Turcsányi Sándor
Milyen lehet egy rendszerváltozás utáni tadzsik komédia? Képzeljük Kusturicát és seregletét a Karakum-sivatagba.
Mit kell tudni Közép-Ázsiáról? Semmit. Ahhoz legalábbis, hogy Baktyiar Hudojnazarov filmjét maradéktalanul élvezhessük, semmit se. És nem is elsősorban azért, mert Baktyiar barátocskánk egy osztrák–német–orosz–francia–svájci filmet készített (kis híján beszállt a nagybátyám is, svéd, ’56-os, menyasszonyiruha-kölcsönzője van), hanem azért, mert a műélvezéshez feltétlenül szükséges előtanulmányok nem annyira a földrajz, a történelem, a politika mezőin abszolválhatók, hanem a moziban. Elsőfilmes néző is prímán mulat, de nem tudja, mit tud Hudojnazarov. Mert a Luna papa tipikusan olyan film, aminek nyolc anyja van, és nem csak úgy lett bele a világba, hogy röhögjünk.
Tehát, mit kell tudni a Luna papáról? Azt, hogy Közép-Ázsiában játszódik, amiről itt, Európában nem tudunk semmit. Egy darabig elfödte a nagy Szovjetunió, aztán meg azt hittük, hogy mi vagyunk az érdekesek, mert az a jó, ha az embert elfödi egy Unió, és azt hiszi, hogy választhat magának ilyet. Baktyiar Hudojnazarov Dusanbéban született (akkor SZU, most Tádzsikisztán). Filmje egy Szamarkand közeli faluból indul és egy burleszkbe ojtott road movie-vá szélesedik Taskent, Buhara és Szamarkand érintésével. Bár ez ugye az élvezeti szempontokat figyelembe véve csupán másodlagos lenne, ha a napi magyarországi lét éppen elviselhető könnyűségéhez nem lenne elengedhetetlenül szükséges, hogy a fejünkben ne legyen egy katedrányi tudnivaló Közép-Ázsiáról. Én most ezt könyörtelenül föl is mondom. K-Ázsia, számos, innen nehezen megkülönböztethető országot foglal magában. A szelektálást nehezítendő mindegyik ország neve sztánra végződik. Mit akar azzal Baktyiar, hogy hőseit tour-retour mozgatja Szamarkand és Buhara között, azontúl, hogy egyfelől jelzi, innen jöttem, másfelől mutatja, éppen hajszálnyival járunk túl az ezeregyéjszaka meséin, vagy épp annak határán bolyongunk? Ugyanis egy kevésbé euro-tadzsiknak Szamarkand és Buhara olyan, mint egy kevésbé euro-magyarnak Kolozsvár és Nagyvárad, mondjuk. Szőröstalpú üzbégek dáridóznak ottan jelentős katonai erőkkel (a filmnek van ehhez néhány keresetlen szava, de majd kiderül innen is, meglehetősen sajátságos, mérsékelten hihető értelmezésben), úgyszólván egy jó kis megszállás keretei közt.
