Gelencsér Gábor
A magyar filmtörténet első életrajzi esszéje Jancsó Miklósról szól: alkalmasabb főhőst nem találhatott volna a könyv szerzője.
Egy szabad alkotóról csak szabad könyvet érdemes írni – erre gondolhatott Marx József, amikor úgy döntött, életrajzi esszében tekinti át Jancsó Miklós művészetét. A műfaj két szempontból is meglepő: a hagyományos művészeti ágak művelőiről sem volt szokás az utóbbi évtizedekben életrajzi esszét írni (a monográfia műfaja is csak néhány éve támadt fel újult erővel), a magyar film történetében pedig úttörő vállalkozásról van szó, hiszen ez idáig még nem született hasonló jellegű munka. Az újat akarás szándékát azonban háttérbe szorítja a mű főszereplője, aki szinte kihívja maga ellen a tudományos megközelítésű, elvont fogalmi apparátussal dolgozó doktrinér műelemzést csakúgy, mint a csapongó, impresszionisztikus kritikát. Az életrajzi esszé valahol e két véglet között helyezkedik el: egyrészt kísérlet, amely az egyes művek és a pálya egészének értelmező leírására törekszik, miközben mindvégig tudatában van a feladat lehetetlenségének; másrészt az életút személyes mozzanatait, mű és élet összefonódásait is igyekszik feltárni – a források töredékességének, esetlegességének bevallott korlátai között.
Jancsó pályája az elmúlt ötven év társadalmi eseményeinek poétikai lenyomata. A könyv e kissé provokatív rezüméje arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a történelmi körülmények, amelyek minduntalan kihívások elé állították az alkotót, nem egyszerűen témát szolgáltattak a művekhez, hanem – s nyilván ebből a szempontból magasodik ki Jancsó az egyenlők közül – olyan művészi struktúrát, poétikai elvet eredményeztek, amely a magyar filmművészetet – rövid időre – az európai filmnyelvi forradalmak barikádjára emelte. Mennyiben haladja meg a közvetlen társadalmi, netán politikai „üzenetet” a jancsói formavilág – s itt nem pusztán a történelmi múltat a jelen nézőpontjából modelláló parabolikus áthallásokra gondolok –: ez a kérdés centire ugyanaz Jancsó esetében, mint amikor (a könyv leggyakrabban használt szóképét kölcsönkérve) „a dolgokat a bot ellenkező végéről nézzük”, s arra keressük a választ, mit köszönhet e poétika a történelmi tapasztalatnak. Vagy másképpen: a világkép a képek világának – és fordítva. Marx József könyve ezt a végletesen és bűnösen leegyszerűsített képletet igyekszik kibontani az életút, a filmek, a korszak egymás mellé rendelt, egymás mellett futó leírásával. Ezért aztán – mondanom sem kell – a szerző legalább annyit foglalkozik az elmúlt öt évtizeddel, mint Jancsóval, a filmszakma egészével, mint annak egyik képviselőjével, a korszak művészetével, mint egy-egy opusszal.
„Nem kétséges, Jancsó Miklóssal szemben elfogult vagyok” – ezzel a mondattal kezdődik a majd’ 500 oldal terjedelmű szöveg, majd néhány lappal később szerzői – s nem személyes – magyarázatot is kapunk az elfogultságra: „A Jancsó Miklós két és több élete ugyanis – bár ez első pillanatra triviálisan hangzik – Jancsó Miklós nélkül nem tudott volna elkészülni.” A megállapítás a könyv főszereplőjére nem pusztán mint legfőbb informátorra, „tárgy” és „forrás” sajátos egybeesésére vonatkozik, hanem példaképként is maga elé idézi a rendező alakját: úgy tekinteni Jancsó személyiségére és művészetére, ahogy ő élte-éli az életét, alkotta-alkotja a műveit, pontosabban ahogy e két dolgot szétválaszthatatlanul és feltartóztathatatlanul együtt gyakorolja. E példa szerint nem kell mindenáron „simára” elemezni a műveket, magyarázatot keresni ott, ahol éppen a magyarázatnélküliség hordozza a jelentést, ugyanakkor észre kell venni a motívumok tudatos elrendezettségét. Együtt kell élni a paradoxonokkal – egyfajta természetes nagyvonalúsággal. Nos, a könyv e magasra állított „jancsói” mércét – ami ellen természetesen éppen Jancsó tiltakozna a leghatározottabban – a paradoxonok többszörös exponálásával még felül is múlja, a nagyvonalúságot viszont indulatok, személyes elfogultságok árnyékolják be.
