott és megformált karaktereikkel keltettek feszültséget, az utódokban ez a feladat főként a sematikusabb, főként etnikai jellegű permutációkra hárul; ráadásul miként Tarantino Bruce Willisszel, Ritchie sem tudott mit kezdeni öntörvényű szupersztárjával, a lassan saját paródiájává tespedő Brad Pitt-tel – túldimenzionált alakítása megbontja az egyébként kitűnő színészcsapat kényes egyensúlyát. Az egyetlen lényeges különbség a két izgalmas alkotás között rendezőik munkamódszeréből adódik: Tarantino verbális leleményeinek hiányát Ritchie vizuális bravúrokkal igyekszik kompenzálni, ezúttal gyengébbre sikerült dialógusait többnyire megsegíti az erőteljes képi körítés.
Miként a film kétértelmű eredeti címe is sugallja (a snatch egyszerre jelent rablást és vaginát) a Blöff kőkemény gengszter-pornó egy velejéig frusztrált és impotens képzeletbeli férfiközönségnek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2001/01 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3187 |
