Turcsányi Sándor
Fekete mozi sokféle van: fekete western, fekete road movie, fekete love story, rózsaszín krónika Nagy Feketékről, még a série noire is lehet fekete. A kilencvenes évek fekete-amerikai filmje, a New Jack Cinema Spike Lee-től John Singletonig.
Késő este van, most ért véget a chart a Viva tévén. Kicsit dühöngök, hogy Jacko ezen a héten csak a második helyig jutott They Don’t Care About Us című kis gyöngyszemével, mikor akkora tévedései, mint a legutóbbi Earth Song ripszropsz a topra kerültek. Féktelen haragomat valamelyest engeszteli, hogy bizonyos 2Pac, Dr. Dre társaságában a California Dreammel rohamléptekkel veszi az akadályokat, és már a tízben van, mert nem más ő, mint Tupac Shakur. Aztán még valami Whitney Houston, felejthető, noha soundtrack, Az igazira várva (Waiting To Exhale) zenéje. Végighallgatom, s nézem is, Angela Bassett, Gregory Hines kavarnak benne, azt’ annyi, channel surfing indul, pilinckázom. Hogy mi a közös mindezekben, és hogy kerülnek ide? Erről beszélünk.
Michael Jacksont, mint a popisteneket általában, lehet szeretni meg imádni, de mindez nem elegendő ok arra, hogy e helyt is szerepeljen. Ám említett klipjét Spike Lee rendezte. Tökéletesre. Amolyan jó kis filmes videóklip, ritkaság. Vannak mozis, moziszerű klipek, például az Aerosmith dolgai, Spike Lee klipje viszont eszközeiben filmes, végig egy – meglehetősen ibuszos – helyszínen rohangál föl s alá Jacko, körötte százezer feka, dobolnak, tapsolnak, elég jó nekik meg annak is, aki nézi, nem különben a hallgatónak, hiszen a nagy műanyag monster igencsak kitesz magáért.
Tehát Spike Lee, aki megkerülhetetlen, ha a fekete moziról van szó. Most pedig ebben utazunk, az ún. New Jack Cinema körül körözünk. Filmforgalmazásunk jószerivel csak őt és Mario Van Peeblest frekventálja. Valami régről oly jól ismert szocialista munkamegosztási elv a New Jack Cinema darabjait a videóforgalmazás körébe utalta, és kész. Azért kár, mert ezek a fekete mozik meglehetősen attraktívvá vannak fotografálva, világítva, fényezve, miegymás, nyilván a sok setét pofát ellensúlyozandó. Lee 1986-ban elkészítette She’s Gotta Have It című no budget remekművét, s attól kezdve dőlt a lé, neki. Érdemei szerint azt csinált, amit akart ezután az akkor pont harmincéves wonderboy. Nos, épp e remeklést nem láthattuk, csak az első „igazi” filmjét, persze videón. Ez az első igazi katasztrófa volt, feka musical az iskolában, ilyenek ezek, folyton énekelnek meg táncolnak, de ettől még a Suliláz (School Daze) altatónak is csak egy agyondolgozott nap után válik be. Szóval 1992 után bozóttűzként tört ránk a dzsungelláz. Egy füst alatt három film, a Szemet szemért-re magyarított Do the Right Thing, a Mo’ Better Blues és a Dzsungelláz szakadt ránk. Ez a tempó nem szokott bejönni. Most se jött. Egy darabig elvegetáltak, és kész. E szertelen forgalmazói húzás betett a New Jack Cinemának, úgy, ahogy van, Spike Lee-nek meg kivált. Az említett filmek, esetünkben merő véletlenség, a rendező életművének első, mára nyilvánvaló, lezárt fejezetét jelentik. Mivel nem nagyon nézték a népek, a forgalmazás a továbbiakban le se köpte a mestert. Pedig a második, máig tartó korszaka legalább ilyen érdekes. A valamire jutó afro-amerikai rendezők előbb-utóbb történelmi témák után néznek, és ilyenkor a hatvanas évekre vásik minden foguk (látjuk ezt majd Mario Van Peebles esetében is). Következett tehát a Malcolm X, rekordköltségvetésből, epikus áradással és hosszban, sztárokkal, militánsan. Elmondtuk már, a New Jack Cinema olyan műfaj, amelyben csillogó félistenek játszanak alsókutyákat. Hitelesen, mi tagadás, bizonyítékául annak, hogy nagy baromság az a gyakorlat (melyet Magyarországon is kedvtelve űznek), hogy az ilyeneket csak hótamatőrök hozhatják hótreálban, lehetőleg a Sztanyiszlavszkij-módszer szerint.