Ám hogy ezért az orrára koppinthassunk, szükségünk van további, K-Ázsiá-ról őrizgetett tudásunkra. Közép-Ázsia legfontosabb ásványi kincse a közlekedési eszköz, bányászat útján nyerik, a Luna papa voltaképpen erről (is) szól, de mi már tudtuk előbb. Egyetemi szinten a Tour de Francé, főiskolás mód a Vuelta Espana, középiskolás fokon az olimpia óta. E film létrehozóinak díszes névsora már elárulta a művelt Európának, mennyire fontos e régió. Mármost a Deutsche Telekom országúti kerékpáros csapatában teker egy Alekszander Vinokurov nevű csávó. A Touron ő volt a csapat menőjének, Jan Ullrichnak a legeredményesebb segítője, Jan Vueltán, mikor már nagyon égett a Telekom (Ullrich föladta, miegymás), szóltak neki, Szása, ugyan nyerjél már egy szakaszt. Azt mondta: rendben. Az olimpián német arany, kazah ezüst, német bronz született, Ullrich, Vinokurov, Kloeden, mindhárman a Telekomból. Lepacsizták, naná, mint ezt a filmet. Nyilvánvalóan ennek tudható be, hogy a Luna papában minden elképzelhető és elképzelhetetlen közlekedési eszköz előfordul, sőt protagonistaként lép föl, csak egy árva bicikli, nem sok, annyi sincsen benne. És hogy bányászat útján nyerik? Azt hiszik, viccelek? Távol álljon tőlem. A valamikori Szovjetunió összes, benzintemetőként funkcionáló gépcsodája (Zil, Volga, Zaporozsec, T-akárhányas harckocsi) és az ezek keresztezéséből előállított képtelen klónok tömege szántja itt Közép-Ázsia homokját. Jelenlétük és üzemmódjuk látható alkotói szándékból a mozi emberállományának is többször elébe tolakszik. A történelem, illetve a napi politikai értelmezéséhez visszatérhetünk immár, hiszen a film egyik vadul sodró és roppant mulatságos jelenetsorában a megesett lánynak apát kereső csonka család egy viharvert Volgával szívatja szénné a tarka tankon száguldozó rendfenntartókat.
Csakhogy szóba jött a család! Mesélhetünk a sztoriról. A megesett lány vidám históriája a mozi újabbkori történelmének legkedveltebb témái közé tartozik. Itt kell kijelentenünk, hogy a Luna papa úgy kitűnő film, hogy az elejétől a végéig megátalkodott tutira menés folyik benne. Bekapni a legyet, az tényleg felette vicces dolog, igazolják ezt ír, afro-amerikai, cseh és osztrák példák, hogy a húgomat már ne is említsem. Címekben ugyanez: Méregzsák, Egy kiscsaj Brooklynból, Pomáz, Erkel Ferenc utca 2. Szóval a jónevű és feltételezhetően tadzsik származású, későbakfis Mamlakat, ki már pendelyes kora óta a színészet, a színház bűvkörében él, első nagyobb szabású műélvezése után egy színész behatására úgy marad. Mármost ez egy ennyire mohamedán környezetben nem az a kimondott öttalálat, bár sokat lehet nevetni rajta. Baktyiar épp a legjobbkor, ’89-ben diplomázott a moszkvai filmakadémián. Nyilvánvalóan a prágai filmegyetemen (FAMU) jugoszláv filmrendezők munkáit nézették vele a nap majd’ huszonnégy órájában, és ő örült, ha kiszökhetett valahová – egy jó kis Fellinire.
Teltek-múltak az évek, és látta Baktyiar, hogy a gonosz tanarai akaratuk ellenére is nagy jót cselekedtek vele. Hiszen az egy ideje legegyszerűbben Kusturica utóbbi korszakához kapcsolható egzotikus kretenizmusból ő alighanem doktorálhatna. Mára erre bukik a világ. Válassz egy piszok szegény, és ilyetén, hangsúlyozom: ilyetén mód roppant egzotikus helyet, és rángass benne ide-oda nagytermészetű őrülteket, öljenek és öleljenek, öntözzék torkukat hosszan rövid italokkal, öklüket dolgaik rendezésére és a föntiek káromlására használva. Pálmafák alatt hűsölő egzotikumot csak egy hülye rak a filmjébe. Nagyon-nagyon sima ügy ez mára. Mi történhet itt? A szereplők, mert ez a szegények legfőbb mulatsága, röhejes szerkezetekkel seftelnek (orosz vízmelegítő, katonai kitüntetések, mindegy, hol járunk, általánosságban beszélek, az a lényeg, hogy orosz legyen, és lehetőleg elektromos), majd a rendes üzletmenetet megbolondítja a történelem vagy a napi politika.
