Zachar Balázs
Ki menti meg a Mafilmet a teljes széthullástól? Az állam vagy egy magánbefektető? A kérdés hivatalosan még nem dőlt el, de a válasz egyre sürgetőbb. A július 1. óta hivatalban lévő új vezérigazgató, Sipos Kornél több forgatókönyvvel is rendelkezik.
– Sikerült-e a kinevezése óta eltelt idő alatt felmérni, hogy valójában milyen is a Mafilm gazdasági helyzete és milyen lépések szükségesek a talpra állításához?
– Kinevezésemkor a tulajdonosok azzal bíztak meg, hogy augusztus 31-ig készítsek átfogó helyzetképet a vállalat állapotáról, továbbá ennek alapján dolgozzak ki stratégiai tervet a válság megoldásának és a cég jövőbeni működésének lehetséges módjairól. Ez az anyag elkészült. Két egymástól alapvetően különböző forgatókönyvvel számolunk. Az egyik szerint a Mafilm állami kézben maradna: ebben az esetben természetesen az államnak invesztálnia kell. A jelenlegi helyzet ugyanis minden szempontból tarthatatlan, akár az ingatlanok és az eszközök állagára, akár a szakma lelki, erkölcsi, morális állapotára gondolunk. Ez ugyanis egy minden szempontból megnyomorított cég és szakma. Ha viszont az a döntés születik, hogy az állam nem képes vagy nem akar jelentős összeget a Mafilmre szánni, akkor – és ez a másik út – el kell adni a vállalatot, és a magántőkére kell bízni, hogy hozzákezdjen a szakma fejlesztéséhez. Bármelyik utat választjuk is, a cél az, hogy újra színvonalas körülmények között lehessen forgatni, s újra elindulhasson a szakképzés.
– Ezek szerint még korántsem eldöntött tény a kormányzat részéről, hogy a Mafilm tartósan állami tulajdonban marad, ahogyan azt az Ön kinevezése kapcsán a sajtó írta?
– A kormányzati szándékot – miszerint a Mafilmnek állami tulajdonú intézménynek kell maradnia –Várhegyi Attila politikai államtitkár kommunikálta felém, viszont az ÁPV Rt. – amely a Magyar Mozgókép Közalapítvány mellett a cég közvetlen tulajdonosa – határozottan jelezte, hogy nem kíván a vállalatba több pénzt fektetni annál, mint amennyit eddig ráköltött, például azzal, hogy kivásárolta a TMA Kft. üzletrészeit, illetve a konszolidációhoz szükséges összeg felét rendelkezésre bocsátotta. Vagyis a kormányzati szándék tudomásom szerint létezik, azt viszont a cég közvetlen tulajdonosa nem igazolta vissza. Ezt a véleménykülönbséget azonban nem nekem kell feloldani, én csupán a lehetséges kiutakat próbálom felvázolni.
– Ha Mafilm tulajdonosa ezután is az állam marad, akkor a cég helyzetének rendezése, illetve a fejlesztés végig vitele vélhetően a jelentős állami beruházások közé fog emelkedni. Mégis, Ön szerint mekkora összegre volna szükség a cég talpra állításához és a majdani eredményes működtetéséhez?
– A Mafilm problémája csupán részprobléma az egész audiovizuális szektor problémájához képest, ami persze nem kisebbíti a Mafilm krízishelyzetének jelentőségét. A cég minden bajának orvoslása csak az egész audiovizuális szektor felkarolásával együtt képzelhető el, s csak egy komplex fejlesztési program keretében érdemes az államnak a vállalatba invesztálnia. Önmagában azzal, hogy új kameráink vagy nagyobb és hangszigetelt műtermeink lesznek, a Mafilm problémáját nem oldottuk meg. Ettől ugyanis a producerek még nem fognak több és jobb filmet készíteni, és Magyar Televízióban sem fog magától megindulni a játékfilm-gyártás. Vagyis a magyar televíziózás és rádiózás helyzete, a filmek és egyéb audiovizuális művek támogatási rendszere még mindig megoldásra vár. Tegyük föl, hogy az állam úgy dönt, ebbe a fába belevágja a fejszéjét. Ebben az esetben az az összeg, amelyre a Mafilmnek szüksége volna a talpra álláshoz, körülbelül 6,4 milliárd forint. Ez többek között magában foglalná az eszközállomány, az épületek fejlesztését és a cégcsoporton belüli cégek átalakítását.