A New Jack Cinema sztárostul-mindenestül úgy hollywoodi mozi, ahogyan van. Filmes eszközeiben, kivált dramaturgiájában az égvilágon semmi újat nem hozott a filmművészetbe, amelyik darabja hozott (Egy kiscsaj Brooklynból), az nem fekete moziként tette. A műfajt viszont nem ezért szeretjük, már aki... Sokkal inkább társadalmi érzékenységéért, ki hitte volna, szociális engesztelhetetlenségéért, no meg – és ez az érdekesebb – soha nem látott bensőségéért, megszégyenítően intim, helyenként pőre, sebezhető képeiért megy falnak a máshoz szoktatott néző.
Lee-nek, s ezért a Malcolm X-et tekinthetjük tulajdonképpen köztes stációnak, ezután jött el az a bizonyos máig tartó bensőséges korszaka. A Clockersben és a Crookynban a militáns hangot lágyabb húrok váltják. A Clockers (és a Malcolm X) annyiban is eltér addigiaktól és utána következőktől, hogy adaptáció, Richard Price regénye került a vászonra. Annyiban viszont nem, hogy fő mozgástere most is az utca, beton és napfény, ami egybefog jót és rosszat, miközben elveszítve egyéniségét, minden és mindenki a kollektív bolhacirkusz szereplőjévé válik. Ez az opus nálunk még a videotékákig sem jutott. A Crooklyn viszont kölcsönözhető, nota bene, érdemes is. Családi darab, mint megannyi az afro-amerikai vonulatból, ám ellentétben az általánosan jellemző markáns szociális hátteret előtérbe toló munkákkal, sokkal inkább a belső mozgásokra koncentrál. Ugyan az áramszolgáltató vállalat kikapcsolja a villanyt, de nem lőnek le benne egyetlen koreai szatócsot sem, mely csíny pedig oly gyakori a fekete filmekben, mint a fél kantárral felcsatolt kertésznadrág. Egy kislány kényszernyaralása (kényszerszünete) a negédes nagynéninél, az anya váratlan elvesztése, ilyenek érdeklik Lee-t itt. S bármilyen hihetetlen, jóval messzebb jut, visszafogottságában százszor izgalmasabb, mint mikor cracktől táncoltatja szereplőit. Jellemző, hogy Amerikában, sőt Európában is kritikai fogadtatása volt a kedvezőbb, mint nézettségi mutatói. Sztárok sincsenek ebben a moziban, vagyis Lee vélhetően nemcsak használja a csillagokat, de termeli is. A Crooklyn és a Clockers apafiguráit oly szolidan hozó Delroy Lindo mára már két, itthon is látható poszt-Tarantino-gyöngyszemben csillog-villog, a Get Shortyban (Szóljatok a köpcösnek!) és a Broken Arrow-ban (Rés a pajzson). Személye ilyenformán segít nekünk átkötni a gyeplőt az egészen új-új-új-Hollywoodhoz, és rendezőnk Amerikában is épp most bemutatott nóvumához, a Girl 6-hez (az illetékes forgalmazó ígéri, a színét [fekete] sem fogjuk látni).