Nos, hogy miért különb a Luna papa az efféléknél, Kusturica, Deákné és hasonszőrűek vásznainál az erőltetettség már-már természetesnek ható hiányán túl, az ezen a vidéken keresendő. Ahogy ezt a történelmi beavatkozás dolgot kezeli. Finoman, minden harsánysága ellenére jelzésszerűen, mondhatni visszafogottan, nem valaminek, bárminek a magyarázataként, hanem állapotként, amely a létezést tulajdonképpen nem is nagyon befolyásolja, afféle vonás. A seftes szál az ügyes apuka (mármint Mamlakat atyja, Szafar) személyében van jelen, ám tartozik még kettősükhöz – a néhány kötelező kecskén túl – egy őrült báty is. Zavaros folyadékokat tartalmazó pillepalackokat (hol járunk, ugye, és mikor) spárgán magára aggatva eszelős futkosással ad bombázó repülőt, föllökve minden útjába kerülőt, ha az élőerő, fölborítva mindent, mi tárgyias. Jól tűri mindenki, falu, város, ismerősök, idegenek, statiszták, jók és rosszak egyaránt. Mit gondolnak, vannak-e a filmben rosszak? Vannak. Hát jók? Azok is. Meg tudjuk különböztetni őket? Nem, pedig ezért járunk moziba, hogy ízlésünk szerint szurkoljunk jónak, rossznak. De ezek tök egyformák. Szó, ami szó, ezt is elég régen föltalálták már Baktyiarnak, hogy ne kelljen vesződnie vele. Nem is vesződik.
A Luna papa emlegetetteken túli legfőbb erénye, hogy nem vesződik semmivel. Ott valósítja meg a tökéletes szabadság tökéletes illúzióját, ahol e fogalom kotta szerinti értelmezésének minden pontja ismeretlen, még a gondolatok, az álmok, sőt, a fikció szintjén sincsen jelen.
Magyarul egy betetőző művel ülünk szemben.
Mindenből a tuti frankót, abból nem lehet baj, az majd bejön. Az ilyesmi, tudjuk, lehetetlen vállalkozás. így csupán egy brutális közhely titkának megfejtése marad hátra nekünk. Mint a filmnek, a lehetetlenség maga. Jelesül az, hogy a legnagyszerűbb dolgok a lehetetlen vállalásából születnek, nyilvánvalóan nem a megoldással, nem a végrehajtással, hanem a gyürkőzéssel, a ne-kiveselkedéssel és a borítékolható bukással. Mert a lehetetlen voltaképpen érdektelen is.
És itt akkor elölről kell kezdeni az egészet. Leginkább azért, mert nem a legvégső bukástól leszünk boldogok, ha úgy tetszik, kielégült mozinézők, mert az az odavezető részbukások petárdatüzének takarásában észrevétlenül el is marad. Ha nem lenne pimaszul hazug, azt is mondhatnánk, hogy ez az észrevétlen elmaradás maga a sikeres megvalósulás.
Ha úgy marad el valami, hogy észre se vesszük, az például azért is lehet, mert már a szükségessége sem tűnt föl. Csakhogy erről szó sincs. Baktyiar Hudojnazarov Luna papa című filmjéről az első pillanatokban már tudható, hogy az itt hellyel-közzel felsorolt adottságainak csapdájából a filmidő végére ugyan meg nem szabadul. Kicsi idő elteltével arról is megbizonyosodhatunk, amit az emlegetett elsőfilmes néző szintúgy sejthetett, miszerint esze ágában sincs. Akkor meg mit akar? Könnyű azzal elintézni, hogy úgy röhögtetni, hogy közben néha arra gondoljunk, sírhatnánk is. Nem sírunk, el sem érzékenyülünk, csak néha eszünkbe jut, hogy az sem lenne helytelen befogadói magaviselet, ha megtennénk. De csak röhögünk, mert nem csupán a magyarázatát, de a film szimpla megtekintését is így könnyű elintézni. És ettől nagyon szép.
Hiszen a film alkotója is olyan könnyen intézi el az egészet. Ahogy csak a legnagyobbak tudják.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3152 |
