Vágvölgyi B. András
Van-e új elem az ezredforduló amerikai filmjében a korábbi évekhez képest? Bontogatja-e szárnyát új Tarantino? Új Wayne Wang, új Kevin Smith? Előlegezzünk meg annyit, hogy lehet, nagyon is lehet, de ez innen most nem látszik.
Esetlegesség is meg reprezentativitás is van abban, mit játszik egy filmfesztivál egyik adott kategóriájában. A Titanic filmjelenlét Szép Újvilág című szekciója az Európában most legfrissebbnek számító, mondjuk így, újabb „független” amerikai filmes termést reprezentálta. Az évtized elején, közepén nagy nimbusz övezte az amerikai „független” filmet, ám ez a kategória mára mintha megfakult volna, határai is elasztikussá váltak. Három éve, Tokióban, a Sundance Intézet ott szokásos producerszemináriumán jártam, a nyugati parti vendégek nyüszítése fürdőházi alkalmazottak visításához volt hasonlatos: az amerikai független film válságba jutott, az „indie” cégek a nagy stúdiók strómanjai, külföldről jön a pénz az amerikai függetleneknek, az amerikai pénzek az angol nyelvű külföld (angol, ír, auszi, kanadai) filmcégein keresztül folynak vissza, nincs is olyan, hogy független film, egyáltalán mit is jelent az?! Esetleg néhány szingli zseni a jó amerikai hagyomány szerint magányos váteszként harcolja hősi harcát a Studio-Molochhal. Ezenközben a kilencvenes évek egyik legfontosabb filmes kulcsszava nyilvánvalóan az „amerikai független film” volt, némely valóban zseniális alkotása otthon és külföldön nemcsak kritikai elismerést, de közönségsikert is hozott. Aztán lassan négy éve, ha akarom a csúcs-, de a mélypont is mindenképp: Billy Cristal jópofizott az 1997-es Oscar-kiosztón, hogy az „indie-filmek” átvették a hatalmat, „kik ezek az emberek?”, aztán Anthony Minghella Az angol betege is függetlennek minősült, és besepert egy csomó kategóriadíjat. Az ilyesmit nehéz megúszni. Definíciós kérdéssé vált, mi is az a független film, és szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon rövid időn belül lesz egy új buzz word, ami átveszi a megfáradt terminus technicus helyét. Egyelőre kis rossz érzéssel használjuk még a bejáratott kifejezést, közben pedig azt látjuk, hogy tapogatózás van, útkeresési periódus, utálatos és el koptatott szavak ezek is, de: globalizálódó filmgyártás; európai producerek, ázsiai rendezők és sztárok is csinálják azt a típusú filmet, amit még nemrég is (három mondattal korábban) amerikai független filmnek hívtunk.
Kegyetlen történet gyermekekről
A Gyepkutyák az interkontinentális filmkészítés szép példája, az angol John Duigan tizenegyedik filmje a Kentucky állambeli Louisville egyik elővárosában játszódik (mely város a messze földön híres derbyjéről, whiskey-jéről ismert, valamint arról, hogy egy amerikai legenda, Hunter S. Thompson itt látta meg a napvilágot). Új és hiperaktív kislány érkezik a környékre, a papa a társadalom aranyfedezete, középosztálynyik üzletember, küzd, harcol, bízva bízik, de halad is előre. A mama az elvirágzást épp megkezdő, noha még mindig jó karban lévő asszony, egy garden party saláta készítése közben enyhe, ám dacos terpeszben tűri a szomszéd nagyfiú break dance-re rímelő orális élvezetszerzését, de szem nem rebben: protestáns etikával telten sasolja a kerti vendégsereg irányított szabadidejét. A kislány viszont renitens. Nulla érzéke van a társadalmi hierarchiához, kasztrendszerhez, a pénz hatalmához, s annak őrzéséhez a látszatok világában. A számkivetett harminc körüli fűnyíróval barátkozik, meséinek világát találja meg nála, jó barátok, tényleg, ám a nyárspolgárság belga pedofilt orront Trentben, a gyepmesterben. A szolidnak induló történet eldurvul, mint John Boorman Elszabadulása, a kislány fegyvert fog az apjára, a jó nem győz, de a rossz se, igaza volt a Titanic reklámkiadványának, „ez egy nagyon-nagyon jó film. De komolyan.”, plusz újabb bizonyíték arra is, hogy külföldiek is tudnak nagyon amerikai, nagyon jó mozit csinálni.