E film rendezőt alakító szereplője – na ki? Ön nyert: Quentin Tarantino – azt mondja a hősnőnek, hogy egy ifjú fekete hölgy szemszögéből láttatná szívesen a világot. Meghiszem azt – így Spike Lee, pláne ha az a szemszög valahonnét a szereposztó dívány magasságából nyílik az ábrázolni vágyott világra. Nem csoda, hogy a kis művésznő inkább elszegődik hatodik csajnak az egyetlen és eredeti telefonszer-társulathoz, végtére az is csak merő színészkedés. Az sem véletlen, hogy csupa aberrált fehér köcsög hívogatja, leszámítva azt az egy derék subickos képű legényt, aki persze mást, gyanítjuk, többet akar. Íme, Lee sem tudja, nyilván nem is akarja Tarantinót megkerülni. S nem is csak azért, mert a neve olyan jól mutat a főcímén. A Tarantino-féle film többszörösen kapcsolódik a New Jack Cinemához. A nyelvet és a ritmust, a hip-hop ritmusát említhetnénk, ha a dolog bővebb taglalása ide tartozna.
Mario Van Peeblest emlegettük. A New Jack Cinema elnevezést az ő New Jack City című filmjéhez köthetjük (a kifejezés eredetét Vágvölgyi B. András írja le a műfaj bemutatásában a Biciklitolvaj 96/3-as számában). Tehát New Jack City: fekete vidék (New York Bed-Stuy), fekete sztárok (Wesley Snipes, Ice-T), fekete drog (crack), fekete zene, fekete zongora, fekete davajgitár, fekete, fekete, fekete, minden fekete – csak a film nem az. Még a Spike Lee-hullám előtt láthattuk, s veszett el az akcióthrillerek esőjében – lévén maga is az, semmi több. E moziban a fekete tényleg csak egy nagy színfolt. Pedig egy ilyen tárgyú dolgozatból sem kihagyható, paranoid hazugság köré szerveződik, miszerint a crack (a kokain kémiai buherálásából származó, gyorsan ölő, filléres rémálom) az állambácsi egyik legfőbb jótéteménye renitenskedő alattvalóinak. Ez a duma megjelenik mindenhol, Mario Van Peebles történelmi tárgyú, tulajdonképpen egyetlen valódi New Jack Cinemájában, a Pantherben (videóforgalmazásunk szerint: Fekete párduc) ugyanúgy, mint nemrég itt a Filmvilágban (Spiró György: Altatás, 96/4.). A Pantherben szemünkkel láthatjuk, hogy a gonosz J. Edgar Hoover sameszai egy jachton lepacsizzák a még gonoszabb maffiavezérrel, hogy nyomatni az anyagot ezerrel, de aztán maradjon ám a gettó falai közt a dolog. Persze. Elégedetten hátradőlhetünk, jól rákúrtak a szemetek, hiszen már Budapesten is kapható a cucc. Az államot utálni jó is meg kell is, de ez akkor is hazugság, ha igaz, lévén egyszerű takaródzás, önáltatás. Ezzel együtt a New Jack City így se, úgy se New Jack Cinema, koszos akciófilm, és passz. Ha már itt tartunk, az itthon ugyancsak vetített Trespass sem az. Walter Hill filmjében pedig szintúgy megvan minden, Ice-T, Ice Cube, jéghegyek, maroktelefon, mégis csak piti bűnözők kalandjai egy patkányfogóban, lehetnének épp pink pantherek is, vagy hófehérkék. Walter Hill csak szereti feketével színezni a dolgait. Nevét a 48 órák tették naggyá, viszonylag, amikben a fekete-fehér (rendőr) páros közhelye egy másik derekas hazugságra, mint erős fundamentumra építve jelenik meg, ugyanis a fehér Nick Nolte párja Eddie Murphy, aki egy fekete bőrű fehér komikus, a mi négerünk. E találmány vadifriss mutációja a Pénzvonat, melyben Woody Harrelson és a real feka Wesley Snipes ökörködnek. Hogy mégis ideférnek, az egy korábbi közös baromságuknak köszönhető, ugyanis a videón látható Zsákolj, ha tudsz (White Men Can’t Jump – nincs az a külföldi filmekről írott dolgozat, melyben ne lehetne százszor körülröhögni a magyar címadás nagy tréfacsinálóit). Abszolút fekete mozi, na jó, alighanem azért, mert a kosárlabda olyan dzsungelszökevény mulatság, nagyra nőttek, oszt’ zsákolnak, addig se árulják a kábítószert; mégis, a fekete duma nem rossz, a fekete feeling, morgen, morgen, és a fekete csillagok naggyá teszik. Például Rosi Perez, aki alighanem Puerto Ricó-i, de amolyan dögös tejeskávészínű törpeszuper, plusz a kiirthatatlan Wesley, de legkivált Tyra Ferrell. Megállunk.
