Hirsch Tibor
Az idei fesztivál a vad szem, az extrém kamera-tekintet terén volt a legerősebb, tolerancia-szintünk tovább emelkedett.
Az eddigi legsikeresebb, nyolcadik esztendőt is lezárva most már bizonyosra vehető, hogy a Titanic jó fesztivál, mert a jó filmek fesztiválja. Nagy dolog ez. Kevés fesztivál-rendezőség mondhatja el magáról, hogy elhanyagolható hibaszázalékkal nyúl mellé, hogy nem megy bizonyos színvonal alá, hogy lelkes és egyre szaporodó közönségének csakis értéket mutat.
Törik-e a hullámot becsülettel a Hullámtörők filmjei? Ez egy másik kérdés, amire a mozipénztár előtt várakozó lelkes Titanic-utasok nyilván ugyancsak igennel válaszoltak volna.
Hiszen mi kell a hullámtöréshez? Újdonság és radikalizmus. Márpedig amit a Mozi óceánjáró 2000-ik évi portyáján összeszedett, azok kivétel nélkül kemény filmek. Mindegy, hogy fiatal avagy középkorú rendező csinálta; mindegy, hogy a kultuszfilm populárisabb regiszterébe vagy a hagyományos (?) művészfilm elit-zónájába tartozik: a keménység a maga sokértelműségével pompásan használható gyűjtőfogalom a teljes kollekcióra. Ami kemény, az fiatalos, ami fiatalos, az valamilyen értelemben mégiscsak új. Ahogy a mai tizenévesek mondják: cool.
E sorok írója ismeri, de bizony már soha nem fogja megszeretni ezt a kifejezést. Ettől még ide illőnek érezheti a jelzőt, a maga és mások közös értelmezése szerint. Különösen miután ráébred, hogy a dolog nézői oldalról is megkíván egy jelzőt: ezeket a filmeket „laza” emberek élvezték, vagyis akik nem merevek sem poros morál, sem ósdi esztétikai normák dolgában. A Hullámtörők kínálatában szereplő darabokban új emberek szemével látunk. Kemények és lazák a filmek annyiban, hogy ez a sok új tekintet, megannyi tolerancia-gyakorlat, megannyi radikális kiáltvány: kölcsönözzünk világ-látó szemet olyan lelki és társadalmi meghatározottságú embertársainktól, akiket nézői-rendezői beleérzéseinkkel eddig azért jobbára elkerültünk.
Ennél otrombábban fogalmazva: nagy a világ állatkertje. És ez így cool. Közelebbről: a néző-közelivé tett marginalitásra rá lehet még licitálni ebben az új évezredben is. Mert hogy nemcsak a kurva szemével leselkedhetünk a filiszter-világ unalmas centruma felé, hanem a kurva stricije szemével is. Láthattunk eddig is leszbikusok és transzvesztiták látásával. Hát akkor lássunk most emlékezetkieséses transzvesztiták és gyermeklány leszbikusok látásával is! Esetleg lássunk a gyermeklány-leszbikus nemi identitásában még ingadozó leendő leszbikus barátnőjének látásával. Bírjuk még? Mert lehet fokozni. Hiszen annyi tekintet meg volt nekünk már! Meg volt a megerőszakolt nők tekintete, megvolt a megerőszakolóké, megvolt az ámokfutó gyilkosoké. Legyen akkor meg a megerőszakolt-erőszaktévő ámokfutóké is.
Mi volna a világ hullámtörő filmjeinek a tanulsága? Az alkotói tekintet tematikus glóbuszán kult-filmes expedíciókat szervező filmcsinálók találnak még fehér foltokat a maguk sajátszerű térképén. És tevékenységük ilyen értelemben tényleg meglehetősen cool. A világ filmnyelvének megújítói viszont mintha lemaradtak volna…
Lukas Moodysson filmjében (Kurva Amal) Agnes, az édes és szeretetreméltó kiskorú leszbikus figyeli a világot. Persze hogy eredeti és provokatív, hogy éppen ő figyeli, figyelme tárgya azonban úgy van világítva, kitartva, komponálva, totálba és közelképbe tördelve, ahogy azt akármely tisztességgel megcsinált európai kamaszfilmben szokás, amilyenek után ókonzervatív nagymamák a szemüket szokták törölgetni.
