Vidovszky György
A film alapötlete bárgyú, csak arra jó, hogy az alkotók igazoltan megvalósíthassák dédelgetett látványterveiket. Nem baj, így a néző legalább több energiát tud szánni a fantáziavilág különleges részleteinek befogadására, mint a történet hihetőségének kibogozására. A film középpontjában egy olyan berendezés áll, amely lehetővé teszi az avatott szakember számára, hogy a másik ember tudatában, képzeletében barangoljon. A kómába zuhant paciensek álomvilága pedig gyönyörűségében félelmetes: így kapcsolódhat össze a műfaji követelmény az attól elkanyarodó alkotó vággyal. Az utazó-pszichológus (lélekbúvár!) Catherine nem csak megfigyelője a beteg elme képeinek, hanem abba behatolva, meg is reparálja a zabolátlan képzeletet. A filmben tesztelt pszichopata sorozatgyilkos álomvilága Buñuel, Dalí, vagyis a szürrealisták képeinek és ötleteinek idézetétől hemzseg, Lynch és Tarkovszkij világát keveri: tiszta őrület! Mindez pedig meg van fejelve a határtalan kegyetlenkedés és undor habzsolásával dolby-sztereóban. Nevetésre csak a túlzások túlzása láttán fakad a néző: képzőművészeti alkotások ihlette béltekerésbe fog a sorozatgyilkos – persze csak az álom álmában. Valószínűleg senki sem a történetre emlékszik majd a film után, hanem a leírhatatlan képhalmazra, ami bár nagyon színes, mégis az alkotók végleteket sugalló (fekete-fehér) gondolkodását tükrözi. Igaz, a lelket filmre vinni nehéz, főleg ha inkább a korszerű kivitelezés kényszere dominál, mint a mélyre hatolás szabadsága. Mindezek ellenére nézni és hallgatni jó a filmet: butítóan üdítő kikapcsolódás a való világból, szórakoztató látni sokkal szebb őrületet a sajátunkénál. Az ember szinte kedvet kap rá!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3158 |