Szóval ezek az afro csajok, barátom! Angela Bassett, aki már mindenhová bejáratos (Strange Days – A halál napja, oh), és akinek egyetlen mosolyáért a fél kardomat lenyelném, ha nem volna a világon egy olyan gyönyörű (színész)nő, mint Tyra Ferrell, a kedvencem. A Dzsungellázban volt először, úgy, hogy a fekete Wesley lenyúlta a digó Turturro alabástromfehér Annabella Sciorráját, és a jó Spike Tyrával vigasztalta minden filmjében főszerepet játszó lieblingjét. Tyra aztán a Boyz N the Hoodban egy gonosz anya, a Hazug igazságban (Poetic Justice) menő fodrászcsaj, és egyáltalán, minden.
Ez a tavaszi fekaláz fel se támadt volna, ha a jó videóforgalmazó februárban ki nem hozza a Fekete vidéket, mely Boyz N the Hood címen lett kultfilm a maga idejében. Két ikerdarabja Ernest Dickerson Juice (Hosszú lé), illetve a Hughes testvérek Menace II Society (Veszély S elemek, jó, mi?) című filmjét, melyek gyakorlatilag ugyanezt az egy történetet mesélik el, végső soron hasonló nézőpontból. John Singleton a Boyz N the Hooddal jutott a New Jack Cinema számára oly fontosnak tetsző szakmai, pontosabban hollywoodi ranglétrán legmagasabbra: az Oscar-jelölésig. Nem nyert. Valójában nem a fenét. A figyelem középpontjába állította a műfajt. Az afro-amerikai mozi Singletonék által képviselt ága meglehetős hasonlóságot mutat egy közkedvelt, pláne kedvtelve gyakorolt hollywoodi alapműfajjal, a kisvárosi filmmel, mely szinte kizárólag arról bír szólni, hogy valaki el akar menni, de rendszerint a másik megy el, akire nem is gondolnánk, dehogynem. Adott a gettó, mint halmozottan hátrányos helyzetű kisváros, zárt világ a maga ezer bajával, amiből – onnan, de csakis onnan olybá tűnik – érdemes volna kitörni. Itt bejön a nagy büdös nigga’ közhely: sportösztöndíj valamelyik középsnassz foci-, kosárlabda-, boxbuzi egyetemre, föltörni, mint Carl Lewis, bekerülni az L.A. F.U.C.K. rádióadó hip-hop félórájába, elmenni szívni a seregbe, hasonlók. A röghöz kötött nagyralátók csak egyet tehetnek, beszállnak a crackbizniszbe, és rövid tündöklés után szarrá lövetik egymást, és magukat. Lényeg a hallatlanul intenzív élni vágyás, öt forintért kuglert venni, sorba állítani a csajokat meg a pincéreket, és bökni valamelyikükre: Room service, full service. A halmozott hendikepben orrhossznyi előnyök léteznek csupán. E ponton tér el a Boyz N the Hood a többiektől, hisz hőse Tre vagy tíz lóhossznyi előnnyel bír: van apja. Nem is akárki, Lawrence Fishbume, a fekete mozi és Hollywood egyik legnagyobb sztárja, akinek épp az imént egy nagy összeurópai Othello is kijutott. Vele szemben szegény kalácsképű Ice Cube-nak csak egy anya jutott, mert ez az általános, hiszen majd’ minden ilyen film elmondja, kiírja, hogy minden huszonegyedik fekete férfi harmincéves kora előtt golyó által pusztul, és kilencven százalékukra egy másik fekete férfi adja le a halálos lövést. Igaz, ez az egy anya, Tyra Ferrell, de jobban szereti a másik apától való másik fiát, az ígéretes futballistát, Rickyt, akinek még az egyetem is kinéz. Tessék kitalálni a végét, úgyis elmondom, mert nem ez a lényeg: Rickyt, az ártatlant, bár ezen állítás vizsgálatra szorul, hiszen ártatlan-e a kedvenc, jól lelövik, Tre a csajával elhúz az egyetemre, Ice Cube-ot pedig – felirat tudatja – két héttel a film vége után ugyancsak lepuffantják, korántsem ártatlanul, hanem egy alighanem végeláthatatlan vendetta-körmérkőzés egyik helyosztójaként.