A Virginie Depentes és Coralie Thinh-Thi rendezőpáros Dugj meg! című filmjében megerőszakolt és gyilkossá lett nőbarátok szemével értelmezi a világot, ahol hangsúlyos éppen a nem-leszbikusság volna, amit az amúgy is extrém kamera-tekintet még eredetibbé tesz. Úgy lát és láttat, ahogy azt hollywoodi pszicho-thrillerekből megtanulta. Gyors kis képváltásokban látja az autópálya-fényekkel jelzett civilizációs hálót, villanásnyi közelképben az ellenszenves, elidegenített férfiarcokat, női és baráti figuráknál valamivel hosszabban, de teljességgel konvencionális snittekkel időzve. Mindezt meghinti a fröccsenő vér és halálsikolyok tutibiztos kép-sokkolásaival és hard-pornós makró-felvételekkel.
Adva van két barátnő megerőszakolásának különösképpen durva képsora, adva van néhány kiegészítő jelenet külön a családi, a baráti, szeretői mácsó-sovinizmus szemléltetésére, adva van a radikális feminista teoretikus, Andrea Rifkin főtételének egysoros kivonata, mellyel a hősnő elintézi a férfiakat, akik „ütnek, hogy érezzék, hogy élnek” – azután a két hölgy elindul ámokfutó túrájára, melynek főprogramjaként férfiakra vadásznak, önjutalmazó szex és hím-bűntető mészárlások céljából, néhány női áldozatot színező elemként közbeiktatva. A film természetesen nem egyszerűen Született gyilkosok-remake, női és euro-változatban, hiszen míg ott a nézői beleérzés irányának kérdése legalábbis problémás, itt éppen az a radikális újdonság, hogy minden képsor, hozzá az egész jól felépített dramaturgia, ellentmondást nem tűrően követeli az azonosulást. Mert az állítja a film – ebben és csak ebben a tekintetben igazán újszerűen –, hogy a világ igenis helyesen és pontosan látható sorozatgyilkos nők szemével. Lehet okvetetlenkedni: ha azt a nagy-nagy bűnt rögtön az elején, rútul és látványosan nem férfiak követik el nőkön, hanem mondjuk feketék fehéreken, zsidók keresztényeken, homokosok heteroszexuálisokon, és utána, amint a néző keze már biztosan ökölbeszorult, indulna az empátiát kikövetelő önbíráskodás – az bizony egy ordítóan fasiszta film volna; faj- vallás, vagy egyéb kisebbségek elleni izgatás és uszítás minősített esete. Nemek nemek elleni uszítása és izgatása viszont már kimondva is frivolan hangzik, így aztán női és férfinézők kaján mosollyal fogadták el a felkínált női-gyilkos tekintetet. A franciák nem ünnepelték a filmet, éppen csak mint trendbe-illővel voltak elégedettek: egy poros morál-védte szemléleti akadállyal kevesebb, a még-megengedett filmes látás fehér foltjai közül sikerült már megint egyet berajzolni az alkotói pozíciók térképére.