New York: Banália Köztársaság
A Claire Dolan című film érdekes példája az euro-amerikai koprodukciónak és kulturális keresztvonatkozásoknak, ha már Európánál tartunk megint. A színhely New York, mi más, az egyik producer a francia Marin Karmitz, a szenzációs főszereplő a Mike Leigh filmjeiben megismert Katrin Cartlidge. A sztori biztonságra törekvő: kiszállni akaró luxuskurva és vérgörény strigó bombabiztos felállásban, a történet írországi hátteret sejtet, a strici eltartja a kurva anyját is, aki közben elhalálozik, tartozást kell megadnia, de ez a történet nincs kibontva, és nagyon jó így, mert az epika helyett az egzisztenciális válsághelyzetre összpontosít, és összpontosítunk mi is. A film, Lodge H. Kerrigan rendezése, szépen stílusban tartva, hideg fényekkel operálva, architekturális fémszínű geometriával, kelta keménységgel mond el egy egyszerű történetet, amit bevilágít az elidegenedés aurora borealisa.
Ha már kurvák, akkor a Fiona című film a Sue rendezőjétől, az újrázó Amos Kertiektől. Amióta Jack Smith 1959-ben megcsinálta az underground film máig talán legjelesebb alkotását, a Lángoló teremtményeket, és a kicsit mainstreamebb John Cassavetes a New York árnyait, azóta a tengő-lengő, szexuálisan motivált New Yorkiság filmes alaptéma. Annyira, hogy újat mondani nehéz, a tárgyalt mű esetében pediglen már giccs. Rendes, jóravaló, jószándékú, megfelelő eszköztárral, jelrendszerrel ismerős giccs.
Mindig november van. Fiona, a crackes prosti szereti a leopárdbőrmintás cuccokat, balhéból lelő három rendőrt, az anyja is kurva, a meleg hús a lényeg, férfi, nő egyre megy, szívnak, szopnak, szúrnak, lőnek, dugnak; nagyon hiányozna egy ilyen filmből az erkölcsi kilábalás esélyének felmutatása, de meg is jön a középkorú fekete férfi személyében, menetrend szerint. Ám kitörni mégsem lehet, New York már csak ilyen, kígyókkal teli, mélybehúzó verem. Rudy Giuliani polgármestersége elleni PR-dolgozat ez a mozi, elpukkant egy csomó petárdát, sztereotípia-karnevál, az is elgiccselve. Anna Thompson viszont nagyon jó színésznő, egyszer már megnézném skatulyán kívül is.
The Rolling Stone Story
Az Elvis és Nixonon viszont otthon éreztem magam, írhatta volna Hunter S. Thompson, a korai Joe Eszterhas, Terry Southern, talán még Tom Wolfe is, szóval a Rolling Stone magazin nagy korszakának nagy története lehetett volna, de lehet, hogy volt is. A kétheti Rolling Stone-t 1967 körül alapította Jann Wenner a rock’n’roll és a popkultúra jegyében. Woodstock lapja volt, a draft dodger-ek újságja, meg a korán kiszenvedő Janis Jopliné, Jimi Hendrix „Voodoo Child”-é, nem bírta elviselni a ’68-as konzervatív fordulatot, Nixont, a vietnamizációt, blablabla. Az Elvis és Nixon klasszikus hunterthompsoni történet is lehetne: a Király Las Vegasban (!) bódulatból (!!) riad, szembesül a nemzetét rágó nyüvekkel (drog, háború), szaladna az elnökhöz, a focibuzi (!!!) Nixonhoz (!!!!), beengedi az akkori fehér házi „német maffia” (Haldemann, Erlichmann), kell a popularitás Dicknek, az Eisenhower-kori lázadó már úgyis neokonzervatív lett, az ovális irodában a Király és az Elnök közösen énekelnek (!!!!!), elképesztő szituáció, az életből merítve. A filmmel semmi gond, ha a Hunter írta volna meg, szénné röhögjük magunkat (!!!!!!), így is OK. Olyan, magyar példát hozva, mint mondjuk Boross Péter és Komár László virtuális találkozója a Korda-villában, vagy egy, a Parlamentet ábrázoló hímzett falvédőn. A röhej, hogy Amerikában mindez megtörtént.
Hintát kötök az életemből
Szerintem a legszűkebb baráti körön kívül nincs ember a világon, akinek Sofia Coppoláról ne az apukája, Francis Ford jutna eszébe legelőször. Másodgenerációnak lenni tehertétel, nemcsak hemzsegés, Sofia majd tíz éve szerepelt már a Keresztapa III-ban, most rendezett egy nagyjátékot (gyártó: American Zoetrope; prod.: F. F. Coppola), az észak-kaliforniai Napa Valley-ben lévő családi birtoktól (Chateau Niebaum-Coppola) messze eső helyszínen, s mégis vissza a gyökerekhez. Michiganben, 1975-ben játszódik a történet, a Coppolák lakhattak erre anno, a nagypapa, Carmine Coppola a Ford-szimfonikusoknál volt első hegedűs Detroitban, egy jó kis előváros arrafelé szintén alapvető amerikai toposz. Az Öngyilkos szüzek című alkotásban öt leánygyermeke van a szeles matematikatanárnak (James Woods) és feleségének, a vallásos morálcsősz vaskancának (Kathleen Turner). Cecilia was the first to go, a Jeffrey Eugenides regényéből készült forgatókönyv az öt lány útját vizsgálja, amint hintát köt az életéből, valami egészen kétségbeejtő sekélyességgel, jellemábrázolás-hiánnyal, motívumtalanul, vezetetlen színészekkel, laposan, banálisán. Woods és Turner rutinból hozzák a figurát, de rosszul érzik magukat ebben a filmben, a lányoknak is van jó pillanatuk, de az egész film rendezői koncepciótlanság és érdektelenség szülötte, nehéz lett volna ebben nagyot domborítani. Direktori debütálásnak gyenge, tanulsága, hogy nem elég azt mondani, fú, ez egy nagyon dögös történet, fú, ebben ott a mélység; a papa nevével meg pénzével sem biztos, hogy összejön akár a papa mozija is.