– Az állami tulajdon azt jelentené, hogy a Mafilm – mint az állam kiemelt kulturális intézménye – a jövőben „a nemzet filmgyáraként” működne?
– Ha ezen az állami megbízásból készült filmek gyártását érti, akkor ebben az értelemben nem lenne a nemzet filmgyára. Ehelyett sokkal inkább a nemzeti filmgyártáshoz szükséges eszközök központja lenne, a filmek megvalósításhoz szükséges teljes infrastruktúrával fölszerelve, a konkrét gyártási folyamatokat pedig az egyes produkciós cégek végeznék. A célunk az, hogy megőrizzük mindazt a vagyont, ami az államé – a lámpákat, a kamerákat, a műtermeket – továbbá megtartsuk és fejlesszük a filmes szürkeállományt is. Elképzeléseim szerint ugyanis a Mafilm berkein belül elkezdődhetne egy magas színvonalú filmes szakképzés.
– Ez azt jelenti, hogy a Mafilm mintegy szellemi műhelyévé, gyűjtőhelyévé válhatna azoknak a szakembereknek és elismert filmeseknek, akik alkalmasak arra, hogy a magyar filmet újra híressé tegyék? Vagy a vállalat sokkal inkább gyártóbázis lesz, a szakembereknek pedig az egyes önálló produceri cégeknél, stúdióknál lesz a helyük?
– Ha a szakembereken filmkészítőket – producereket, forgatókönyvírókat, operatőröket, világosítókat, berendezőket, maszkmestereket, kaszkadőröket – értünk, ők nem lesznek a Mafilm alkalmazottjai, vagyis ilyen értelemben a filmgyár nem gyűjtőhely lesz, hanem technikai gyártóbázis. A szakemberek együttese ugyanis mindig egy-egy produkcióra áll össze, aszerint, hogy a gyártó, a producer kikkel kíván együtt dolgozni a filmen.
– Ha a Mafilm fejlesztésére sor kerül, Ön szerint újra készülhetnek itt olyan nagyszabású produkciók, mint amilyen néhány évtizede A kőszívű ember fiai vagy Az egri csillagok volt? Törvényszerű lesz, hogy ha valaki ilyen filmet kíván készíteni, akkor azt a Mafilmben fogja forgatni?
– Nem feltétlenül. Piacgazdaság van, amelyben a produkciók gyártása, szervezése külső cégeknél történik, de remélhetőleg a Mafilm olyan technikai állományt, felszerelést fog tudni egy készülő filmhez rendelkezésre bocsátani, hogy nem lesz érdemes megkerülni. De ha ebben a versenyhelyzetben a Mafilm technikai körülményeit rosszabbak és drágábbak lesznek, mint például Bécsben, akkor valószínűleg ott keresnek majd felszerelést.
– Tehát a Mafilm nem azért maradna állami kézben, hogy a jövőben is itt kelljen majd elkészíteni olyan nagyszabású, államilag finanszírozott filmeket, mint amilyen a most készülő, Széchenyi életéről szóló Hídember. Vagy ezért kell a vállalatot alkalmassá tenni ilyen munkák elvégzésére?