A szexuális beállítottság eredetisége, és ami ebből következik – ez az egyik divatos irány. A másik a köztörvényes, közönséges, minden tekintetben fapados bűn felől való világba-kukucskálás. Tudjuk, legalább Tarantino óta: „A gengszterek figyelnek bennünket.” Na de hogy ennyire? Ennyire komolyan, ennyire idézőjelek nélkül? Kérdezhetnénk: ennyi sajnálattal és tapintattal, mint ahogy ezt a kínai rendező, Johnnie To sugallja, az Egy jó ember útjában? Vagy ennyi balos ifjúságvédelmi fontoskodással, mint ahogy Eric Zonca kínálja ezt a bizonyos „gengszter-gaze-t” A kis tolvajban? Esetleg egyszerűen csak annyi szeretettel, ahogy a Coen-fivérek filmje kínálja a világra vethető legrokonszenvesebb és nyilván leghitelesebb köztörvényes tekintetet az Ó testvér, merre visz az utad? című road-movie-fantáziában? Igaz, ez utóbbi mégiscsak kivétel. Itt azért nemcsak a kiválasztott szem pozicionálása a bátor és eredeti, de az is, ahogy a szem lát és láttat. Mintha bizony Amerikában kellene mennünk a filmnyelvi kísérletekért. Esetleg svéd rendezők amerikai érdekeltségeit látogatni, ahol mondjuk Jonas Akerlund legfrissebb klipjei készültek. Aki például ezeknek örült a Titanicon, az nyilván nem érezhette, hogy a forma unalmasabb volna a tartalomnál. Extrém műfajban extrém figurák extrém optikájú szemmel mutatták neki a világot. Ezzel együtt, még ezekben az apró filmecskékben is a társadalmon kívüli, tekintet-kölcsönző hős avagy hősnő kiválasztása az igazán erős; ez az, ami azután a lelkes és türelmes fesztivál-rajongók fejében megmarad. Hogy gyermekét egyedül nevelő bártáncosnő-prostituált szemével látunk, és megbocsátunk neki. Hogy halálba autózó, duhajkedvű gyilkos-öngyilkoslány szemével látunk, és neki is megbocsátunk. Hogy hajléktalan fiú szemével látunk, aki maga küldi strichelni várandós szerelmét, majd túladagolja neki az aznapi heroint – de megbocsátunk neki.
Megbocsátunk valamennyi alvilági révkalauzunknak, lubickolunk saját toleranciánkban, azután – és ez már megint közös a klipekben és az egész estés filmekben – egy pillanatra arra fordítjuk szemünket, amerre a sok-sok extrém kölcsön-tekintet ha nem is néz, de legalábbis kacsint. A marginalitásból a középosztályos centrum felé. Abba az irányba, ahol, mi tagadás, többé-kevésbé magunk is csücsülünk a Titanic szerencsés art-mozijainak párnás nézőterén.
De hát miért mindig kívülről befelé nézünk, és sosem fordítva? Ha már Svédországból törik az idén legtöbben a hullámot, hol vannak Bergman örökösei? Mert Vilgot Sjöman örökösei köztünk vannak, az nem kérdés. De hol vannak az entellektüel-rezonőrök? Mindegy is volna, ki által ihletve – Bresson-félék, Antonioni-félék, Tarkovszkij-félék, Wenders-félék, akárki-félék. Egyetlen valaki, egyetlen kivétel a felhozatalban, aki nyakkendősen jár, de legalábbis nem lopott autón, felnőtt korú – és lát. Lát annyit, nem többet, hogy általa mi is láthassunk.
A 2000-ik év úgy tűnik megint nem kedvez ennek a tekintetnek. Azok világát – a mi világunkat – nézni lehet, onnan kinézni lehetetlen. Ha látni-láttatni akarsz, kövesd például Christopher Doyle filmjének hősét. Költözz Hongkongba, mert az mégiscsak egy új világ közepe. De eszedbe ne jusson onnan középről kifelé nézni. Hiszen kukucskálhatnál mondjuk egy felhőkarcoló panorámaablaka mögül. Ha az tényleg egy hongkongi felhőkarcoló, képletesen kiláthatnál belőle Tokióig, Londonig, Pekingig, hogy csak a legfőbb, egymást éppen itt metsző civilizációs köröket említsük. De te csak azért is szabotáld el a magad panoráma-látását. Ehelyett bújj el egy lebujban, azon belül is egy kopott plüssel, lila fénnyel kibélelt szeparéban, és itt add kölcsön a szemed a nézőnek. Feletted a magasban a világ legzsúfoltabb, valószínűleg legőrültebb metropolisza. Ám azt kell látni benne, hogy már nem kell látni. Emlékezni sem kell rá, beszélni sem kell róla. „Izgalmas hely”, ismételgesd, ami csak annyit jelentsen, hogy nyilván izgalmasabb tőle elszeparálódni, mint más világvárosoktól. Amúgy pedig ontja az élet és civilizáció bizarr törmelékét, ami időről elárasztja a bárt, látó hőseink menedékhelyét. Magasles a mélyben. Zárt és sötét. Ott bent az igazság. Messze-messze emlékek, rendőrök és nyakkendősök. A Félre a szavakkal volna az extrém tekintet-keresés elegáns, lírai példája. Ez után a film után végre mégsem a polgárpukkasztó radikalizmus emléke marad, hanem csak a leheletfinom sugallat: ebben a világban csak kintről befelé, lentről felfelé látni érdemes – ám hogy a kint és lent mit jelent, ezt otrombaság szociográfusi pontossággal meghatározni.