Odüsszeusz brillantinja
Hogy a Coen fivérek mennyire számítanak független filmeseknek ma, nem tudom, valószínűleg semennyire sem, mindenesetre folytatják hosszú vándorlásukat a nagy amerikai régiókban Kaliforniától (A nagy Lebowski) a hideg Középnyugat valamelyik Dakota nevű államán át (Fargo) a Véresen egyszerű után ismét a Délre, Mississippi államba, ahol sztárszereposztásban vizsgálják Odüsszeusz brillantinjának mibenlétét az Ó, testvér, merre visz az utad?-ban. Bevallottan Homérosz nyomán dolgoznak a fivérek. Klasszikus amerikai képek: dohányföld közepén követ törő rabok, lovas, Stetson-kalapos börtönőrök; George Clooney, John Turturro és Tim Blake Nelson megszöknek a harmincas évek végének fegyintézetéből, és felvonul közel a teljes amerikai mitológia eztán: a Huey Long-féle korrupt, déli politizálás („Homer Strokes for Governor”), a KKK, égő keresztek környékén ájtatoskodó klántagokkal, simlis vándorprédikátorokkal, Sátán Kutyája-típusú seriffel, Pénelopé nem utasítja el a kérőket, akik kampányfőnökök, viszont Odüsszeusz otthon van a blue-grassban, meg az R&B-ben, Harry Gordonnak hívják Diliingert. A korai popkultúra Ulyssese ez a film, elképesztő déli akcentussal, s olyan profin, hogy az ember már gyanút fog, de első nézésre nincs benne kivetnivaló, kicsit alulreprezentált a női vonal, se Kalüpszó, se Kirké (na jó, ő mintha, de nem disznókkal, hanem békával operál), sehol egy hókarú Nauszikaá, viszont a trójai bajnok haja büdös, nyomában így acsargó kotorékebek, de ne keressük kákán a csomót. Jó mozi. Multiplex-közönségnek.
Amerikai Film
Ez királyság! Megint Középnyugat, a Wisconsin állambéli Milwaukee kültelke, a főhős Mark Borchardt olyan típusú őrült, mint mondjuk Bernáth Zsolt Dunaújvárosban, A texasi láncfűrészes gyilkosságok és az Élőholtak éjszakája című filmek biztosították számára a hátteret a pszichoszexuális cseperedéshez, nemcsak szerelmese George Romero vagy mondjuk a korai John Waters művészetének, de maga is tesz, csinál, alkot. Először a trash metál zenei szcéná-ban indul, aztán bepróbálkozik a 16 mm mozgóképbizniszbe, értelemszerűen horrorral, de amit látunk az Amerikai film a 35 mm-es (!) werk, tíz év szívás a garázsfilmgyártásban – jelzem, magyar létparadigma –, művészetszociológiáiig majdnem minden film sztorija izgatóbb a létrehozott esztétikai entitásnál, kivéve persze azt a 1,5% valódi értéket a gyöngy vásznon. Borchardt hihetetlen intenzitású suttyó, százszázalékos az igazában, amit ő csinál, a legfontosabb dolog a világon, aztán a bemutatón látjuk, hogy megtölt egy vidéki mozit, lazán veszi a nagy pillanatot, talán belül tudja is, hogy a filmjének nagyjából ennyi. Az ő Amerikai Álma megvalósult, töri persze újabbon a fejét, megkapjuk persze az obligát metszetet is az amerikai szuburbia mindennapjairól és figuráiról, a valóságos amerikai mítoszról.
Amerikai mitológiák a Titanicon szokásos témákban, gyerekek, társadalmon kívüli lézengők, kurvák, stricik, sztárok, elnökök, hobók és politikusok, megszállottak, álmodozók, áldozatok és kockafejű kispolgárok témájában, tehát az amerikai toposzok. Érdekes, but nothin’ shockin’, várjuk meg a legújabb hullámot, szerintem a digitális underground-ban bimbózgat már.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3138 |