A korszak és Jancsó művészetének megértéséhez nélkülözhetetlen azoknak az ellentmondásoknak az őszinte feltárása, amelyekről manapság inkább elfelejtkeznénk, s amely amnézia a jelenbeli éleslátásunkat is elhomályosítja. Jancsó sohasem titkolta ideológiai és politikai érintettségét; azt a filmesek számára különösen kiélezett helyzetet, amivel az ellenzékiség és a hatalommal való kompromisszum libikókáján kellett „aczélosan” egyensúlyozni, hogy a művek egyáltalán létrejöhessenek. „A magyar filmművészet érdemei – állítja tagadhatatlan tényként a könyv szerzője – csak a hatalom hátsó udvarában kötött kompromisszum eredményeképpen születtek meg.” Morális ítéletet e tény fölött kizárólag a művek esztétikai színvonala szolgáltathat – teszem hozzá, s ezzel az „érdemes volt-e” kérdése – Jancsó esetében legalábbis bizonyosan – értelmetlen és legfőképpen történelmietlen vádaskodás marad. Marx nem élezi ki ennyire nyíltan ezt a problémát, inkább egyfajta filmes létállapotként rezignáltan nyugtázza: „A film – akárhogy is nézzük – csak a leforgatott film” – írja, majd az egykori „megalkuvás” és a mai „lobbizás” közé egyszerűen egyenlőségjelet rak. A lelkizés helyett érzékenyen és okosan hol a személyiségben (extravagancia és dzsentri nagyvonalúság), hol a poétikában (szigorú térkonstrukció és spontaneitás) hívja fel a figyelmet arra az alkati vonásra, amely élni tudott a politikai beszorítottság kényszerével – vagy talán éppen ezzel tudott élni. S hogy nem egy bizonyos politikai rendszer kötötte magához Jancsót, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján készült filmek, valamint a legutóbbi két alkotás. Ahogy képes volt aprólékosan megkonstruálni egy, a hatalom működését leképező művészi világot, úgy tudta radikálisan, saját formai „hagyományát” sem kímélve lebontani a Szörnyek évadjával kezdődő filmekben a korábbi építményt, pontos, már-már profetikus helyzetelemzést adva a talajvesztettség élményéről. S ugyanezzel a múltból magával hozott éleslátással, formaérzékenységgel és – nem utolsó sorban – önmagával szembeni kíméletlenséggel röhögi szét napjaink tragikomikus bornírtságát az újabb stilisztikai fordulatot hozó filmekben, a Lámpás…-ban, az Anyád…-ban – és a hírek szerint hasonló, most készülő Utolsó vacsorában is. A könyv fontos állítása, hogy ezt a korszakot és ezeket a filmeket is ugyanazzal a hangsúllyal tárgyalja, mint a mára már klasszicizálódott Jancsó-filmeket. E gesztus egyik jelentősége az, hogy végre méltó értékén kezeli a rendező e sokszor félreértett vagy értetlenül fogadott filmjeit; a másik, ennél is fontosabb üzenete azonban így szól: Jancsó a kortársunk. Nem pusztán arról van szó, hogy rendezőnktől mi sem áll távolabb, mint a klasszicizálódás, hanem arról a nagy jelentőségű tényről, hogy Jancsó jószerivel egyedüliként a pályatársai közül képes volt valóban kortársként elmondani, mi történt velünk azóta, amióta életünk kétségtelenül szánalmas formáló edénye darabokra hullott. Mindezen túl a könyv e fejezetei egyben hiánypótlóak, hiszen áttekintést nyújtanak a rendező utóbbi két évtizedben forgatott műveiről is, beleértve az egyre szaporodó egyéb műfajú munkákat (dokumentumfilmeket, mozgóképes jegyzetlapokat, zenei etűdöket), továbbá felhívják a figyelmet Jancsó művészetének új vonására, az iróniára.
A nagyvonalúság hiányáról pedig – amely néhány sommás, alkalmanként gunyoros kommentár kapcsán merül fel az olvasóban – annyit mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a könyv szerzője – csakúgy, mint főszereplője – elfogult és szenvedélyes résztvevője a korszaknak. Marx József nem az esztéta vagy a kritikus – egyébként hiábavaló – tárgyilagosságával fogott hozzá a munkához. Mint láttuk, elfogult Jancsóval – de ugyanennyire elfogult a magyar filmgyártással szemben is, hiszen dramaturgként, producerként, filmgyári vezetőként tevékeny résztvevője volt az elmúlt évtizedek szakmai történéseinek, s a magyar filmmel kapcsolatos véleményét, indulatait e könyvben sem titkolja. A szubjektivitás talán csak akkor lép túl a vállalható mértéken, amikor a korszak hangulatának, légkörének felidézéséhez a személyes emlékeken, a szakmabeliek és mindenekelőtt Jancsó Miklós közlésein kívül két olyan naplóhoz (Fodor András és Karinthy Ferenc feljegyzéseihez) fordul, amelyek „külső körről” is tágítják az életrajzi esszé belülről már egyébként is meglehetősen tágas szubjektivitását. Az ezekből vett ítélkezések bizonyára érdekesek, meglepőek s persze vitathatóak – önmagukban, pontosabban a szerzőjükre vetítve; itt azonban, mintegy a korszak hangulatát reprezentáló „irodalomként”, nem teszik hitelesebbé a korképet, legjobb esetben is csak mint anekdotikus epizódok épülnek a szövegbe. Ezzel szemben a szerző levetkőzhetetlen elfogultságai elfogadható módon következnek a könyv műfajából: a Jancsóról szóló életrajzi és a Jancsó koráról szóló politikatörténeti esszé mögött egy (rejtőzködő) önéletrajz körvonalai is felsejlenek.
Aki Jancsóról ír, az szükségképpen filmtörténetet és korrajzot is papírra vet. Az utóbbiba valamennyiünk életrajza beletartozik, akár akarjuk, akár nem. Ahogyan ő jött, úgy jöttünk mi is – szerző, olvasó, néző, öreg vagy fiatal egyaránt –, ám a szabadsággal még adósai vagyunk. „Jancsó Miklós fiatalsága ugyanis maga a szabadság – fejezi be könyvét a szerző. – Ritka kincs. Őrizze sokáig! De az sem rossz, ha megosztja velünk.”
Ránk fér.
Vince Kiadó, 2000.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3146 |
