Geréb Anna
Az „A” kategóriás fesztivál raktárból dolgozik: a legérdekesebb filmek még mindig a szovjet dobozokból kerülnek elő.
Rosszul kezdődött, a nyitóparádét lekéstem. Többek szerint hálás lehetek a sorsnak, hogy megmentett az ünnepi filmpoémától, Gleb Panfilov Romanovok – A koronás család című cári képeskönyvétől, akarom mondani, képesfilmjétől. Miként egy későbbi vetítésből számomra is kiderült, a gaz külső és belső ellenség áldozatává vált ártatlan, jóságos és szelíd családapa-cár és angyalarcú gyermekei tragikus pusztulásában gyönyörködhetett a publikum három nyúlós órán át. A tűzön nincs átkelés vagy A kezdet című, annak idején katartikus filmek alkotója egy évtizedig gyűjtötte erejét és pénzét az új műre, de csak ez a konjunkturális és konvencionális opus telt tőle. (Azt mondják, végül Nyikita Mihalkov segítette ki...) A külföldi forgalmazók kívánságára a cárnét egy angol sztár, Linda Balingham játssza – a rendező állandó korábbi alkotótársa, a zseniális Inna Csurikova helyett. így nélkülözni volt kénytelen azt az egyetlen művészt is, aki lelket önthetett volna teremtményébe. Vigaszdíjként Panfilov magkapta a fesztivál elnökétől – akit történetesen Nyikita Mihalkovnak hívnak – az életműdíjat.
A moszkvaiak teljes erőből küzdenek a fesztivál magasabb osztályba sorolásáért. A nemzetközi „A” kategória feltétele ugyanis az évenkénti megrendezés – ezentúl hát évente kipréselik magukból a fesztivált. De a filmek! Egy fesztivál mégiscsak a versenyprogramjáról ismerszik meg! Egyelőre azonban úgy tetszik, Moszkvának a „nagyok” még mindig nem adnak friss, igazán komoly filmet. Hűen tükrözi ezt a díjazottak listája is. A Theo Angelopulosz vezette főzsűri két díjjal, a legjobb rendező és a legjobb férfi főszereplő díjával jutalmazta Steve Suissa Szárnyalás című francia filmjét, egy-egy díj pedig a svájci és az orosz versenyfilmnek jutott. Az előbbiben, Judith Kennel Mérges csókokjában a legjobb női főszereplőt, Mária Simont jutalmazták; az utóbbi pedig a „különdíjas” Vitalij Melnyikov érzelemgazdag „nyugdíjas csendélete”, a Teliholdas kert volt. A magyar versenyfilm, Pacskovszky József A mi szerelmünkje hasonló színvonalat képviselt, de észrevétlen maradt. A Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének zsűrije is elismeréssel illette a franciák Szárnyalását, de díját Wang Quanan Holdfogyatkozás című kínai filmjének ítélte. Egyébként a közönség is erre a feszülten sejtelmes műre adta a legtöbb voksot.
A fesztivál, mint mindig, ezúttal is fuldoklott a változatos különprogramok áradatában. Speciális előadásokon és információs bemutatókon a „nemzeti kasszasikereket” kerültek sorra (itt vetítették Deák Krisztina Jadviga párnáján kívül Andrej Wajda Pan Tadeuszát is, vagy Alekszej Ucsityel orosz-bolgár koprodukcióban készült, vitát kavart Bunyin-életrajzát, A felesége naplóját, a szintén orosz Pavel Lungin szintén hangosan vitatott koprodukciós munkáját, Az esküvőt, valamint Szabó István A napfény íze című alkotását.
Életműsorozata volt a zsűrielnökön kívül még az ausztrál Phillip Noyce-nak, Pavel Lebesev operatőrnek, a „nagy halottak” közül Anatolij Efrosznak (ritka csemegeként szenzációs tévés színházi előadásait is levetítették), Szergej Bondarcsuknak és a halhatatlan Borisz Barnetnek.