Azért akadt a kínálatban egy nem akármilyen nyakkendős film is. Egy film, amelyben mindenki keresztbe-kasul leselkedett. A középosztály is. Leselkedtek, és szerettük őket. A filmben újra és újra elhangzott egy versidézet, mely áldást osztott. Ha nem is a polgárokra általában, de mindenkire, aki él valahogy, bűnöz és bűnhődik, elfáradt, feladta, avagy nem adta fel, de kívülről látszik, hogy már fel kellett volna adnia. A beleérzést provokáló hősök közül egy feszületekkel házaló kegyszer-bolt tulajdonos szerepelt a legtöbbet, éppen az ő félbolond fia volt a rezonőr, és másik fia csillantott meg valamit, amiben akár reménykedni is lehet. A Dalok a második emeletről komplikált, sokszálú történet születésről, halálról, mindenféle változatos emberi élet-tervek befuccsolásáról. Ezenkívül a vallásos hitről – ez utóbbiról néha kelleténél kicsit konkrétabban. Ez utóbbi volna Roy Andersson filmjének bocsánatos fogyatékossága. Ez a mozidarab nemcsak azért más, mint a többi, mert mintha megbocsátana a szürke embernek, kicsinek és nagynak (hagyjuk a középosztályt), hanem azért is, mert itt mégiscsak van filmnyelvi hullámtörés. Vannak szavakkal leírhatatlan színek, a fakóság és fénytelenség minden változatában, operatőri – Borbás István – és rendezői lelemények vegyesen. Vannak teljességgel képtelen világítású és kompozíciójú képek, megannyi halál-szagú beállítás, lassú, szomorú, egymáshoz nagyon hasonlító emberekről. Vannak ezenkívül tablószerű képi szimbólumok és játékos látomások. Jelen van Bunuel és Fellini. Ők randevúznak az ős-expresszionizmussal és filmi, képzőművészeti folyamodványaival. Tömegjelenet-élőkép Fritz Langtól, egy képernyőt betöltő felsőtest, rosszindulatú puffadt arccal, mondjuk Derkovits Gyulától. Így, egymás után. A Dalok a másik emeletről izgalmas film. A többi inkább csak jó film és korszerű. Vagyis kemény és laza és új. Cool.
Ettől persze még rendben van az egész. A fesztivál is, a trend is. Csak az utóbbiról tudni kell, hogy ilyen már volt. Volt már botránkoztatása a szemnek. Amikor felebaráti tekintetként kellett elfogadnunk a korábban elfogadhatatlant. Mikor kukucskáltunk először kifelé nyomornegyedből? 1920-ban? Mikor szerettünk meg először bűnözőt és prostituáltat? Talán 1940-ben? Mikor néztünk először néger-szemmel, kínai szemmel, homokos szemmel, elmebeteg szemmel? Mikor bocsátottunk meg először gyilkosnak, és mikor gyűlöltünk burzsoát balos-terrorista beleérzéssel? Ez már mind megvolt. És mintha most megint egy nagy tematikus cenzúra és öncenzúra-gátszakadás után lennénk. Mondjuk az ötvenes évek végén.
Nem baj, túlvagyunk ezen is. Egy tolerancia-szinttel persze megint magasabban.
Tiszteljük akkor a gyereklány-leszbikusok szabadságát, lássuk és méltányoljuk (ha muszáj) a női ámokfutók és szerelmes heroin-dealer stricik aprócska igazságát a civilizációs középszerrel szemben. Tartalmi oldalról meg vagyunk győzve.
Jöjjön akkor a kép és a nyelv. Hullámtörők után jöhet az Új Hullám.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3137 |