Ám tényleg nem ez az érdekes, ezek a hollywoodi patronok csak a fogyaszthatóság, bizonyára a vélelmezett fogyaszthatóság eszközei. Hiába lövik egymást halomra a gettók kamaszbandái, ügyködésükből folyamatosan olyan életimádat, lendület, nagytermészet árad, amelyhez óhatatlanul vagy kivédhetetlenül is derű járul. Egyébként, ez a legfontosabb és valóságos kapocs, amely a Tarantino-féle mozihoz köti a New Jack Cinemát, csak ezután emlegethetjük a ritmust meg a szövegelést. Sam Jackson és Travolta bármikor bőrszínt cserélhetnének. A Tarantino-őrülteknek jó hír: a New Jack Cinemában Sam(uel L.) Jackson ott van minden kilométerkőnél, és kurva jó, bár nem kunszt, mert az már kiderült, ez az irány a nagy színészi bravúrstiklik mozija. Jellemző, hogy legtöbb képviselőjük benne van minden Die Hardban, Halálos fegyverben meg hasonló gigantikus őrületekben, Wesley Snipes, Denzel Washington, Larry Fishburne, Morgan Freeman és még egy csomóan. Ugyanakkor saját sztárjaik, az Ice-ok, Tupac Shakur, Giancarlo Esposito egy hajszállal sem maradnak el mögöttük. Végre elérkeztünk Tupachoz, a gangsta’ rap folyton törvénybe ütköző kemény fiújához, a legnagyobb számhoz. A csávó legalább 165 centi, és bizonyára több, mint 50 kiló – egy kicsivel, de ahogy néz kifelé azon a nagy barna szemín, még valami ásatag Viva-klipben is, na az valami. A Juice-ban ő Bishop, a rosszfiú, aki kellemetlenkedésével (lelő minden szembejövő supporting actort) akadályozza Q-t, a jófiút, hogy kitörjön, és Queen Latifah (termetes női gangsta’ rapper nehézbombázó, szintén haragban a törvényekkel, mint privát folyton gyilkossági – és kabátlopási ügyekbe keveredik) védőszárnyai alatt nagymenő DJ-vé avanzsáljon. A Juice és a Menace II Society, ki hinné, színeiben tér el a Boyz N the Hoodtól, mely ez ügyben inkább Spike Lee Do the Right Thingjére hasonlít, lévén végig napsütésben játszódik, míg az említettek és a fekete filmek számottevő többsége éjszaka. Ám Tupac Shakur a napvilágot is kitűnően bírja, hiszen John Singleton következő, ugyancsak verőfényben pompázó mozijából, a Poetic Justice-ből már nem bírhatta kihagyni – őszinte örömünkre. Szükség is van rá, mert olyan csillag domborít mellette, aki... hát elég snassz: Janet Jackson, azzal az imádnivaló plasztik pofikájával, nála csak LaToya (szintén Jackson) lehetne kínosabb. A Poetic Justice már majdnem road movie. Arról szól, hogy valakik, az említettek, elmennek valahonnan valahová, kalandjaik lesznek, összeszerelmesednek, ahogy kell. Mégis sokkal inkább New Jack Cinema. Egy rafinált NJC. A kötelező szociális töltet – lelőnek egy fontos rokont – ugyanis csak oldalhajtásként jelenik meg benne. Singleton inkább hősei titkos vagy kevésbé titkos belső és magánéletével van elfoglalva. A darab százszor bensőségesebb, mint egy road movie, noha az úton fut, mégis máshol játszódik, ott, ahol Spike Lee Crooklynja.