S akkor még nem beszéltem a legizgalmasabb filmciklusról, amiért mindig érdemes elmenni a moszkvai filmfesztiválra: a még be nem mutatott orosz, FÁK-beli és balti filmek programjáról. A Fórum keretében idén az üzbég filmesek kaptak kitüntetett helyet. Remélhetően idővel hozzánk is eljut Yusuf Azimov 1992-es első műve, a Pirkadat előtt. A film a maga laza közvetlenségével a közép-ázsiai mindennapi élet, a hihetetlen szegénységben vergődő emberek sorsát ábrázolja, finoman megemelve (de soha nem visszaélve) az „egzotikus”-misztikus elemekkel, miközben a szerencsétlen selyem hernyó-tenyésztő parasztcsalád hiábavaló küszködésén izgulunk. (Azimov azóta sem jutott kamera közelébe; a filmből ez az egyetlen, alig vetíthető kópia. A negatívot otthon őrzi a hűtőszekrényében.) Kellemes időtöltés volt honfitársa, Nazim Abbaszov bús komédiája Felliniről – a bezárt mozi dacos álmodozó vezetőjéről, az alkalmi filmstáb jelenlegi trógeréről. Üdítő volt az ukrán Dmitrij Tomaspolszkij „fantasztikus komédiája”, az 1999-es Üdvözlet mindenkinek!, a „párhuzamos”, égi életre vágyó fantaszta Antenna és Anton, a földhözragadt orvos kapcsolatteremtő kísérleteiről, valamint a világhírű tadzsik Bahtyiar Hudojnazarov némi Kusturica-hatásról árulkodó képi bravúrja, a nemzetközi produkcióban 1999-ben készült Holdpapa. Aigars Grauba lett rendező Szörnyű nyara viszont tépelődésre késztetett szuggesztív, érzékletes stílusjátékban tartott, szándékosan „ósdi” szocreál melodrámába foglalt emberi konfliktusával: mit kezdjen magával az a jószándékú és tisztalelkű, mindig becsületes értelmiségi, akinek fáj, hogy csalódnia kell ideáljaiban, szépnek gondolt eszméiben, és ezentúl az lesz a jó, amit egész addigi életében rossznak hitt.
A régi (orosz) filmek bolondjai szintén dőzsölhettek: a betiltott szovjet filmek újabb válogatását kapták, benne Az ismeretlen század kezdete című Konsztantyin Pausztovszkij novellával. Tizenegynéhány évvel ezelőtt nálunk is vetítették ezzel az összefoglaló címmel Larisza Sepityko (Az elektromosság hazája) és Andrej Szmirnov (Angyal) egy-egy filmetűdjét, az összeállításból azonban épp a címadó epizód maradt ki, minden bizonnyal a rendező, Genrih Gabaj miatt, aki abban az időben lett „hűtlen” hazájához. Hasonlóan új felfedezés a nemrég elhunyt Mihail Svejcer 1957-es leleplező filmje, a Szoros csomó a komszomol-ifjúság erkölcseiről. (A betiltás után a rendező kizárólag klasszikusok megfilmesítésére vállalkozott.)
Volt még vagy öt-hat párhuzamos sorozat a „kultusz-rendezők” „kultusz-filmjeiből”, dokumentum és animációs alkotásokból, mindenütt telt házzal. Tíz nap alatt másfélezer filmet vetítettek le! Mintha nem lenne több lehetősége az embereknek művészfilmeket nézni. S valóban, Oroszországban nem létezik a miénkhez hasonló artmozi-hálózat, ahol a viszonylag nagy számú értelmiségi elit megismerkedhetne a kortárs külföldi – és nem külföldi! – filmművészet fontos alkotásaival. Csak itt és most, egy évben egyszer, a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál keretén belül pótolhatják egynéhányan a hiányokat.
A záróest fénypontja Vlagyimir Putyin elnök zárszava volt. Fülbemászó szöveg: „Az élet keserves. Az élet izgalmas. Az élet nehéz. Az élet szép. És mi az, ami a legközelebb áll az élethez? Igen, ez a film. Üdvözlöm önöket, és gratulálok a sikereikhez”.
Azt mondják, a múltkor is valami hasonlót mondott – a sportról szólva. Putyin bejelentése mindazonáltal a fesztivál abszolút sikere lett. Az elnök ugyanis már alá is írta a legújabb rendeletet: „A költségvetés ezentúl minden évben elegendő pénzeszközt juttat a moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál megrendezéséhez”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3149 |