– Nem tudok olyan kormányzati filmtervekről, amelyeket az elkövetkező években meg kellene valósítanunk. A Széchenyi-film egy speciális, a millenniumra készülő alkotás, amelyet a Mafilm fog gyártani. Ha a Mafilmet pusztán mint gyártó céget tekintjük, amely megszervezi a gyártást, szerződteti a szakembereket, akkor már ma is alkalmas is ilyen feladatok ellátására. Mivel a Hídember esetében a gyártáshoz szükséges pénz száz százalékban az államtól jön, úgy döntöttek, hogy egy állami cégen keresztül kívánják ezt a pénzt elkölteni, és így egy állami céget kívánnak vele segíteni. Ennek során a mi feladatunk az, hogy összetoborozzuk a stábot, szerződést kössünk annak tagjaival, és legyártsuk a filmet a Mafilm műtermeit, lámpáit, kameráit felhasználva, feltéve, hogy azok alkalmasak erre. A cél ugyanis mindig az, hogy a film tökéletes legyen.
– A Mafilm legértékesebb ingatlana a fóti gyártóbázis, amelyet a vállalat korábbi igazgatója magánbefektető bevonásával – lényegében privatizáció útján – kívánt felújítani. Az ön tervei között milyen helyet foglal el Fót?
– A most elkészült stratégiai terv mindenképpel számol a fóti gyártóbázissal, sőt egyenesen arra épül, hogy Fótot felújítani és korszerűsíteni kell. Az ugyanis jelenleg a Mafilm legfontosabb ingatlana, tekintettel arra, hogy a Róna utcai telepen az ingatlanok 39 százaléka maradt a mienk, azok közül is a legrosszabb állapotban lévő épületek. Abban az esetben, ha az állam úgy dönt, nem áldoz a Mafilmre, természetesen a fóti telephelyet is privatizálni kell. Addig azonban nem gondolkodunk magánbefektető bevonásában.
– A Róna utcai telep nagy része éppen az egyik kereskedelmi televízió, a TV2 tulajdonosának kezébe került. Korábban említette, hogy a televíziózásnak újra össze kell kapcsolódnia a filmgyártással. Ilyen kapcsolat csak a Magyar Televízióval és a Duna Televízióval képzelhető el, vagy a magántévék is szóba jöhetnek?
– Természetesen megvan az elvi lehetősége annak, hogy minden televíziónak gyártsunk filmeket, gyakorlatilag azonban erre nem látok esélyt. A magántelevíziók soha nem fogják a Mafilmet megbízni, mert nem érdekük, mindegyiknek megvan ugyanis a saját gyártóbázisa. Az MTV és a Duna Televízió lehetnek a természetes szövetségeseink, az is igaz viszont, hogy egyelőre nemhogy a magántévékkel, de még a Magyar Televízióval sincs szerződésünk egyetlen filmre, műsorra sem. Márpedig ez alapvető lenne a Mafilm fejlesztése szempontjából. Ha nem sikerül elérni, hogy rendszeres megbízásokat kapjunk, akkor csak hosszú távon fog megtérülni a cégbe fektetett pénz.
– A privatizációval szemben olyan aggodalmak is elhangzottak a sajtóban, melyek szerint a filmes infrastruktúra külföldi kézbe adása esetén a hazai filmgyártás kikerül az ellenőrzésünk alól.
– Ezzel az aggodalommal nem tudok mit kezdeni. A hazai filmgyártásnak elsősorban a piac ellenőrzése alatt kellene működnie, és ha ezt elfogadjuk, akkor fölösleges az aggodalom, hiszen minden józan befektetőnek az a célja, hogy sikeres filmeket készítsen. És ez a művészi igényű filmek esetében is igaz, ahol a fesztiválokon való megmérettetés lehet a siker fokmérője. Azt kell tehát mondanom, hogy pontosan az lenne a jó, ha végre kikerülne a filmgyártás az ellenőrzésünk alól, és a piac venné át az irányítást. Aki ezt az aggodalmat kifejezte, feltehetőleg arra gondolt, hogy ha külföldi tulajdonosé lesz az infrastruktúra, akkor a magyar filmalkotók csak nagyon magas áron tudnak majd hozzájutni a gyártáshoz szükséges eszközökhöz. Ez természetesen olyan kérdés, amelyet majd a befektető dönt el, ha mégis a Mafilm értékesítése mellett döntenek, bár remélhetőleg erre nem fog sor kerülni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3145 |