Visszatértünk tehát az álfekete filmekhez, melyek sorában a New Jack Cityt és a Trespasst már említettük. Gyakorlatilag minden hollywoodi alapműfaj elkészült már féketében is. Mario Van Peebles, aki ebben a legnagyobb macher Posse (Jesse Lee bosszúja) címen fekete westernt készített, pofás kis rasszista remek. A jó fekuszok piskótává lövik a rosszcsont fehérnépet. A butácska dolgozat javára írandó: ennyire feszesre, gyorsra, helyenként klipszerűre vágott western nincs még egy, holott a fúziós western, például a Young Guns (A Vadnyugat fiai) tett ilyen irányú lépéseket. Es még valami: a westernre oly kevéssé jellemző szűk képkivágások hátborzongatóvá teszik az opuszt. Néha. Szó szerint kilóg a lóláb a moziból, mert a vásznon sokszor csak annyi látszik, csupán szemvillanásra, ám ezerszer visszatérve. Viszont a film ettől sem lesz fekete, csak a szereplők bőre az.
Leon Ichaso filmje, a Sugar Hill, a Keresztapa feketében, Wesley Snipesszal, dicséretére viszont elmondható, hogy egy percig sem tagadja, vidoran idézget, röhög a markába, és egy aljas digó don szerepében még Abe Vigodát is felvonultatja, aki oly híven formálta meg Tessiót, a menyétarcú caporeggimét Coppolánál, és a végén pórul járt.
Külön bekezdést érdemelnek a fekete Romeo és Júlia-történetek. A nagy ötlet már akkor készen volt, amikor Shakespeare éppen csak hozzáfogott az anyaggyűjtéshez. Kis nagyvonalúsággal ide sorolható a Dzsungelláz is, de a legjellegzetesebb a Zebrahead (nálunk Zebracsíkok). Anthony Drazan filmje ugyan csak Mercutio haláláig jut el, de addig minden baromian stimmel. A mű valamelyes visszafogottsága mégis elfogadhatóvá teszi ezt a sokat látott másfél órát. A fekete Romeo abszolút fehér belügy, akkor is, ha Spike Lee rasszista szexizmusa minuntalan beleszalad ebbe a dologba.
Ismerhetünk még fekete American Dream filmet, magyarul karriertörténetet is, Peter McDonald filmjében a Mo’ Moneyban (Dől a lé, minden meg van bocsátva) a kis postásfiúból nagy postásfiú lesz, és elnyeri a szép fekete lány szerelmét is. De a Mo’ Money csak címében és a szereplők zömének bőrszínében – bár a gonoszok itt is sápadtarcúak – fekete, egyébként fehér, mint az éjszakák.
Ezen ág közeli rokona az életrajzi film is. Jelenetek a nagy fekák életéből, akik kezdetben még kis fekák voltak, majd azzá lettek, akik. Tina Turnerről a Tina mesél. Larry Fishbume mint a gonosz Ike feszt laposra veri a Tinát játszó Angela Bassettet, és a végén a híres énekesnő is megjelenik, személyes ottlétével igazolva, hogy minden szó színtiszta igazság. Nos, pont ez nem hiányzik egy cseppet sem, mert egészen mást igazol, azt, amit amúgy is tudunk, hogy Angela Bassett egyetlen grimasza százszor többet ér, mint Tina Turner összes Grammy-díja, noha az meglehet vagy kismillió. Az is napnál világosabbá válik, hogy a szexbomba nagymamából alig kevesebb szexuális vonzerő árad, mint egy hat láb mélyre elásott vállfából. Az Acélököl elmeséli, hogy az ifjú Tyson egy tök rendes kiscsákesz volt, és az is maradt nagy bajnok korára, csak az a repedtsarkú szépségkirálynő-jelölt jól bemártotta, és szegénynek le kellett húznia három évet a sitten, de visszatért, és címét, azt a nehézsúlyú bokszvilágbajnokit, íziben vissza is hódította. Hallelujah. Az O. J. Simpson Storyt már meg se néztem, minek?
Akkor még van a fekete vietnami film is. Doug McHenry munkája, a Jason balladája, melyben attól bontakozik ki a Boyz N the Hood-féle történet, hogy valaki, Forrest Whitaker, Vietnamban bekattan, és alkoholista meg őrült lesz, s mint posztháborús állatorvosi ló kényszeríti drogkereskedelemre, autólopásra és hasonló fekete sportokra a többi szereplőt. Itt el is jutottunk volna a végére, hiszen Whitney Houston után már a channel surfing kezdődött. Ám két igen cifra eset még idetartozik.
Az első az tökéletes abszurdum, fekete-fekete film, és ettől fehér. Ahogy a westernt és miegymást meg lehet feketében, tehát fehérben csinálni, úgy, fogódzkodjanak meg, a New Jack Cinemát is. Nick Gomez filmje, a Padlógáz fölvonultat mindent, mi szemszájnak ingere. Drogbizniszt, kocsilopást, bandaháborút, csak semmi sem érdekli ebből semennyire. A Spike Lee produkciójában készült mű annyira rossz, annyira álságos, hogy az már fehér. Spike Lee produkcióját említettük, bizony, a nagy férfiúban jelentős üzletembert is tisztelhetünk, állítólag az alsógatya- és pólóbizniszben is jelentős érdekeltségeket szerzett a mester.
A végére hagytam a legüdébb darabot és területet. A fekete független filmet, aminek egy kivételes remeklése a hazai mozikba is eljutott, bár gyalázatosan forgalmazva. Az Egy kiscsaj Brooklynbólt az eladó csapta hozzá árukapcsolásként a Pulp Fictionhöz, és ezért legyünk hálásak neki. Ez a legjobb film, amit ebben a műfajban valaha is láttam. Mint Singleton Poetic Justice-ében vagy Spike Lee Crooklynjában, itt is csak háttérként lőnek le valakit, nem is látjuk, csak rohanó bakfisok invitálják súlyosabb gondoktól és jóképű barátjától terhes kolleginájukat, hogy gyere, nézzük meg, ez történt. Nem megy, hál’ istennek. Egyébként szokvány, mindennapos eset, Chantelt fölcsinálták, bekapta a legyet. Pedig egyetemre készült, orvos akart lenni, de hát a vére, az a fekete... Egy feka suli hétköznapjaiból és a vászonról kibeszélő elementáris csitri többet mond el az életről, mint mások egy életmű során. Teszi ezt úgy, hogy a néző végigröhögi az egész mozit, persze elsősorban saját magán nevet. Ahogy napról napra, a kritikus időszakban haladékot ad magának, ahogy barátnőjével semmi perc alatt elbokázza, elkonzumálja az abortuszra nehezen megszerzett súlyos 500 dollárt, azt zongorázni nem is lehet. A film végére még a forgalmazónak is megbocsáthatunk, hiszen példás gyorsasággal videón is piacra dobta Leslie Harris Just Another Girl című remekművét. Máshol írtam, hogy koraszülésen ennyit még nem röhögtem, megéri, szavamra, benne van minden, amit ez a fajta mozi csak nyújtani tud, az pedig, mint láttuk, nagyon sok, és nagyon szerethető is.
A szlogenek általában szart se érnek, de a „Black Is Beautiful”, ha fordítunk rá elég időt, és végignézzük a New Jack Cinema itthon hozzáférhető darabjait, nagyon be tud jönni. Például Tyra Ferrell személyén keresztül, aki nélkül ez az írás talán meg sem született volna.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 04-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=316 |
